Még csak nem is náddal
csak zsuppal volt befedve
a háza Bondajkónak
a falu szélibe’

Nem kelletett arra ajtó se
mert éjjel-nappal tárva-nyitva
hagyta a szélnek
szabad járására eresztve
 
Azon reggelbe a falu felett
setét viharfellegek gyűltek, gyülekeztek
a népek idejöttek félelmükben
hátha Bondajkó valamit tesz
 
Ő a házából sűrűden járt ki-be
szólni nem szólt, és némelyek
kinn és benn is látták egyszerre
 
Mikor kint volt, elnézett messze egyfele
hallgatózott, fülelt a semmibe
szentigaz, várt valamire
 
Nem tudhatta senki mire
siketítő égzengésre, iszonytató jégverésre
vajha égből eső csóvás tűzkövekre
akár cigánygyerekekre
 
Volt azé' köztük
ki állítta bízva, ebből meglehet
valami szerencsés is kisülhet
 
Így telt az idő estelig, s akkor
a felhők alól a nap sugára
nagy fényességben felviláglott
Bondajkó jártában megállott, és azt mondta
- No emberek, most mán jó lesz!
 
Antul fogva a faluba, kinek volt
két csikót vetett minden kancaló
ikerborjak és bárányok sokasultak szerte
kettesével szültek pulyákat az asszonyok
 
A népek kalapjukat megemelve
házaikba szétszéledtek
ő rápipált, elcsitultatta a kutyát
és odakönyökölt a kerítésre

Valami jó

A bíró juhai közt volt egy fekete kecske
százféle rosszaság kiötlője
 
Nahát ez, a bíró mögé kerülve
szarvával gyakorta fenéken bökte
ráadást a falu apraja-nagyja előtt
 
Ha fához lett kikötve
kétlábra állt, azt is lelegelte
a hűsbe tett tarisznyából pedig a cipót kiette
 
A bíró mán nem tudta, mit tegyen vele
könyörgött Bondajkónak
arannyal fizet, csak nevelje meg
 
- Fizetség nem kell, de próbát teszek -
emberünk a markába búzát merített
szép szókkal az okításba belekezdett
 
A porba füvet rajzolt, ez a kecske étke
a tarisznya tartalma a gazda ebédje
a fákról pedig nem legeljük le a lombot
 
De legfőképpen észbe az vétessék
bökdösni a bíró fenekét nagy tiszteletlenség
merthogy az ember az állatnál feljebb van
 
A nebuló bólintott
a tenyérből kínált búzát megette
a tanítást köszönte és odébbállott
 
Rája nap a bíró
Bondajkónak dühvel panaszkodott
hogy a kecske vele esmét csúfolódott
 
Sanda szándékkal a hátulja körül settenkedett
és a tarisznya tartalmát dézsmálta megest
- Hát hogyanhogy, a tanítást elfeledte?
 
- Amit néki tanítottam, tudja, előbbenis tudta
csak éppen akarni nem akarja
meglehet azért, mert nincs biztonlása abban
hogy kend nálánál feljebbvalóbb volna

A bíró kecskéje

Mindenki mondta Bondajkónak
vigyázzon, a vízen elsodródik a csónak
és könnyű
a folyóba bémerülni
 
Beevezett Bondajkó közepére a sodrásnak
két lábát penig peremén a sajkának
kitámasztva
felállt, hogy messzire hallatszék éneke
 
És mert hosszú éneke volt Bondajkónak
ráesteledett, örvénybe szaladt a csónak
pörgött
a közepe felé úgyan, hogy csak na
 
Mégis, Bondajkó nem hagyta abba
továbbes énekelt bele a világba
mindaddig
míg szája a víznek fölibe ért
 
Akkor oszt Bondajkó elhallgatott
kiköpte a vizet és a partra úszott
levetette ruháit
és az égbe fölment

Bondajkó éneke

Belefáradt mindenem
testem, csontom, tán a kedvem is
a sok ezredévnyi létezésbe
jól esett vón’ becsukni a szemem
s letenni az istenségem kicsiny időre
 
Nekikészülődtem, hogy tegyem
akkor jött ez a Bondajkó - ippeg jókor
ki eddig a kapunál várt türelmesen
hogy béeresztettessem
 
Kikérdeztem, elmondta sebtiben
ő volt, aki sajkájában a vízen
egy utolsó nagyot énekelt
kívül-belül levetkezett
s maga magátul ide
az égbe feligyekezett
 
No, akkor én a jobbomra ültettem
oszt azzal bíztam meg
tartná a szemét nyitva ébren éberségben
míg bezárulkodnak az enyímek
 
Elméjébe, hogy vegye, az idő hosszasában
köres körül eme világban mindazt
mi bajos valóság történedik
s tegyen ellene-érette, mit tud
belátása szerint
 
Megköszönvén a tiszteltetést
busa fejét, mint szokása volt
tenyerére bólintotta
s veté tekintetét egyes egyként
figyelmezőn az egész fődi kavolkádra
 
Antul onnét aztán percre le se vette
legkisebbik ujjával szeme csukóját
biztonságul felpeckelte
jottányit nem szünt a dolgát tenni
 
Én meg emígyen végigaludhattam
száznál is több évet
mialatt ez a jóember, jószándékkal
szétszálazta a Földön történteket

Isten aludna

Kiment Bondajkó a mennyország kapujához
hol Péter strázsált és mindenkit megállított
kérdőre vonva: „Mondjátok csak, eleddig
mit tettetek, hogy ide bejussatok?”
 
A népek pedig habogtak-hebegtek
álltak egyik lábukról a másikra
nem tudták, mit feleljenek Péternek
aziránt, hogy beengedtessenek
 
Tudj’isten, vakarták fejüket
tettünk-é, s mi jót életünkben
tán hogy gyerekeket nemzettünk
vagy különféle ellenségeket öltünk meg 
 
Amúgy meg tudnia kell az Égbenlakónak
mind, mit a Földön végbevittünk
„Ne faggass hát minket, csak mondd
hová menjünk, ha ide jöttünk?”
 
Bondajkó félrevonta Pétert: „Bátyuska
igazuk van nekijek, valahol kell lenniük
kérdezd inkább azt: az eljövendőkben 
vajmi jót tenni, van-e reá kedvük”
 
„Elküldeni pedig csak azt küldd
aki a mennybe sültgalambot várni jött
heverészne pirkadattól napszálltáig
s ezzel kitőtve időit, ellenne feltámadásig”

Mennyekbe való menetel

hímesség tüze


A fejérnépek régen
nem voltak eléggé szeretve
irántok hidegség vette be magát
a férfiemberek szívébe
 
Láthatta Bondajkó szertenézve
a pártában maradt leány
míly könnyen síródik el azon hitbe’
hogy ő bizony nem kell senkinek
  penig amúgy üde lelke
s kívánatos teste szerént
boldogságra teremtetett
 
Aztán a menyecske, szünt’len szomorkodik
orcája sápadt, alig eszik
férjeura a lova hátát inkább tartja becsben
mintsem hozzá simulgatással közelítsen
  még az ágyban is semmibe veszi
mi oka volna hát magát becsülni
elfogy lassan, mint homokszem
 
Vagy ha elszólítá a vétlen véletlen
urát az asszonynak az enyészetbe
elvárják a zord férfinépek tőle
hogy élte virágát eztán feketében élje
  s öle meleg termősségét
gyászban sorvadozva
a hideg temetőben hűtse
 
Gondolt hát Bondajkó csavaros-eszeset
a férfiszívekbe darabka parazsat tett
s ha fentről egy fejérnép lelkét elesve látta
  példának okáért: pityergett
fútt egyet
s ki kanfi vala a közelben
annak parazsa lánggá éledett
 
Entül fogva, mint pillangók a lámpás körül
a fejérnépek tájékán folyton ott keringnek
szép szókkal, bukétákkal és a hímesség
tüzével szívükben a férfiemberek
  nem lévén főbb dolguk e világban
minthogy leányval s asszonnyal
hűség kötte szerelembe essenek

Szerelmesség parazsa,

Atyám, volt itt egy asszony, ki vétkezett
ölt; emberét szerelemből ölte meg
merthogy az egy másikba beleszeretett
 
Atyám, volt itt az az ember, aki meghalt
vétett ő is, tudta; nyűtte miatta a bánat
de igen vágyta azt a másikat
 
Megszidtam: balga, ki szívéből kiveté
asszonyát, ki örömét szolgálta
s utódainak anyjaként tudhatja
 
A másik oktalan pedig el azt pusztította
ki boldogsága záloga lett volna
teste-lelke hiányát szenvedi
 
Végel kiderült, az asszony mán reájött
párja nélkül nem létezhetik, s kére téged
csinálnád vissza elejitül az egészet
 
Rákérdeztem az emberre is
ha tehetné, hogy feléled, kivel élne
megvallá őszintén: mindkettővel egyszerre
 
Elküldtem őket, mert nincs rá hatalmam
hogy furmányos vétkeket vétektelenítsek
feltámadáskor majd jöjjenek elébed
 
  Atyám, azért titkon megkövetlek
  hová tetted az eszedet
  hogy beültettél férfi s női szívekbe
  íly veszedelmes kettős élű fegyvert
  
  Egyik éle a szerelem, másik a féltése
  sebzé azt is, ki támad
  és aki védekezik vele
  
  Kevesebb lenne a dolgod, tetemest
  ha kivennéd belőlünk a féltékenységet
  hisz tanítád: végtelen a jó
  mit tetteinkkel tehetünk
  és nemigen fogy el attól
  ha szeretésből tesszük
  
  Atyám, hagyd
  hogy baj s írígylés nélkül
  egynél többet szerethessünk

Egynél többet

Nem tudom, Isten
elfáradtál a végére
vagy elvesztetted a kedved
mi volt ezzel az Ádámmal a terved
 
A Föld minden zeg-zugába
kifundáltál odavaló lényeket
jégen élő szép fehérbundás medvéket
virágok porát gyűjtögető méheket 
éveket átalvó magvakat a föld alatt
hátukon házukat hordozó csigákat
napmelegtől megéledő gyíkokat
levegőben párosodó madarakat
vízből lélegző halakat
ezerféle életet élő
zseniális apróságokat és óriásokat
 
De mire jó az ember
a nyárban melege van
bundája híján télen fázik
annál, mi kell neki, jóval többet eszik
épít olyat, aminek haszna sincs
és noha biztosan meghal
retteg attól haláláig

Az utolsóként megteremtett

Még oskolás korában gondolt arra
nem oly fontos néki járni oskolába
azontúl nem is ment oda soha
 
Mint állatok sorában a mezei madárka
engedett volt ő teljest szabadjára
hagyva: csipegesse föl a tarlón magátul
mi tudás a világban leledzik
 
Hegyek ormán járt
akár a sasmadár, ki körbe széjjeltekint
onnét messzibbről láthatá meg
a dolgok lényegét
 
Alant pedig hátán fekve, felhőket méricskélt
esőcseppet egyensúlyozott a tenyerén
nézett a napba és örült, hogy az ég kék
Bondajkó ígyen élt gyerekként
 
Mi okságokat fentebb megtudott
idővel egymáshoz illeszté akkurátust
körbe járatta magában, és nem nyugodott
míg az kerek egészet ki nem adott
 
Akkortól, ha kérdeztek tőle olyast
mit érteni bírott
a kerekségből egy szeletet
bárkivel megosztott
 

Bondajkó oskolái

Álmából megébredve Bondajkó elgondolá
erősen nekiveselkedve
mi lenne
ha világot teremtnék
 
A semmit kéne kerítsem tenyerembe
golyóbist gyúrnék belőle
megpörgetném tengelyének körüle
s forogna azontúl mindaddig, míg foroghatik
 
Szép füves réteket fundálnék rája, 
s mindenféle lényeket, kik azt eszik
miáltal egymás létét egészítnék ki
és belőlük körforgás kerekedik
 
S a tetejébe serény emberkéket teremtnék
kik iparkodva álló nap dolgukat teszik
hogy halandó idejüket meghaladva
számosodjanak örökkön örökig
 
Bevégezve, hátamra dőlnék, s figyelném
leszen-e a dologból valami teljesség
vagy ezzel az emberféleséggel eleve
elrontottam a teremtés lényegét?
 
és kezdhetem újra megint
 

Világteremtés könnyeden

Az a világ jó
ahonnan elég távol van a nap
hogy ne égessen meg
de testednek még elég meleget ad
 
Ahol nem kell hámba fogni
a gondolataidat
szárnyuk van, repülni tudnak
a gondolat szabad
 
Ahol a tudás ingyen van
amit tudsz, nem tartogatod magadnak
meg kell másokkal osszad
és ha továbbgondolják, örülsz annak
 
Ahol cselekvéseid hasznát számodra
nem elismerés vagy pénz adja
csupán annak tudata
hogy valaminek a része vagy
 
Ahol magadon kívül semmit
nem tartasz a magadénak
s a vágy, hogy bármit birtokolhass
csak páraként szétoszló indulat
 
Ahol a többi létező iránti alázat
visszafogja akarásodat
s a lelked útja
a szelíd békesség felé visz
 
Ahol az emberek a való igazat
átlátszó ruhaként viselik
ármányra, hamisságra nemet mondanak
és hazugság sem létezik
 
Tudatában légy, hogy az életed nem a tiéd
hanem élő öröke azoknak
akik előtted voltak
és jogos jussa azoknak
akik lesznek utánad
 

Az a világ jó

Reggel van
ablakot nyitok, beengedem a napot
megsimogatom a macska fejét
a csészében tea párolog
lásd, ma csak jó dolgok történhetnek
 
Például, hogy a lovaim
a tenyeremből almát esznek
aztán horkantanak és nekierednek a rétnek
fűszálon a harmat százféle színt bontogat
benne tisztára mosom szememet, arcomat
 
Például, hogy ősszel
mégsem hullanak le a levelek
éjjel lesz csak tél, nappal folyton nyár lesz
alváskor sem fáznak a testek, se lelkek
álmunk a lét szépségein legelész
 
Például, hogy a szerelmesek
egy paplan alá bújnak minden este
melyből számtalan gyerekek születnek
a fűnél is hamarább nőnek a fejünkre
– aztán velük is ugyanez lesz
 
Például, hogy most vagy legkésőbb
napok múlva, a népek összedugják a fejüket
nem esznek, nem isznak, míg rá nem lelnek
mi a békesség veleje
kiejtnek kezükből minden fegyvert
 
Például, hogy valaha vagy épp ma
a csillagok a Földre lejönnek
fényességükkel velünk ünneplik meg
ím, az élet ezer-egyszer-egymilliárd éves lett
betellettek a legszebb jövendőlések
 
Például, hogy nemsokára
biztosan este lesz, lefekszünk
fejünket a párnára ejtjük, kicsit fészkelődünk
csukott szemmel még ásítunk egyet
Várjuk, hogy álomba ringasson
                               a bennünk lakozó képzelet
 

Ma csak  jó dolgok

„Jó neked, Uram” - mondá Bondajkó Istennek
hogy tégedet nem emészt
a női nem eránti vágyódásnak
szivet csűrő-facsaró nehezsége
 
Mi férfiak bizony nem tudunk esendők nem lenni
s nem örülni bármi időben, ha a leány
akár tüzes, akár szemérmes ránknézése okán
számunkra jóféle jövendő sejtetik
 
Példának okáért ígéretik ajakik puha érintése
játszódós nyelvök ingerlő fürgesége
csimpaszkodó ujjaik bőrünkbe mélyülése
amik gejzírként keltik fel vágyaink
 
Csak gondolj bele, Uram, a talányos sejtelmekbe
ott a lebbenő ruhájok alatt
oszt kecses mozdulatik még rája tetézik a bajt
eszünket veszejtik bármikor, ha akarják
 
Mikoron penig magukat teljest átadva nekünk
kicsiny időre ölükbe eresztnek
annak ott búvó melege parázsként sütöget
s azt se tudjuk, mivé legyünk ékes örömünkben
 
Ha mindezen szépséges szép lényeket
gyönyörökkel tőtve te teremtéd Uram
lehetetlen, hogy bujaságos férfivágyainkat
megbocsájtón meg ne értsd
 

Bujaságos férfivágyak

Volt nékem egy lomha szeretőm valaha
mesélte Bondajkó a cimboráknak az ivóba’
ki készségest tette magát elém az ágyba
egy szál pendelyben, alig’a
 
Ott béhúnyta szömét szorosra, mintha alunna
két karját a paplony alá, maga mellé vonta
a lélegzését is visszatartogatta
ám nem mozdult semmit se
 
Osztán, amint itt-ott babirkáltam rajta
csiklándós rejtött helyein; megjött a hangja
gurgula, bugyogós nevetés fogta el
de nem mozdult akkor se
 
Sőt, úgyan maradt a szöme is húnyva
csak hagyta, hogy ezt-azt keresgéljek rajta
puha-meleg dombokat-völgyeket, és persze
közben nem mozdult szemernyit se
 
Hanem tovább tetette, hogy ő ottan sincsen
én meg mán érette oda voltam egészen
mondtam magamnak: lesz, mi lesz
fölibe kerekedtem, de ő azon is csak nevetett
 
Szorongattam magamho’, mint tolvaj a kincset
ám sok időbe nem tellett, sóhajtott egyet
kerekre nyitotta szemét és elcsendesedett
elégedett testünket 
                             ezüst hálójába fogta bé a Hold
 

Az én lomha egy szeretőm

A bálból hazatérve a blúzát levetette
cipőjét lerúgta
és odaült egy szál pendelybe’
a tükör elé
hogy arcáról a kevéske pirosítót letörölje
 
Mikor kész volt
a válláról a pántot leemelte
szabaddá tett mellét futón érintette
alsó ruháit lesodorta egészen a földig
és belebújt a hálóingébe
 
 
Látszatra ennyi volt az
amit Bondajkó akkor láthatott belőle
a boka villanása, a vállak hajlása
a dereka könnyed fordulása
és mellei apró ringása, több nem
 
Ám számára a tekintete volt a lényeg
ahogy a nő a tükörben önmagára nézett
titkos benső tereket sejtetett, melyekben
ha ruhátlan volt is
más és más öltözéke lett
mint valamely végső rejtezet
 

Nő, a ruhája nélkül

Szerelmemre álmot hozok, haj
Ölbe veszem, elringatom, haj
Arcát szemét megsimítom
utoljára megcsókolom, haj
 
Nincsen véle már több dolgom, haj
Azzá teszem, ami nem volt, haj
Kerek égen múló félhold
elfogyott már, ami ő volt, haj
 
Egyes éjjel ráébredtem, jaj
Ő kezében ki is lettem, jaj
Ezüstfátyol reménységem
széjjel foszlott semmiségem, jaj
 
Erdő mélyére elviszem, haj
Avar alá eltemetem, haj
Megsíratom, megkönnyezem
szívemből lám kivetettem, haj
 
Hazafelé táncot járok, haj
Tenyerembe szelet fogok, haj
Könnyű vagyok, mint a lángok
mostantól felfelé szállok, haj
 
Megkérdem a rét virágát, haj
Élné velem párosságát, haj
Napvilágra, evilágra, evilági valóságba
  napvilágra, evilágra, evilági valóságba, haj
 

Kerek égen múló félhold

Épp télre való szénát kaszálék déltájt
mikó morózus képpel, morconán
megjelenik mögöttem a renden
maga a Kaszás
 
Megállék, a tenyerébe csapok, illőn mondám
„Aggyisten, hán mi jóban jársz?”
selymán mosolyog, s az ég felé bök: „Hékás
néked arra mén az út, arra vón a meghalás”
 
„Nem úgy’a…” replikázék én is marconán
„a nap még magosan jár
itt a kő, élezd a kaszád
állj bé mögém és hamarján vágd”
 
Gyön másnap es, kérdem
„Hoztál-e gereblyét vagy vellát
forgatni köll a tegnapi vágást; de szavam rá
menek halni, ha kész télire a bétakarítás”
 
Ha tette es, ímmel-ámmal tette vót a dógát
harmadnapra el es únta a reám várást
távoza szótlan, annyit se mondván
„Bakfitty”
 

A Kaszás

Talán akkor fogok majd meghalni
  gondolta Bondajkó
amikor nyárutón a vándormadarak
csapatba verődve azon tanakodnak
útnak indulni
ideje volna-e
 
Talán az őszben fogok majd meghalni
  gondolta Bondajkó
amikor a tejszínű ködök
a völgyekbe simulva
sejtelmekké varázsolják azokat
akik ott élnek
 
Talán télidőn fogok majd meghalni
  gondolta Bondajkó
amikor a fák csupasz ágaira
a zúzmara sorba
fehér kristályokat ültet
várni jobb időket
 
Talán akkor fogok majd meghalni
amikor a cseresznye kibontja szirmait
mert az idő melegedni kezd
  és egyébként is
akkorra talán már elmondtam
amit akartam, mindent
 

Talán akkor

Nagy útamra készülve
nem viszek magammal semmit
csak pár kósza emléket arról
milyen volt itt
erdőt járni
madarat találni
tengert látni
vizében megmártózni
kenyeret szelni
nőt szeretni
  és egyáltalán
levegőt venni
 
Könnyű kell legyek
  az útra
 

Könnyű legyen az út

Akik már meghaltak
de a Földről elmenni még nem akarnak
megkérhetik a Jóistent
hadd maradhassanak még egy darab időre
 
Ha okuk van rá, biztos megengedi
például kiknek gyermekük van, láthassák felnőni
 
Vagy ha szüléik még élnek, vigaszul észrevétlen
szellő képében, megsimíthassák az arcukat
 
Vagy ha meghalásuk oktalan fájdalommal telt
az öröklét előtt még kell, hogy pihenjenek
 
Vagy kik a végességig szerették szerelmüket
lássák, magában az mint fájlalja emléküket
 
Vagy ha számukra a világnak töredezett képe
megértéssé egészen még nem állt össze
 
És mind kapnak időt
akik többeknek hiányoznak, mint akiknek nem
 
Leküldi az Úr az angyalokat velük
mert elkódorogniuk azért nem szabad
vastag törzsű fákat kell keresniük
hogy azokban lakjanak
 
Onnan láthatják, ami a világban megy
s ha egyetértenek, ágaikkal bólintanak
velünk maradnak, ha akarnak
amíg a fák élnek
 

A lelkek a fákban laknak

Madárkám, madárkám
én véges madárkám
Madárkám, madárkám
vélem élt valócskám
 
Elmentél már innen
innen a messzibe
Elmentél éntőlem
föl is az egekbe
 
Hová is elmentél
utól el nem érlek
Honnan is elmentél
kiürűl a lélek
 
Üres lett a lelkem
lelkem mind szeglete
Bévül benn őrizlek
fogyó életembe’
 