vékony ágakból
egyetlen embernek való
kicsiny tüzet rakok
 
fényével kört rajzolok
az estében magam köré
melegítek is és világítok
 
jó nézni a lángot
mellette megülni
parazsát a végén betakarom
 
ha erre járok
holnap megint megrakom

Kis tűz

A táj kerek
erdő, patak, hegyek
közén szarvas legelget
gida a sűrűből kitekint
 
Ám nem rezdül a bokron a levél
a fű nincs leharapva
a köveken bukdácsoló víz
át nem bukik
és a hegyek gerincét felhő
ki-be nem takarja
 
A pillanat mindig hamis
hagyja, hogy nézd
állandósága andalít
túl könnyű megjegyezned
 
És igazából nem a tied
míg ki nem várod
hogy rezdüljön a bokron a levél
hogy a fű elfogyjon és újra nőjön
a patakvíz a tengerrel egyesüljön
s a hegyek levetkezzék felhőpaplanjukat
 
Az, ami mindig más, a változás
hagyhat csak nyomot
a történések sora ad
emlékezésre okot

A történés és a pillanat

Míg fested a vásznat
tiéd a táj
tekinteted itt-ott elálldogál, arányokat bírál
a perspektívák mentén végigszalad
benned él, amit a tájban megláttál
 
Ahogy a festék szárad
fogy belőled a táj
még rápillantasz, de lemosod a kezed
összepakolsz, iszol egy kis bort vagy vizet
körötte tőle távolodva jársz
 
Mikorra megszárad
a táj már nem a tied
létező lesz a maga okán
álldogál, s hívére, ki majd hajlandó
élni benne, arra vár

Amíg a festék szárad

éjjel
álmában ha felsír a gyereked
ujját, hogy szopogassa
az ajkához viszik
és megnyugszik
 
reggel
a kávéd lefőzik, aztán tejet
és zabpelyhet készítenek az asztalra
lesik
megetted-e mind
 
délidőben sietsz, idegesen vezetsz
benézed a pirosat, csikorog a féked
a csattanást is hallani véled
de nem, mégse, ott tébláboltak
és még jókor a fékre léptek
 
este pedig
ha úgy fekszel le, hogy nem vagy megszeretve
könnyeid a párna csücskével letörlik
veled maradnak, míg elalszol
hangtalan dúdolnak valamit
 
így járnak körbe köztünk folyvást
az angyalok, lélekről lélekre
és nem törődnek vele
  észre sem veszik
ha nem vesszük őket észre

Angyalok járnak körbe

Két gödröt ásnak ketten
egymással szemben
a katonák
 
Igyekeznek mind a ketten 
a föld ugyanaz
a szemergő eső is
 
Készen vannak, beugranak
egymásra céloznak
és már lőnek is
 
(Vegyük számba mi kéne nekik
éhesek, tehát ehetnének
fáznak, hisz a nedves föld hideg
aludnának inkább asszony mellett
 
De nincs enni mit
asszony sincs
a nedves föld pedig ragad és hideg)
 
Ropognak a fegyverek
céltalan verseny ez
egyikük a végén úgyis benn
marad a gödörben végleg
 
(Érthetetlen
Isten, ha tudsz róla
miért hagyod ezt?)

__________________

A kép:  barokk freskórészlet
            Császár, római katolikus templom
            Szent Pál prédikál

Katonák - érthetetlen

Hogy elfogjanak és megkötözzenek
hogy Heródes és Pilátus elé vigyenek
hogy korbáccsal verettessenek
hogy latrok közébe tegyenek
és úgy feszítsenek meg
 
Nem bíztál az emberekben
hogy szódat lassacskán felismerik
általam, a szeretet nevében
vagy nem bíztál bennem
hogy igéid lényegét pontosan értem
és hirdetem híven akármeddig
vagy csak nem figyeltél, mert
milliárd évnyi idődből futottál épp ki
 
Meglehet, féltél esetleg
hogy teremtményeid egyszerre mind
parancsolatidat megszegik
s nem találsz köztük megint egy Noét
 
De ha már így rendelted
hogy fenn legyek a kereszten
mondd, miért hagytál annyira
emberként szenvednem

Atyám, miért úgy rendelted

                            (morfondírozás idelentről)
 
 
könnyű a madaraknak, mert könnyűek
övék a levegőég
képesek benne bárhol lenni
 
elég a szárnyukat széjjel terjeszteni
a szél belekap
és már ott vannak a felhők alatt
 
csoda, hogy odafenn nem félnek
persze, ha félnének, rögtön leesnének
szárnyuk, lábuk törne
 
de leginkább a lelkük ereje
ha más bajuk nem is lenne
szárnyrakapni többé nem mernének
 
ám a madarak a magasban nem félnek
fák tetején, sziklaszirten születnek
évmilliók óta így szokják a fentiséget
 
(nézem innen lentről őket
megpróbálok nem félni
nem érezni testemben a nehézséget)

Madarak a magasban

A trikóm
  A kedvesem hozta Amerikából
egy indián kokopelli rajzolatja
van rajta, meg kilenc molyette luk
kifakult, és a mosástól annyira megkopott
hogy a nyakán a széle kirojtosodott
 
A dunyha
  Jó aludni alatta, cudar időkben
a test melegét sokáig megtartja
idestova hetven éve teszi a dolgát
anyámé volt
elhoztam tőle, amikor meghalt
 
János bátyó kalapja
  Puha nyúlszőr, békebeli
megkímélt állapotban van
gazdája évekig volt hadifogságban
aztán hazajött
a felesége nem, de a kalapja megvárta
 
Egy csákány, a kamrában
  Ez is igen régi, rozsdás, elkopott az éle
a Nagy Háborúban használhatták, mikor
lövészárkot kellett ásni körbe
a köves, kis hegyi falu körébe
ahol dolgos életét leélte
 
Egy kép rólam
  Ósdi, ez is van vagy hetven éves
cizellált fakeretben
bambácska babácska ül a földön
labdával kezében, odatetten
semmiről nem tud még semmit
 
E tárgyak mind
  hasznosak vagy nekem tetszetősek
itt a házban egymással békésen megférnek
néha azt képzelem, hogy az enyémek
pedig csupán együtt laknak velem valameddig
aztán, ki tudja, ki merre…

__________________

Dalí „Elfolyó órák” c. festményének interpretációja

Régi tárgyak

Leginkább a szemed
  éjre nyíló éj
sötétben setétlő ábrándozás
világrejtő kavics
magába zárja mind
amit lát
 
Leginkább az arcod
  hegyek peremén kelő
éles hajnalfény
nő-titkokat sejtető
egyre másra
más
 
Leginkább a tested
  vizek fölé hajló
karcsú, madarak röpte ringatta ág
lebírhatatlan káprázat
nyújtóztatja vágyam
az ég iránt
 
Leginkább, az ami vagy mind
  felizzít, s ha tündér szárnyaid
képzeletem megérintik
lesz belőlem egyszeribe
vigyázó kerubod
s párjára lelt ős hím

Három leginkább

átaludtál egy délelőttöt
 
elvoltam ott magamban körülötted
hol az ablaknál álltam
hol egy széken ültem az asztal mellett
 
aludtál, mint magának való gyermek
 
néztelek szótlan, milyen szép vagy
csöndben maradtam, fel ne keltselek
nem is mentem közel, csak egyszer
mikor betakarni kellett
 
álmot láttál
 
a takarót lerúgtad
kilógott a lábad meg a vállad
a hajad a párnán szertefutva
éj otthagyta pillanat
 
álmodban a szád egy szót mormolt
 
cssss - mondtam erre halkan
hogy visszaaltassalak
később jobb lesz, aludj még
aludd át az egész délutánomat
 
én meg nézlek addig

Aludtál, én meg néztelek

Magadba burkolózott arcodra
üdvözlésképp futó csókot lehelek
hogy hazatértedben a fáradtságod
ezzel levetkezni segítsem
 
Azután jön a kabátod, a sálad
a sarokba teszem hófoltos magasszárúdat
mórikálok, titokzatos képet vágok
ma én főztem vacsorát neked
 
Míg eszel, mögötted állok
masszírozom a vállad, s hogy ne szorítson
a blúzod alatt a melltartódat kikapcsolom
melléd ülök, a kezem a térdeden nyugtatom
 
Fehér testeddel az ágyon
mozdulatlan fekszel hanyatt
fontolgatom: az lenne legjobb
ha most a testemmel betakarnálak
 
Nincsen rajtad semmi
csak én és az érintésem
nem hallatszik más
csak a lihegésem
 
Végül megcsöndesülök a melleden
 
és onnan közelről látom
a szíved merő seb
alig veszel lélegzetet
csukott szemhéjad alól
folyik a könnyed

Levetkeztetlek

Háttal a falnak, kapualjban
lapultam és lestem kifele
lestem, hogy a szerelmem
virággal a kezében
vár a szerelmére
 
A zöld kabátja volt rajta, tavaly én vettem neki
türelmetlennek láttam
örültem volna, ha nem jön el az a valaki
a ridikülömben zsebkendőért turkáltam
az orrom ki kellett fújni
 
Amikor felnéztem megint
az utca túloldalán
egyszerre vele vettem észre a valakit
amint kezével int
mosolyog nagyon, és kiáltja a szerelmem nevét
 
Kicsi nő, a járdaszegélyről épp lelép
a nap a szemébe vakít
boldogan tárja szét karjait
szalad át a busz mögött
két autó fékje sivít
 
Vadul rohan a szerelmem oda
rázza, öleli, szorítja, kabátjával betakarja
szerencséje van, nem lett baja
csak remeg még
 
El kell forduljak
szégyellem látni
ahogy egymást ölelve zokognak

Szerelmem szerelme

                    (Ady Endre: Hunn, új legenda
                                            c. verse nyomán)
 
Jöttem nagyszemű legénynek
messziről messzire szalajtott életnek
úrverte voltomnak s végemnek
summájaként ezrekének
 
Jöttem botlott elégedetlennek
hitében engesztelhetetlennek
ütést álló ütő legénynek
buja asszonykísértőnek
 
Bennem élt százados szándék
versem dacos példázat, ajándék
mit bánom én, majdan minek látnak
cifra szolgájú vétós magyarnak vagy másnak
 
jöttem Ady Endrének
jöttem legendának

„Mindennek jöttem”

                        (Sári Lászlótól
                           Sári Lászlónak)
 
Látom - ahogy mondod - ülsz
a Huo-to folyó partján
a csan-buddhista apát mellett
mint Su-la-ce, ifjú szerzetes
s elmédet patyolat tisztára
üresíted
 
hogy e helyt, a légben csillogva
kerengő számos értelmek
Lin-csitől fejedbe utat leljenek
s megülve ott estig
a magad kommentárját
hozzá tehesd
 
mint teszem azt, minek
a görbületből kereket
a kőből másik követ
a kevésből mind egyre többet
a könnyűből pediglen nehezet
csinálni
 
legyen elég, emberek
a létezést ki- és átgondolni

Kőből követ

- Ne bohóckodj édes
komoly dolog az élet
ha kimondunk valamit
azon múlik minden
ami lesz
 
- Bizton állíthatom
dönteni átgondoltan kell, ésszel
mert a világ egy veszedelmesen magas hegy
fel kell mászni a tetejére, hogy onnan nézve
átlásd: tudatosan teszed, amit teszel
 
- Jó, akkor szerinted a dumám az vicces
mórikálgatsz itt nekem, és idegesítesz
azzal: ha ennyit töprengek
attól bandzsa leszek
és kettőt látok majd belőled
 
és akkor két nőt kell etessek
ágyba is kell vigyelek benneteket
de ráfázok, mert igazán majd egyiktek se szeret
- Lásd be, hülyéskedéssel semmit nem oldsz meg
csak halogatod a döntéseket
 
- Te úgy véled: a gond vacak kis felhő 
amit előbb utóbb elfújnak a szelek
és fölötte állandóan napsütés lesz
éreznem kéne nekem is, hunyjam be a szemem
- De hát miből fogunk megélni, édes
 
- Hajtogatod, hogy ez blabla, meghogy 
előbb-utóbb a fejemre fog esni egy tégla
ha mindig mindenen töröm
tenném inkább a kezem a hasikádra
s pusziljalak fülön
 
- Rajta csak, fújd gömböcre magad
dülleszd a pocakodat
fityiszt, meg szamárfület is mutogathatsz
ölembe kucorodva - a fenébe
ne borzold össze a hajamat
 
- Állhatsz tőlem fejest jókedvedben
úgyis rádszól majd az élet
megmutatja meddig mehetsz
árral szemben, úgy
hogy közben kineveted

- Felőlem hát tedd
szüld meg a gyerekünket

Azon múlik

Kukucka egyáltalán nem kukacka
hanem csak egy úgy
kedvességként kitalált szó
reggelente szeretetből mondható
 
Kukucka reggelente egy magzatka
az oldalán fekszik
a paplan alatt összekucorodva
térde fel, a nyakáig húzva
 
Kukucka pislog reggelente
pillái összegabalyodva
szemét nyitogatja, visszacsukja
utat keres álomból a kies valóba
 
Kukucka reggel borzas, ásít nagyokat
a kezét a szája elé - bizony nem rakja
rászólok, erre csak nyújtózkodik
elnémít ártatlanság-pillantása
 
Ha már megette a reggelit Kukucka
megigazítja a szárnyán a tollait
és ahogy a tündérek szokták általában
indul, s az égvilágot körberepüli

Kukucka reggelente

Meglehet
történik veled egy szerencsétlen eset
s mert tested törékeny
náladnál nagyobb erőktől
halsz meg
ellene semmit nem tehetsz
 
Meglehet
elfogy a kenyered
morzsákat eszegetsz, aztán már az sincs
iszol egy korty vizet
remélve nézed az eget
meghalhatsz így is
 
Meglehet
a fájdalom teszi elviselhetetlenné a tested
nincs erőd, hogy a lábad
vagy bármely részed fölemeld
a szíved még ver egyet
aztán abbahagyódik
 
Nem baj
ez a világ rendje
 
De ha és amíg rajtad áll
abba ne halj bele
hogy élni
neked nincs kedved

Mibe ne halj bele

Van egy hely ez égvilágon
nem is nagy, nem is kicsi
beleférsz épp
neked találták ki
 
Ez biz’a a bőröd zsákja
veled nől, míg ifjú vagy
de egyszercsak bő lesz rajtad
rá bölcs barázdák szántatnak
 
És még akkor is…
 
Ottan bévül egy szál magad
balhitedben jól elvagy
hogy a világ véled telt be
az idődet megállítottad
 
Nem úgy van az…
 
Ha elmondtad a mondandódat
lejártad a lábadat
felélted a jussodat
tessék szépen elenyészni

Öregendő

A halálom a barátom 
szeretett volna lenni
  bántani nem akart engem
csak keresett egy kisebb helyet
ahol valameddig el lehet bennem
hogy most, mikor a folyóhoz le
  menni kell
közel legyen
és szótlanná lett kedvvel
evezzen át velem
a túlsó partra
ahol a sűrű pára
ködfehér köpenyt
terít a vállamra
  ami láthatatlanná tesz
 
Magára maradt a barátom
  a halálom
a folyó közepén evez
lassan vissza
a fejét lehajtja
  egyre kisebb lesz

A halálom a barátom

Utamat, mi egy asszonynak
méhéből eredett
többféle nők és leányok
lelke s öle közén tettem meg
 
Keresvén az abszolútus szeretést
miről pulya korom óta tudom
hogy valós lehetőség
 
Sokáig nem élhettem meg teljességben
de bévül elképzeltem
nekem az milyen kéne legyen
 
Jártamvolt hát körbe a világot érette
belé csöppentem jó s rosszabb
érzelmességekbe
de fejem felkapva, mint a riadt ló
tág orrlikakkal menekültem
ha elégtelenségét megérzettem
 
Ifjan gondoltam: szolgálómmá kell legyen
az, ki engem szeret
 
Később: hogy abból látám meg
velem azonosmód véli jónak az életet
 
Mostanra megértettem
csak a magam számára keresni, amit keresek
Nárcissus kísértése, a kevésnél is kevesebb
 
Messék egymást a terek, melyben éltek
értő s megértő társai legyetek
egymás teste-lelke meztelenségének
elfogadója a szeretet kiváltotta szeretetnek
s akkor az önösség szégyenletében
iszkol a föld alá, akárha nem is lenne

                  *
Megtaláltam, amit kerestem
a járkálás bevégeztetett

Epilóg a szeretetről

A falu, ahol gyökeret eresztettem
                                           (életrajz, őszinte)
 
Vidéki városban születtem
és negyven évig mindenfelé
kerestem a helyem
hol gyökeret eresszek
 
  hegyek tövén, erdő alatt
  végül a Vértesben itt ráleltem
 
Számos dolgot tettem közben
tanítottam egyetemen
kutattam, kísérletezgettem
de nem ezt kellett tennem
 
  itt a faluban, Csákberényben
  gyerekeket lett jó terelgetnem az erdőben
 
Amit hivatalosan tanultam, azt elfelejtettem
a kézzel fogható természet lett a mesterem
emberséget az itteni népektől vettem
ki hagyta magát, azt megkedveltem
 
  egyszer egy elveszett kisdedet
  a hegyben megtalálni segítettem
 
Sokféle állataim a kezemből ettek
figyeltem őket, mit miért tesznek
igyekeztem érteni a beszédjüket
kitudni, a létezéssel mitől elégedettek
 
  legjobb volt madárfiókákat felnevelni
  és látni, ahogy útra kelnek
 
A felhők játéka, a nap színével rajtuk
adott jókedvet, az életnek értelmet
s hogy másoknak is hasznára legyek
leírtam versben, amit lehetett
 
  erősen örültem annak
  hogy itt lehettem