Van egy	


Van egy nap
amely mint mindig
azzal kezdődik
hogy
van egy nap

és csak úgy halad
csigadélelőtt
csigadélután
estére múltidőt
hagy maga után

és egy jelet
hogy lehet
sőt biztos szinte
hogy holnap megint
van egy

Van egy nap

a föld.
Anyám, asszonyom és papom ez a föld
ez az egy hold föld itt
amin dolgozom
ami tudja a dolgom.

Terem.
Ráncos barna emlőjén étket teremt nekem
a semmiből
fényből földből levegőből való
átmeneti állapot vagyok
remegő
időmorzsáló tehetetlen csecsemő
   -
megnyugszom a szoptatás után
egy hosszú alvás előtt

Aztán ha van erőm
megétet
gyümölccsel kenyérrel, és borral itat
alám hajtja tikkadt hasát
szántsak vessek és ha
bírom a táncot, arassak
hozzám dörgölődzik
és sugdosva a kezemet tanítja
a testével hogy bánjak
   -
de az eddigi szeretőinél
engem se szeret jobban.

Ünnepen aztán
prédikál nekem
bolond gondolatokkal étet
én vagyok az úr
azt mondja
megsüvegelem magam szépen
   -
pedig ő a föld az
Isten földi mása.

Anyám, asszonyom és papom

Rámbízta az Isten
nagy földjéből egy holdnyi kertjét
ott forgatom hát a rögöket
s mit terem, megétetem
azzal, ki kedves nekem

Rámbízta az Isten
vagy negyven fáját is
érő gyümölccsel
hát leszedem s megétetem
azzal, ki kedves nekem

Rámbízta az Isten
egy asszony teste-kertecskéjét
kettőnkön álljék, mi öröm van benne
a forgandós világnak
hát legyen új eleje

Rámbízta az Isten
hogy nézzem, miként látszik ki 
felhők mögül a nap
végetlen számoljam a csillagokat
s rajtuk hát elaludjak

Nem nagy dolgokat
bízott rám az Isten
de mit kell, sorjában véghezvittem
tán csak bólint reá valahol
oszt elmosolyodik

Rámbízta

mendegéle Istenke
az ő fődjének színén
szem dióra lele

örüle néki fölszedé
kapirgál egy lyukat
oszt ejti bele

leüle mellé a fűbe
harmadnapra kikél
ő meg tovább mene

ősznek elejbe
arra jár megént
s hát terítve mi terme

szedegeté eszik belőle
de maga mindet
nem tudja bírni se

teremte ezért éngem
segítek fölszedni
meg ha erre jár
beszélgetek vele

Istenke diója

Áldom ez emberlakta helyet
ahol a kedvem veletek kikerekedhet
s a körbejáró kancsó feneke
égnek meredve 
bottal üti, űzi el e taknyos novembert

A dalok ilyenkor nem bírnak bennem megmaradni
világgá kell nekik szaladni
rohanni fejjel a szűkkeblű csendnek
hogy felmondjam velük az élet-egyszeregyet
bottal essünk neki, kergessük el a libabőrös decembert

Nesztek étek, vastag szalonna
írígység nélkül bicska kanyarítsa
egyék, ki együtt van velünk
a békét, ím közénk leültetjük
de a kopogós januárt, a bottal, azt hajtsuk, gyerünk

Bottal a telet

úgy járj
mint a vér az ereidben
nem is lassan
nem is sietve
hanem csak úgy

ehhez nem kell cél se
ahonnan jössz
oda érsz benne
a lábad nyoma az avaron
a történeted

lélegezd be
apró kortyokban idd
a fákat körbe ölelő csöndet
messzire elfut
az idő előled

aztán várd meg
hogy hulljanak a levelek
véletlen hogy hová
s mégis bizonyos
a fák alatt találod majd őket

estére az erdő lehet a házad
vedd számba
száznál is több szobádat
de ott aludni válassz
egyetlen embernyi helyet

Ha jársz az erdőben

Kékszínű, feketeárnyékú, vajákos Este
Egyre mélyebbre setétíti a horhosokból előnövő
bizonytalanságot
kiemel, elmos, átértékeli az addig-láthatóságot és
- hogy félhessen, aki nagyon akar
meghuhogtatja a macskabaglyot

Megszoktam. Ő az Este. Ásítást és elfekhetnéket olt
a majdokká és talánokká lustult lehetőségekbe
lehevertet a fa alá a hálózsákra, és akkor
Tölgyanyóka az esti széllel megborzolja
kotlóshajlandóságú levéltollait
a pelyhek közé álmodnivaló semmiségeket dugdos
fölébem teríti bajcsitítós, szárnyas-mohos ágait
a réseken, mint ablakon, kóricálnak a csillagok
csukódik lefelé a szemem
otthon volnék itt benn
estében, erdőben

Tölgyanyóka és az Este

Azért, hogy ne felejtsd el, milyen szín a zöld...
Azért, hogy nézhető legyen a táj körülöttünk...
Azért, hogy levegőt lélegezhessünk...
Azért, hogy kis időre árnyékba mehessünk,
     és ott az arcunkat fölfelé emeljük...
Azért, hogy minden élőnek teret engedjünk...	

...legyen neked is egy fád !

Legyen egy fád !

Te csak ülj és figyelj: a gida
két mellső lábát előrenyújtva,
vizes burokban a szalmára esik,
csapzottan imbolyog, de lábon áll.
    Te ne próbálj meg így születni.

Csak ülj és figyelj: a fióka
a magasban a fészek szélén
a szárnyait szétnyitja és összecsukja,
egyszercsak tudja: most lehet. Te ehhez kevés.
    A mélységet magaddal megmérni.

Ülj és figyelj: egyetlen
tenyérnyi tengerben ezernyi apró halak
gondolnak egyet és egyszerre fordulnak.
Tudd meg, hogy csinálják, értsd meg őket.
    De felejtsd el, hogy velük maradj.

Figyeld meg az összest:
szarvascsapásokat a gerincen
a kéregben múló időt.
Legyél egyszerre más és magad.
    A résznél ne több.

Hallgasd: itt
van mind, amik voltak,
a teljes megismételhetetlen egy.

Mindenféle megfigyelések

Bozontos bundájában a medve
a hóban meghempereg, mintha
egy percre az ágyába feküdne be

Jön a hegyoldalon le
hol lassút lép, hol csúszik
cseppet sem sietve
	
Gallyak roppannak, szikrázik a fény
a szél is csak áll a levegőben
a felhők se mennek a nap elé
várják, hogy a medve
a völgybe leérjen

De ő oda se figyelve
megáll lomhán, orrát fölcsapja
beleszimatol a levegőbe

Bozontos bundájában a medve
lévén bővében az időnek
visszaballag a hegytetőre

Medve a hóban

mit csinálok mostanság
... mit is?


hát ezt, azt

(lehet
szégyelnem kéne bevallani)
hogy csak legeltetem a füveimet
terelgetem az árnyékomat
kóstolgatom a levegőeget
napoztatom a faleveleket
biztatom a fákat, hogy nőjenek
hol kinyitom
hol meg becsukom a szememet
szélben szétterítve szárogatok
esőáztatta köveket
a világba' elveszett
gyerekeket keresgetek
s mélyen megsüvegelem a gyöngéket

hegynek föl megizzadok
de fönn a szélben a szálló pornál is könnyebb vagyok
és lefele jövet a mellemben hozom a magasságot
nagyokat csujjogatva eszement szaladok arra
amerre a felhők mennek

békesség velem
békesség veled

Régen nem találkoztunk, és azt kérdezed

Ne tépd le, mert össze van nőve.
Ne taposs rá, mert eltörik.
Ne gyűjtsd, mert véges van belőle.
Ne irtsd, mert rossz, ha nincs.
Ne írd rá a neved, mert nem csak a tied.
Ám ismerd meg, mert a részed
	ez a kő, amin állsz,
	ami a talpad tartja;
	a fű, a fa, ami kinőtt rajta,
	és neked levegőt ad.
 
Legyél, aki kimarad:
	ha van fegyvered, tedd le,
	ha van terved, bízd a véletlenre,
	az értékeidet cseréld el homokszemekre,
	az érzelmeidet átlátott üvegre,
	a biztonságot lehetőségekre,
	a mennyiséget a méretlenre,
	magadat mindenekkel való összefüggésekre.
 
Legyél, aki máshogy él:
	aki házául teret,
	kabátnak napmeleget választ,
	a hegyen a gerincen járhat,
	és azt mondhatja a mának,
	vagyok megint.
 
(Ha még úton jársz, térj le,
ha eltévedtél, kerülj a rengetegbe,
	és maradj csendbe’
	hogy megszólítsanak.)

Legyél, aki

Öltözz másba
A tudós homlokába
A kézműves ujjába
A távfutó lábába
Vegyél magadra neveket
Mondd ki, hogy minden lehetsz
S az leszel, akinek látszol
 
Öltözz magadba
Apád hátfájós szigorúságába
Hugod nevető göndör hajába
A gyereked elcsitított sírásába
Vedd magadra a terheket
Mondd meg, kinek s mit lehet
S ami van, az lesz, aminek látod
 
Öltözz másba
Madárba, fába
A magasságba és a maradásba
Az eső egyetlen zuhanásába
Tedd le, ami a tied
Felejtsd el a neved
Lesz
ami magától lehet

Három állapot

Emberek  -  gondolnátok?
hogy ennek a csavartszívű álnok
világnak vége lesz  -  egyszerre 
elfogy mindene: olaja, pénze
termelhetnéke és szemetelhetnéke
a tőlünk való hite és hitele
az összes szögesdrót szervezete
egyáltalán - az értelme
s a négyszögek áldott hajlatokká hajlamosulnak

S akkor a Föld teremni fog
erdőbundás hegyeket
könnyű ködbárányokat legeltető
árnyéktakarós völgyeket
hajnali hosszú 
kivárós madárfüttyöket
szamárcsalogató édes füveket
esőt, napsütést, meleget
kéket, sárgát, pirosat, zöldeket
sokat  -  és keveset
abból, amiből sokféle lehet
hogy minden legyen, ami létezhet