Bondajkó a hajnallal kelt
föltett melegedni vizet
kiengedte a csirkéket
és moslékot öntött a malacoknak
 
Mialatt a dolgát tette
időnként fölnézett az égre
mik mennek ottan erre-arra
 
Az emberek el is nevezték
égrenéző Bondajkónak
 
Olykor a vödröt letette
ha a bárányfelhőket szél kergette
vagy a földről felszálló meleg
felhőtornyokat emelt a kékségbe
- leginkább azt nézte
 
A csuda tudja mi volt ezzel a dolga
de egyszer, mikor a vödröt odahagyta
ritka fényesség közepette
a földről föl a magasba
elemelkedett
 
Mind feljebb
elérte már a felhőket
körbe járta mindjüket
és termetük szerint elrendezte
sorba őket
 
Aztán lejött vissza, mi csak néztük
azt se tudtuk, mit kérdezzünk
ő meg felvette a földről a vödröt
és tovább etetett
 

Égrenéző

Még csak nem is náddal
csak zsuppal volt befedve
a háza Bondajkónak
a falu szélibe’
 
Nem kelletett arra ajtó se
mert éjjel-nappal tárva-nyitva
hagyta a szélnek
szabad járására eresztve
 
Azon reggelbe a falu felett
setét viharfellegek gyűltek, gyülekeztek
a népek idejöttek félelmükben
hátha Bondajkó valamit tesz
 
Ő a házából sűrűden járt ki-be
szólni nem szólt, és némelyek
kinn és benn is látták egyszerre
 
Mikor kint volt, elnézett messze egyfele
hallgatózott, fülelt a semmibe
-  szentigaz, várt valamire
 
 
 
Nem tudhatta senki mire
siketítő égzengésre, iszonytató jégverésre
vajha égből eső csóvás tűzkövekre
akár cigánygyerekekre
 
Volt azé' köztük
ki állítta bízva, ebből meglehet
valami szerencsés is kisülhet
 
Így telt az idő estelig, s akkor
a felhők alól a napnak sugára
nagy fényességben felviláglott
Bondajkó jártában megállott, és azt mondta
- No emberek, most mán jó lesz!
 
Antul fogva a faluba, kinek volt
két csikót vetett minden kancaló
ikerborjak és bárányok sokasultak szerte
kettesével szültek pulyákat az asszonyok
 
A népek kalapjukat megemelve
házaikba szétszéledtek
ő rápipált, elcsitultatta a kutyát
és odakönyökölt a kerítésre

Valami jó

Valójában nem tudtuk meg soha
hogy miket evett
 
Reggelente azt láttuk csak
Bondajkó a házból kimegy
nyújtózkodik egyet
nagy levegőt vesz
és már nem is éhes
 
Délben ugyanez
fölnéz, félreteszi a gerebent
fűszállal szájában az árnyékban
ledőlve hűsölget
elszundít néha
 
Nincs ez másképpen este se
ahogy hidegszik, a friss levegőt
jó mélyen szívja le
harapja szinte
és rá tisztán merített vizet iszik
 
Mégis bikaereje lett Bondajkónak
elbírta mind a juhokat
még a kost is a vállára vette, ha kellett
és elébe állt a száguldó lovaknak
mikor azok megbokrosodtak
 
Titka ez hát Bondajkónak
vagy más
amit meglehet, sose tudunk meg

Titka

A bíró juhai közt vót egy fekete kecske
százféle rosszaság kiötlője
 
Nahát ez, a bíró mögé kerülve
szarvával gyakorta fenéken bökte
ráadást a falu apraja-nagyja előtt
 
Ha fához lett kikötve
kétlábra állt, azt is lelegelte
a hűsbe tett tarisznyából a cipót kiette
 
A bíró mán nem tudta, mit tegyen vele
könyörgött Bondajkónak
arannyal fizet, csak nevelje meg
 
- Fizetség nem kell, de próbát teszek -
markába búzát merített
szép szókkal az okításba belekezdett
 
A porba füvet rajzolt, ez a kecske étke
a tarisznya tartalma a gazda ebédje
a fákról pedig nem legeljük le a lombot
 
De legfőképpen észbe az vétessék
böködni a bíró fenekét nagy tiszteletlenség
merthogy az ember az állatnál feljebb van

A nebuló bólintott
a tenyérből kínált búzát megette
a tanítást köszönte és odébbállott
 
Rája nap a bíró
Bondajkónak dühvel panaszkodott
hogy a kecske vele esmét csúfolódott
 
Sanda szándékkal a hátulja körül settenkedett
és a tarisznya tartalmát dézsmálta megest
- Hát hogyanhogy, a tanítást elfeledte?
 
- Amit néki tanítottam, tudja, előbbenis tudta
csak éppen akarni nem akarja
meglehet azért, mert nincs biztonlása abban
hogy kend nálánál föllebbvalóbb volna

A bíró kecskéje

Hosszú volt az éjszaka
Bondajkó nem tudott aludni
kifeküdt az ég alá a gyöpre
nekiállt csillagokat számolni
 
Azt is kigondolta
egyenként nevet ad nekik
- Legyen ez a kicsiny csepp Ilonka -
mondta az elsőre, - tejcsepp, mi fejéskor
bocskorom orrára odacsöppenik
 
Reggelig tartott, míg megszámlálta
hányan vannak a csillagok
és elnevezte őket sorba mind
 
Este pedig a bálba’
bármelyik leányt, ha magához húzta
mondván néki: - Jer, csillagom! -
az égbeliek közül alászállott egy
kinek neve a lányéra
leginkább hajadzott
 
És ajakára vagy kebelébe
vagy más szépséges részébe a lánynak
a csillag fényesen belébújt
hogy Bondajkó vígabbnál vígabb
vígasságokat leljen ott
 
Szerencsére
a sors bárhogy fordulhatott
sohase fogytak el a csillagok

Csillagok számlálása

Bondajkó a lányokat megölelte
de őket hosszast nem szerette

Egyet kivéve
kinek haja éjfekete
sudár a termete, tiszta a ruhája
egyenes a szíve s gondolatja
 
Ebbe szerelemmel beleszeretett
(hisz elméjében a kép ott élt régóta
még fiúcska korában megálmodta)
 
És most, hogy a valóság eljöve
örömében tenyerére vette
folyvást kényeztette
odaadta néki szívét, mindenét
enmagát a lány lába elé terítette
azt remélve: testük-lelkük így
mint dió két fele, bévül egyes-eggyé válik
 
Amúgy a dolog a leánynak is tetszett
összebúttak hát, egybekeltek
 
De oszt minden nehéz lett
 
Bondajkó se éjjel, se álló napba
szemét le nem húnyta, a párját kutatta
ott van-e mellette, közelbe
és ha igen, reá néz-e
szereti-e, szerelmes-e
 
Sem kezét sem pendelyét el nem engedte
még serény dologidőbe se
fogott madárként élt az, szegényke
 
Szárnyra kapott hát egy reggelen
nem bólintott a kapufélfának sem
mint virágillat elillant nyomtalan
 
Bondajkó szívében
a szerelmesség meghalt

Szerelmessége

Nemhogy apja
Bondajkónak nem volt anyja sem
(noha tudjuk: anya szüli a gyereket)
ő bizony egyszercsak lett
   és éldegélt a faluban békésen
 
De a rosszabb népek nem hagyták békében
- Ki az apád? - kajánkodtak vele
ő mondott erre egy híresember nevet
a falusiak nevettek: - Az nem lehet
   nem hált volna anyáddal sose
 
- Ki az anyád? - nem hagyták ennyibe
ő meg mondott egy tündérnek való nevet
nevették az emberek: - Nincs az a világon se
csóró Bondajkó, az biz’a való
   anyátlan vagy te
 
Nem baj, gondolta
túlságost nem szomorodott meg
hátatfordított, otthagyta őket
bekecset, kucsmát vett
   az erdőre kiment
 
A fejfödőt letette a földre
járkált a fák között körbe
mind előtt megállott, köszöntötte
   egyiküket szorosan megölelte

Anyja sincs

Egyszer Bondajkó könyvben olvasta
hogy „ég a napmelegtől a kopár szík sarja
tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta”
 
Igen megtetszett neki
hogy ami csak úgy van
azt ily szépest le lehet írni
 
Belefogott hát próbaképpen
magának szókkal megrajzolni
ahogyan „úszik a dinnyehéj” a patakban
 
S hogy mit leírna, annak valóját lássa
lement a víz partjára
elúszást nézni
 
Várta, leste, várta
csillogott a víz háta
de nem jött se szó, se dinnyehéj
 
Türelme fogytán kifakadt hát
- Hej, ördögadta fűzfán eszemadtát
a nyáj elszéled szerte, míg ül itt
a tehén bőg, a tej feszíti a tőgyit
a malac visít, ennie nincs mit
ő meg szamársággal tölti az idejét
 
A végén még majd nagy füle nő neki

Verset fabrikálna

Bondajkó fenn a hegyen szeretett legeltetni
mert ott közel van az ég
 
Bóklásznak a juhok a gerincen, békésen
ő meg beszélget a menny felé
 
Elmondja, hogy egyedül van világ életében
tán egyszál maga volt is, mikor született
nem vajúdott vele senki, itt fönn a hegyen
egy kicsapott komondor tején nevelkedett
vadak madarak tanították beszédjükre
   s végtére nem tudni, kivel vagy mire
de meglehet, elcserélte őt az Isten
 
Mindegy már, jó itt a hegyen
nem kérdezik tőle sosem, apád van-e
hova jártál iskolába, olvasni tudsz-e
csak terelni kell a jószágot, vigyázva
ne vesszen el közülük egy se
 
Tűz mellé Bondajkó minden este
mint szokott, subájára leheveredett
az égnek boltozatját hosszan elnézte
- Kerek a világ innen - gondolta -
meg onnan is, ahol az életnek vége

A hegyen legeltet

Mindenki mondta Bondajkónak
vigyázzon, a vízen elsodródik a csónak
és könnyű
a folyóba bémerülni
 
Beevezett Bondajkó közepére a sodrásnak
két lábát penig peremén a sajkának
kitámasztva
felállt, hogy messzire hallatszék éneke
 
És mert hosszú éneke volt Bondajkónak
ráesteledett, örvénybe szaladt a csónak
pörgött
a közepe felé úgyan, hogy csak na
 
Mégis, Bondajkó nem hagyta abba
továbbes énekelt bele a világba
mindaddig
míg szája a víznek fölibe ért
 
Akkor oszt Bondajkó elhallgatott
kiköpte a vizet és a partra úszott
levetette ruháit
és az égbe fölment

Bondajkó éneke

Élt a faluban
az alvégen lenn
egy apróforma semmi leány
úgy hívták Onejka
 
Nem volt se szép se csúnya
vékonyka szája szorosra zárva
nem nézett az ember szemébe
kesekóc haja mögé bútt az arca
 
Mosott, főzött
beteg anyját odaadón ápolta
bajmolódott veteménnyel, állattal
dolgos volt az istenadta
 
No ez az Onejka
beleszerelmesedett a Bondajkóba
de olynyira
más neki sose nem kelletett vóna
 
És mert tudta
szépesség, mit az észrevegyen
külsején rajta semmi nincsen
sor virágot ültetett kapujuk sarkától
Bondajkó kapujáig
 
Várta, várta
szemlesütve türelmesen
hogy a fiú a virágok mentén
hozzája majd elmegyen
 
Aztán, hogy nem így lett
pöttyös ruháját fölvette
bément a bálba, s elébe kerülve
többször is egyenest ránézett
 
Bondajkó észre se vette, egyszerse
más lányokat vitt a táncba álló este
végest Onejka mást nem tehetett
lehajtott fejjel hazament
 
Azon évben még kétszer
megfordult a bálba
hogy megpróbálja, hátha
aztán már sose

Egyszerse

Mint abban a híres Édenkertben
hol az asszony az egyetlen embert szerette
és nem adatott oka szemének másra nézni
no, ahhoz volt hasonos Onejka szerelme
 
Nem a karja ereje tetszett Bondajkóban
vagy a bátorsága, hogy lovakat hőköltet
még az se, hogy lába nyomán mindúntlan
csudás dolgok estek meg
 
Egyszerűen csak ránézni volt jó a szemének
ahogy álltában nekifeszíté magát a földnek
a hadarófával odaüt a bontott kévének
a szusszanását is hallani lehet
 
A nagy bumfordi tenyere tetsződhetett
meg az a távolba kémlelő szelíd tekintet
és a dörmögős hangja, ahogy mondja a többinek
- Megyen ám a munka, emberek
 
Onejka Bondajkót, lássák, nem olymód szerette
mint más lányok a szérűskertbe’
kik bolondították folyvást
a csókot ígérték, aztán meg nem adták
 
Estvére oszt mégis
bebújtak vele a boglyába
viháncoltak, majd megcsitúltak, de ideig
még mocorogtak a szalmaszálak
 
Bizony ő, Onejka, a napnak járását
híven követő árnyék lenne mellette
s mi Bondajkónak szükségeltetik
örömmel mindent szívesen megtenne

Patak partján térgyepelve
kavicsszűrte friss vízben mosná ki ruháját
tiszta asztalra tenne elé ízes vacsorát
s fagyos éjjel mejjével melengetné a hátát
 
Ám a szérűn vége a napnak
meg a leányálmodásnak
a poros úton elfele megyen az embere
szerelmetes pontocskává lesz a távolban
de rebbenő szíve tája, bárhol van
tudja pontosan merre keresse

Embere

Sárgán vajúdó telihold keltekor
míves tündérvarázslásba fogott Onejka
hogy szerelme Bondajkóját
végtére megkapja
 
Gyertya viaszából nagyját kiformálta
kukoricabajuszból hajat rakott rája
bécsukott szemmel az emberecske arcát
s szíve táját tízszer megcsókolta
hogy essék má’ szerelembe választottja
 
S lőn hetednapra
mikoron faluszerte hallja
hogy Bondajkó szíve s feje
el van csavarva
egy sudár fekete leányt vitt a házába
 
Onejka arca megsápadt
aztán lángpiros lett, kezét összekulcsolta
a kúthoz szaladt, hogy magát beléfujtsa
de a mélyes mély víztükörnek fölébe hajolva
csak nagyot sóhajtott
 
Kiegyenesedett, szoknyáját leporolta
messzire elnézett, száját összeszorította
nem sírt, ment a dolgára
 
De mit a mélységbe belébánatoskodott
az ott hosszan visszahangzott
 
Ha nagy kerek ábrázatját mutató
telihold idején egy kútnak fölébe hajolsz
ezt a sóhajt hallod

Sóhajtás

Látta Onejka, ablakán át a holdat lesve
(azon éjjel ő se nem tudott aludni)
hogy Bondajkó a gyöpön kinn feküdve
a csillagokat egyre másra számbaveszi
 
A csönd miánt még azt is meghallotta
amint suttogva nevet ad nekik
az elsőnek, hogy „csepp Ilonka”
majdhogy az övére hajadzik
 
Lefeküdt hát ő is udvara gyöpére
vágyait ringatgatni
hogy Bondajkó valaha eljőve
megöleli, asszonyává teszi
 
S ahogy reászállt a gondolat
ellágyult, szeme lecsukódott
az az előbben nevezett csillag pedig
odafentről ejtőzve ölébe beléhullt
 
Parázs forróság lepte meg odalenn
s olyas jó érzetet adott
mi néki addig soha nem volt
 
Ég a Földdel, tűz a vízzel ha összeér
az robbanik ilyen nagyot
s aztán, mint hullám a vízparton
egyet csillanva elcsitul a nedves agyagon
 
Onejka mosolyogva, s combjait szoríjtva
a házba be az ágyába ment
szamárfészket túrt magának a szalmazsákba
reggelre a párnájára nyál csöppent

Csillagot lel

Hónapra reá, hogy az éjsetétben
Onejkát az a csillag meglátogatta
veres napjai kimaradtak egészen
fordulhatott a hold bármely oldalára
 
Érezte ott bévül, valami jó készül
ettől oszt mosolyosabb lett
bátrabban nézett az emberekre
kinyíllott benne az élet
 
Aztán gömbölyödni kezdett
a nagylányok csúfolták
kivel, hogy esett meg
ő felszegte a fejét, szemükbe nevetett
 
Ráérő idején simogatta hasát
szelíden befelé figyelt
arra, hogy aki benne bent megmozdult
kettő, nem is egy
 
Ettől mindennél jobb kedve kerekedett
szíve szépsége kitellett
boldogságát az egész világ láthatta rajta
és már nem gondolt annyit
(csak valamennyit) Bondajkóra

Kölkecskéje leszen

Magukon tapasztalhatják mind
kik asszonyok és férfiemberek
a szerelem hosszast nem létezhet
  az Onejkáé lám mégis múlhatatlan
 
Talán mert egészen bé nem teljesedett
hisz Bondajkó eszéig az el
nem ért még akkor se
  mikor az égbe fölment
 
Így oszt ittmaradt ruháit a falubéliek
tudván, Onejka őt mennyire szerette
  elvitték s letették ajtaja elébe
 
Az pedig karjára fogta, mindet elsimogatta
a lajbi egy gombját még meg is csókolta
aztán egyenként kimosta, szépen kivasalta
  összehajtogatva a szekrénybe elrakta
 
Közéjük csokor levendulát s könnyei
szárított gyöngyéből százat tett
 
Az idő aztán szaporázva múlott
két kis kölkecskéje mind nagyobbodott
elérték már a ruháspolcot
  és a lajbit kicsenték onnan
 
Tetszett az egyiknek, magára vette
alja a poros földet seperte
az udvaron vágtázott vele körbe-körbe
  - Gyí! - táltos lovakat hajtott
 
A másik is fölvette, lement a vízpartra
a fűben ráfeküdt, az eget bámulászta
képzeletében a felhőket
elrendezte szépen sorba
  termetük szerint

Gyermekidők

Mán megélte a századik évét is
mégse nem tudott meghalni Onejka
 
Ennen csöndjébe forduló
léptenként szusszanó
töpörödött ősz anyó lett ekkorra
 
Beteg szüléje évekkel előtte
lecsukta szemét örökre
kölkecskéi elszéledtek a távolba
ezzel elmúlt mind, mi addig volt dolga
 
Bondajkó nevét csillaghullós éjjelen
még felemlegette, ha a verandára kitipegett
de csak magában, mert másban
e név s arról az emlékezet
szálló porrá rég szétesett
 
Aztán eljött Onejka éveiben a száz egyedik
mikoron télen kedvére való magas hó esett
elsimítva a földön az egyenetlenségeket
puhává tett minden keménységet
ünnepélyes pelyhes fehérségbe pólyálta be
a szomorkás szürkeségeket

Azon éjjel a dermesztő hideg határba
botjára támaszkodva Onejka messze kiment
vállára fekete hárászkendőt tett
a hóra terítette
kezével ölében leült a közepére
s szótlan halk énekbe kezdett
 
Tisztán s lágyan jött elő a dallam
apró párafoszlányokban
mik lassan emelkedtek fölfelé
végül szertefoszlottak a magasban
 
Így szállt fel a fagyos légbe, leheletenként
Onejka megfogyott teste s megbékélt lelke
a havon csak a nagy kendő maradt
 
Tán ekkortájt volt, hogy Bondajkó arcát érintve
fenn az égben
egy simogatón lágy levegő áramlat
átsuhant

Onejka szótlan éneke

Éjfél múltával
egyik oldalukról a másikra fordulnak
magukra húzzák tollas dunyháikat
szépet álmodnak az emberek
 
Mindenki olyat, ami néki tetszhet
a bojtár a bárányát látja a felhőkön innent
azt, mit az este a sötétben hiába keresett
elkódorgott, míg ő a fák alatt heverészett
 
A boltos azt álmodja, a pincében kincset lelt
ládikákban aranytallérokat és egy aranykupát
aminek az oldalát végig smaragdok borítják
ha a királynak felvinné, nemességet nyerne
 
Öreg nénék arcáról az álom óvatosan
lelopja a ráncokat, ilyen szépek csak
hét határra szóló esküvőjük napján voltak
az éj sötétje látni engedi emlékeiket
 
Bátortalan sejtéseket élnek át a szüzek
kezük a lábuk közt, keskeny fekhelyen fekszenek
reménylik, párjuk lesz egy erős délceg legény
reggelig forgolódnak szeretetéhesen ágyuk peremén
 
Még álmot lát a kutya is, lába rándul egyet
a mezőn tán pockot kerget
s hogy eléri-e, csakis rajta múlik
hisz a küszöbön lustálkodik naphosszat
 
Alszik Bondajkó, álmodik ő is
hogy van egy óriás tó, abban halászik
húzza vonja, nekifeszül a nagy fogásnak
teli hálójában százféle halak fickándoznak
ezernyi tükör csillogással

Alszanak, álmodnak

Tavasszal egy nap
csillagokat virágzó cseresznyeágon
a falusi tündérek tanácskoztak
egy-két varázsláson
 
Merthogy mostanság az élők
lehetetleneket kívánnak
például szegénység nélkül
légyen mindenki gazdag
vagy bizonyosodjék igaza egyszerre annak
ki bánt és kit bántanak
 
(Még jó hogy nem akarják a napot az égre éjjel
vagy hogy folyassuk fölfelé a folyókat)
 
Aztán itt vannak szép számmal a falusi legények
mind ugyanazon leányról képzelegnek
ki a bokrétában a liliom virága
messzi földön a legszebb
de hiába, nincsen belőle csak egy
 
Elbolondítják hát a tündérek a legény-szemeket
hogy szépnek lássanak bármi fejérnépeket
kik rájuk nevetnek, és vélük hálni lehet
így a leányok sorban párra lelnek
 
(S van, hogy hosszabbas időben az jár jól
ki egy kedveset vagy tüzeset
s nem a hervadékony liliom virágot nyeri meg)

Osztán a tündér tennivalók legnehezebbje
hogy ki lába híján van, az is menne
a vakok meg látni szeretnének
színére tudni a szivárvány-színeket

De ami a Földön nincs
azt kipótolni mind nem lehet
a tündérvarázslás csak annyit tehet
ennek-annak kicsiny időre
búját-baját felcserélgeti

Tündérvarázslások

Akik már meghaltak
de a Földről elmenni még nem akarnak
megkérhetik a Jóistent
hadd maradhassanak még egy darab időre
 
Ha okuk van rá, biztos megengedi
például kiknek gyermekük van, láthassák felnőni
 
Vagy ha szüléik még élnek, vigaszul észrevétlen
szellő képében, megsimíthassák az arcukat
 
Vagy ha meghalásuk oktalan fájdalommal telt
az öröklét előtt még kell, hogy pihenjenek
 
Vagy kik a végességig szerették szerelmüket
lássák, magában az mint fájlalja emléküket
 
Vagy ha számukra a világnak töredezett képe
megértéssé egészen még nem állt össze  -  maradhatnak
 
És mind kapnak időt
akik többeknek hiányoznak, mint akiknek nem
 
Leküldi az Úr az angyalokat velük
mert elkódorogniuk azért nem szabad
vastag törzsű fákat kell keresniük
hogy azokban lakjanak
 
Onnan láthatják, ami a világban megy
s ha egyetértenek, ágaikkal bólintanak
velünk maradnak, ha akarnak
amíg a fák élnek

A lelkek a fákban laknak

A falu közepében kétféle templom is áll
de ettől erőst még nem állítnám, hogy bennük
mint kéne, akképp féljük az Istent
 
Többségében úgy vannak vele az emberek
ha jól megy soruk, felé se köszönnek
de bajuk idején térden odamennek
néki rínak, hozzá könyörögnek
mintha Istennek más dóga se vóna, csak az
hogy porszem kérésinket számolatlan teljesítse
 
Nagyobb az ő tennivalója
világának egész kertjét kell vigyázza
hogy abban egyáltlán élő élet lehessen
süssön a nap, eső essen
a szél felhőket tereljen
ne hagyja, hogy a tenger a teknőjéből
nagyon kilöttyenjen
ujjával bédugaszolja, ha a föld tüzes bele 
fránya kráterekből kitüremlene
és közben még ügyel arra is, hogy az egész
csak forogjon szépen körbe, egyenletesen
 
Hatalmas próbája ez az ő elméjének
mi csak tegyük, mit emberségként
a kezdetekkor belénk épített
és ha végül miattunk nem sikerül a kísérlet
végzete lesz az nekem, neked, minden élőnek
 
Az égbenlakó pedig, mást akkor nem tehet
új világba kezd

Az égbenlakó dolga

És ráadásként egy bűneset, 
          mi a faluban esett meg…


A medve tette
 

Hóttan találták a molnárt
az erdőben, ízekre tépve
a medve tette
 
Máriska, a felesége azt mondta
- Megérdemelte
mert most es a szomszéd faluba’
a cifrakendős szeretőjét kajtatta
azért ment az erdőn átal
ki ne lássa senki fia
 
Tényleg nagy kujon volt az istenadta
osztán néki egyre ment
szép-e az, vagy csúnya, ki hordja
muzsika volt fülében a szoknya suhogása
hallatán tilinkóját nagy selymán
lába közül rögvest előkapta
 
A ravatal mellett, némely kikapós menyecske
pusmogni kezdett
hogy a Mári asszony bűne, ami lett
mert ő fogadta meg a medvét
s annak elárulta: az ura
az erdő fele megy
 
Azé’ eltemették a molnárt szépen
a sűrűhöz közeli temetőszegélyben
ki-kijárt a sírhoz Máriska feketében
de a fejfa mellé mindig
virág helyett
szélesszájú csuporban mézet tett