Élt egyszer a valaha világban
Bondajkó és Onejka
kik egymáséi nem lettek soha
noha emez is, meg az
embernek színigaz
embernek színtiszta
 
Szorgos volt mindkettő
emez is, meg az
Bondajkó az éghez közel a magasban
hegytetőn legeltetett juhokat
Onejka pedig könnyeit hullajtva érte
kelmévé szőtte a völgyek ölén meglapult árnyékokat
 
Kezeskedem rája: meglettek volna jól
a két istenadta
mégis, a sors úgy hozta
Onejka hiába vágyódott arra
hogy ezen ember legyen lelke-öle párja
Bondajkó őbenne asszonyát meg nem látta
 
Hanem tette amit tett
segített a falubeli népeknek, meg Istennek
(merthogy az erejéből az is kitellett)
Onejka pedig legvégül
még a szívét is a hóba tette hiába
szívét is a hóba tette hiába
 
Ám csudák csudájára, egy csillagszórta éjszakába’
szerelme nevét suttogva sokadjára
tüzet fogott Onejka öle valahára
s szült iker fiúcskákat, szűzi ágyba
kik cseperedve lélekben s tetteikben
hasonlatossá váltak Bondajkóra
 
Így aztán a valaha világ, elmúltukkal
az igazak számosságában
meg nem kisebbedett
nem kisebbedett

Bondajkó és Onejka summázata

Belefáradt mindenem
testem, csontom, tán a kedvem is
a sok ezredévnyi létezésbe
jól esett vón’ becsukni a szemem
s letenni az istenségem kicsiny időre
 
Nekikészülődtem, hogy tegyem
akkor jött ez a Bondajkó - ippeg jókor
ki eddig a kapunál várt türelmesen
hogy béeresztettessem
 
Kikérdeztem, elmondta sebtiben
ő volt, aki sajkájában a vízen
egy utolsó nagyot énekelt
kívül-belül levetkezett
s maga magátul ide
az égbe feligyekezett
 
No, akkor én a jobbomra ültettem
oszt azzal bíztam meg
tartná a szemét nyitva ébren éberségben
míg bezárulkodnak az enyímek
 
Elméjébe, hogy vegye, az idő hosszasában
köres körül eme világban mindazt
mi bajos valóság történedik
s tegyen ellene-érette, mit tud
belátása szerint                                              
 
Megköszönvén a tiszteltetést
busa fejét, mint szokása volt
tenyerére bólintotta
s veté tekintetét egyes egyként
figyelmezőn az egész fődi kavolkádra
 
Antul onnét aztán percre le se vette
legkisebbik ujjával szeme csukóját
biztonságul felpeckelte
jottányit nem szünt a dolgát tenni

Én meg emígyen végigaludhattam
száznál is több évet
mialatt ez a jóember, jószándékkal
szétszálazta a Földön történteket
 
Melyek híven, az alant elkövetkezőkben
az angyalok nótáriusának pennájával
az ő nevében
ide e könyvbe mind leírattatott

Isten aludna

Kiment Bondajkó a mennyország kapujához
hol Péter strázsált és mindenkit megállított
kérdőre vonva: „Mondjátok csak, eleddig
mit tettetek, hogy ide bejussatok?”
 
A népek pedig habogtak-hebegtek
álltak egyik lábukról a másikra
nem tudták, mit feleljenek Péternek
aziránt, hogy beengedtessenek
 
Tudj’isten, vakarták fejüket
tettünk-é, s mi jót életünkben
tán hogy gyerekeket nemzettünk
vagy különféle ellenségeket öltünk meg 
 
Amúgy meg tudnia kell az Égbenlakónak
mind, mit a Földön végbevittünk
„Ne faggass hát minket, csak mondd
hová menjünk, ha ide jöttünk?”
 
Bondajkó félrevonta Pétert: „Bátyuska
igazuk van nekijek, valahol kell lenniük
kérdezd inkább azt: az eljövendőkben 
vajmi jót tenni, van-e reá kedvük”
 
„Elküldeni pedig csak azt küldd
aki a mennybe sültgalambot várni jött
heverészne pirkadattól napszálltáig
s ezzel kitőtve időit, lenne el feltámadásig”

Mennyekbe való menetel

Nyárnak előjén
szemeket vakító veres napsütésben
a disznóknak ólja megett
Bondajkó fura sündörgésre lett figyelmes
 
Két, olyan ötévesforma gyerek
azon sugdolódznak, ki kezdje
a fiúcska vagy a lányka mutassa meg a másiknak
mi rejtezik lábának közibe
 
A leányka hajla rá előbben
ruhácskáját hasáig felhúzza
bugyengóját pedig fődig le
néz nagyot a fiúka, elkerekedik a szeme
 
Csudálkozásában le is hajolik
hogy jobban láthassa
mi es vón az kicsi hasíték
a hasika aljában
 
Sürgeté azonban a leán
a mutogatásban a sor most mán rajta
oldná is gatyája korcát a fiúcska
de Bondajkó tovább ezt nem hagyhatja
 
Sebtiben eléugrasztja a házból a jányka
kiveresedetten rikácsoló anyjaurát
az seprűvel kezében hajtja a fi’t el
a határba a szúrós málnáson át

Kiérve végel a mezőre, fújék nagyot a fiú
s tüskéket szedegetve talpából elmorfondérozék
„Az egészöt átal gondolva
megérötte mindönképp!”
 
Bondajkó a bajsza alatt halkan nevet
s föntről tészen rájuk jelet
hogy bűntelenek
 

Bűntelenek

Gábriel, az angyal, a nemtelen
éppen nem vala szolgálatban
Bondajkóval kvaterkázik kettesben
oszt elébúvik belőle a kiváncsisága
beavatná-e cimborája szóban
abbéli tapasztalatokba
férfi meg asszony közt a Földön
mikor és hogyan megy az…
 
„Az ember már csak olyan - Bondajkó rábólint
megyen az télbe’ nyárba’ mindig
még az igencsak dógos napokban is
 
Egyszer vót, hogy kinn a határban
déli rekkenő forróságban
tengerit sarjúzni, meg tőtögetni kelletett
 
Én menek az elébb soron, pislantok hátra
ő a másikon, megáll, haja tincsét helyreigazítja
mert beléhullott vízcsöppes homlokába
 
Aztán a főd fele hajolgat vissza
s minden lehajlásnál odabókolgatgat
két melle a semmi kis ingvállba
 
Piros karton szoknyaalja főkapva
félódalt begyűrve a korcba
villanék ki alólla tejfehér combjahúsa

Nosza, dobom el a kapát, fordulok vissza
de mán ő is szalad, magosan kacagva
elfele a keresztbe sorokba
 
Elejbe kerülök
erre mint a nyúl, csapást vált ódalra
csakúgy repked a szoknya pirosa utána
 
A fődnek végibe fa mögé búvik
onnét les ki-ki
láthatni a szemit
 
Fújtatva végre bécserkelem
derekát átfogva édesgetem
a fűbe szépen lefektetem
 
Behúnyja pilláját
én meg kicsinyét fölhajtom szoknyáját
s ölét magammal rögtön eltakarom
a nap sugara oda bé ne lásson
 
Aztán mellé, hátamra hengeredek
karcsúd testét oldalamhoz kuporintom
fűszálat rágcsálva bámulom
a nagy csésze azúrkék eget”
 
              *
 
  „Így megyen ez
  talán éppenhogy Isten szándéka szerint”

Így megyen az

A fejérnépek régen
nem voltak eléggé szeretve
irántok hidegség vette be magát
a férfiemberek szívébe
 
Láthatta Bondajkó szertenézve
a pártában maradt leány
míly könnyen síródik el azon hitbe’
hogy ő bizony nem kell senkinek
  penig amúgy üde lelke
s kívánatos teste szerént
boldogságra teremtetett
 
Aztán a menyecske, szünt’len szomorkodik
orcája sápadt, alig eszik
férjeura a lova hátát inkább tartja becsben
mintsem hozzá simulgatással közelítsen
  még az ágyban is semmibe veszi
mi oka volna hát magát becsülni
elfogy lassan, mint homokszem
 
Vagy ha elszólítá a vétlen véletlen
urát az asszonynak, az enyészetbe
elvárják a zord férfinépek tőle
hogy élte virágát eztán feketében élje
  s öle meleg termősségét
gyászban sorvadozva
a hideg temetőben hűtse
 
Gondolt hát Bondajkó csavaros-eszeset
a férfiszívekbe darabka parazsat tett
s ha fentről egy fejérnép lelkét elesve látta
  példának okáért: pityergett
fútt egyet
s ki kanfi vala a közelben
annak parazsa lánggá éledett
 
Entül fogva láthassuk: mint pillangók a lámpás körül
a fejérnépek tájékán folyton ott kerengnek
szép szókkal, bukétákkal és a hímesség
tüzével szívükben a férfiemberek
  nem lévén főbb dolguk e világban
minthogy leányval s asszonnyal folyton
hűség kötte szerelembe essenek

Szerelmesség parazsa, hímesség tüze

Atyám, volt itt egy asszony, ki vétkezett
ölt; emberét szerelemből ölte meg
merthogy az egy másikba beleszeretett
 
Atyám, volt itt az az ember, aki meghalt
vétett ő is, tudta; nyűtte miatta a bánat
de igen vágyta azt a másikat
 
Megszidtam: balga, ki szívéből kiveté
asszonyát, ki örömét szolgálta
s utódainak anyjaként tudhatja
 
A másik oktalan pedig el azt pusztította
ki boldogsága záloga lett volna
teste-lelke hiányát szenvedi
 
Végel kiderült, az asszony mán reájött
párja nélkül nem létezhetik, s kére téged
csinálnád vissza elejitül az egészet
 
Rákérdeztem az emberre is
ha tehetné, hogy feléled, kivel élne
megvallá őszintén: mindkettővel egyszerre
 
Elküldtem őket, mert nincs rá hatalmam
hogy furmányos vétkeket vétektelenítsek
feltámadáskor majd jöjjenek elébed
 
  Atyám, azért titkon megkövetlek
  hová tetted az eszedet
  hogy beültettél férfi s női szívekbe
  íly veszedelmes kettős élű fegyvert
  
  Egyik éle a szerelem, másik a féltése
  sebzé azt is, ki támad
  és aki védekezik vele
  
  Kevesebb lenne a dolgod, tetemest
  ha kivennéd belőlünk a féltékenységet
  hisz tanítád: végtelen a jó
  mit tetteinkkel tehetünk
  és nemigen fogy el attól
  ha szeretésből tesszük
 
  Atyám, hagyd
  hogy baj s írígylés nélkül
  egynél többet szerethessünk

Egynél többet

Mán megint lenn a Földön találjuk Bondajkót
egy kocsmában, pernahajderek között
bort hörpintve nevetgél velük
 
Kézzel lábbal integetnek az égből az angyalok
hogy ez skandalum, térjék észre
hiszen ő már az égiek közé tartozik, fennebbre
 
A kocsmanépek szívélyesek; fizetik, amit iszik
s váltig kérdezgetik, mesélje má’ el mikor lesz
a világnak vége, meg oszt miképp
 
„Aztat csak az Atya tuggya, de ő mostan alszik”
biztatásul azért hozzátoldja
„mégha az ember el is fogy, bor az lesz mindig”
 
„Mert gazda nélküli szükségében a szőlő
megtanul majd magátul levet eresztni s erjedni
és mint jó a rossztól, a seprű is idején elválik”
 
Boldog minden itókás, ki ezt hallja
Bondajkót hátbaveregetik
és rendelnek még egy pint bort neki
 
Erre mán az őriző angyalok türelmüket vesztik
hónaljánál fogva felkapják, és szárnyra kelve
felfele a mennybe elviszik

A szőlő és a világvég

Látta Bondajkó éltében eleget, hogy felkel Nap
reggel a látóhatár egyik fele felett
estvére meg a másik oldalon lemegy 
  pazarlás ez - vélekedett -
mert a vetés csak addig nől
míg a nap ejté rá a meleget
 
Csavaros székely eszével
elmélázott azon: mi lenne
ha megállítná
pörgését a Mindenségnek
 
Csak úgy próbábul, hogy mi lesz akkor
ha a nagy golyóbis, amin állunk
a talpunk alatt nem fordul meg
a Napcsillag se mozdul, hanem mint a cövek
egyhelyt áll, tetőjén az égnek
éjt s nap sugározva javainkra ingyen a hevet
 
Két tenyerét a Föld két sarkára rárakta
így kétfelől erőst megmarkolva
kerengő útját s a maga körül forgást megállítta
 
Elej’be csodálkoztak rajta
aztán örültek az újnak az emberek
a folyvást napvilágnak és a jó melegnek
látták, minden zöldel, nől kétszerest
a tyúkok pedig tojást duplándit tojtak
 
Node a planéta túlnansó feléről kiabálni kezdtek
kegyetlen hideg van, micsoda esztelen dolog ez
naphosszat nem látnak egyebet
mint a semmit érő sötétet
a vetés meg ki se kelt
 
Nem tehettek egyebet: dunyha alatt átaludták
a tavaszt, a nyarat, az őszt, a telet
még gyermeket se nemzettek
végére semmijük se lett
pusztulatba kényszerültek

Emezek meg, a napos oldalon
sokas javaiktól nem tudták már hová legyenek
a bőség tunyává tette, lelassította vérüket
gyermeket ők se nemzettek, s hogy örökig élni
semmittevésben mint lehet, azon tépelődtek
 
Látá már Bondajkó, rosszul mén ez mit kitalált
a szamár fülebotjánál is értelmetlenebb
a Mindenségben semmi nem állhat meg
hanem végetlen kell járjon körbe
és ezt jól csinálta meg az Isten
 
Útjára engedte hát a Földet

Megállítani a mindenséget

Bondajkó irtóra megharagudott a pénzre
Eltökélte magában, a Föld színéről
végleg el kell törölje
 
Mert a pénz miatt a népek maguk gyilkosai lettek
A tisztítótűz akasztottakkal, vízbefúltakkal
ereiket felvágó adósokkal telt meg
 
Egy éjjel kieszelte Bondajkó a nagy cselt
Mikor rajta kívül nincsen ébren senki
a számokat az alvók fejéből, zsupsz, kitörli
 
Megébredve hiába kérdik majd
hányadika van, hány óra
Eszükbe mindössze annyit juthat
volt tegnap és lesz holnap
Ebbe belenyugosznak, teszik tovább a dolgukat
 
Csak a bankosok kerülhetnek bajba
Rakosgatják a pénzüket ide-oda
forgatgatják kupacokba, halmazokba
Láthatják hogy sok
de nem tudhatják mennyi
 
Ha meg egy szülének a fészekalja
gyermekit kén számbavenni
állítsa sorba őket
s adjon inkább nekiek
külön-külön, szépen csengő neveket
 
Gazdagok és szegények így egyformák lennének
Nem tudnák számlálni az időt sem a pénzüket
de volna mindből szám-talan
s boldogan élnének
amíg a világ van

Számtalan

Nem tudom, Isten
elfáradtál a végére
vagy elvesztetted a kedved
mi volt ezzel az Ádámmal a terved
 
A Föld minden zeg-zugába
kifundáltál pont odavaló lényeket
jégen élő szép fehérbundás medvéket
virágok porát gyűjtögető méheket 
éveket átalvó magvakat a föld alatt
hátukon házukat hordozó csigákat
napmelegtől megéledő gyíkokat
levegőben párosodó madarakat
vízből lélegző halakat
ezerféle életet élő
zseniális apróságokat és óriásokat
 
De mire jó az ember
a nyárban melege van
szőre híján télen fázik
annál, mi kell neki, jóval többet eszik
épít olyat, aminek haszna sincs
és noha bizton meghal
attól retteg haláláig

Az utolsóként megteremtett

Emberféle nem tud az égbe szállni
  sehogy nem
ha fából szárnyakat fabrikál magának
és csapkod vele vadul
akkor sem
  szabhat ernyőforma vásznat
szirtről ugorhat, darabig viszi az áramlat
aztán elejti
a földre le
 
és nem az ember repül akkor se
ha felül egy repülő valamire
fémburok zárja körbe
a kintből nem láthat többet
mint mit az ablak enged
  vagy szíjazhatja magát űrhajóba
eszetlen száguldva a súlytalanba
hol azt se tudja
van-e ég, s merre
 
és ha a repülést csak ábrándozza
véges képzelete, mint lovak patája
beragad a sárba, lehúzza
bizonyítva: eszed okán földre való vagy
  a templomban pedig hiába
foglalja imába százszor
hogy a végén a lelke majd
az égbe szállna
itt marad

Az égen csak a madárnak
  mert a szárnya igazi
  adatik meg repülni

Az égen csak a madárnak

Tán zökkent velem az idő, Uram
megszületni láttam magam
 
Csatakos porontyként
vérben vonyíték
lába közén egy asszonynak
 
Szemem rányittam: a népeknek igazuk van
nem több, mint morzsadarabja vagyok csak
az élők végetlen sorának
 
Azóta telő napjaimban pedig
éhemben éltét veszem
magvaknak s állatoknak
 
Számos olyanoknak
kik nem bizonyos
hogy kevesbek, mint én magam
 
Mire fel hát a tisztségem, Uram
hogy míg alszol, helyetted láthassak
szóljak vagy hallgassak
a világ kerekén igazítsak bármit
a magam ítélete szerint
 
Megbénít ez Uram, s hiába buzgalmam
az igazság bizonytalan
és tudhatatlan
hogy a vannál lehet-e jobb a majdan
nem látok messzebb a kinyújtott kezemnél

Tudd meg Uram, az maradtam, aki voltam
a szándékod elfogadtam
de ne várj tőlem sokat
átal fordítnom a történteket
engem meghalad

Bondajkó tisztessége

Bondajkó ezen fenti időkben
nem csak az egymásba gabalyult
földi létezések folyását ügyelte
de gondja volt, mint mondottuk
Isten álmára is
 
Gyakorta megnézte
eléggé puhán feküszik-e
egyenletes-e a lélegzése
és ha úgy adódott, betakarta puha bárányfelhőkbe
 
Egyszer mocorogni látta
a kezdettől úgy száz év múlva
ijedtükben a gonoszok vizekbe szaladtak odalenn
nem ébredett meg mégsem
 
Máskor átfordult a másik oldalára
a Föld megremegett
mindenki azt hitte: itt a végítélet
tartottak bűnbánatot, vetettek keresztet
de az Égbenlakó visszaaludt
 
A százhetven-hetedik évben az Úr
álmában felkiáltott, talán rosszat álmodott
Bondajkó két nagy tenyerébe vette a kezét
simogatta, hogy az alvó ijedtsége elmúljon
s akkor az Úr fölébredt végre

Isten talán rosszat álmodott

Megébredésemkor fölülvén
látám: a Föld ugyan úgy forog
megvagyon hozzája hiányt’lan
a Nap, a Hold, a csillagok
folynak a folyók és patakok
halak pikkelyei csillámlanak a vizekben
 
S fönn, ahogy volt
az egyetlenszínű fényből körívbe
szivárványszínek kanyarulnak az égre
a felhőkből víz csurog
és mint szokásuk, szárnyuk alá veszik
a madarak a szelet a levegőben
 
Így hát nagy bajt az én emberem
- bármit tett is - nem csinálhatott
talántán kétlábú teremtményeim többes része is
valamicsként jobbakká változott
 
Magam meg ez időben végigaludhattam
százhetvenhétszer háromszázhatvanöt napot
   mi biz’a, jólesett
ezalatt vitte végbe Bondajkó
az előbbekben történteket
miket eleddig
   kedvükre olvashattak
 

Isten újra ébren

És ráadásként egy bűneset, 
     mi a faluban sokszor is megesett…


A szegínyasszony és a gazda

 
Szokása szerint reggel felkel a Nap
a szegínyasszony pedig látja
megint nincs mit enni a purdéknak
azok meg rínak csak
 
Átal osonik a szomszédba
szoknyája aljába tekeri a kakast
slisszolna elfele, de hiába
torkaszakadtábul rikoltozik az
 
Elégyön a szomszéd
az asszonyt megfogja
elrángassa tőle a kakast
és még reá es vág a botja
 
Ám jő a következő nap
esmét nincs mit ennijök a purdéknak
az asszony a kokasra veti a szemit
vinné mán el megint
 
A gazda, mint előbben, észreveszi
s visszavéve jussát, Istent kérleli
vigyázzék má’ ő a jószágra ideig
mert dühében e némbert tán agyonüti
 
De Isten alszik, így harmadnapra
Bondajkó kell intézze: a gazda
mi övé, visszakapja
s békesség terüljék e tájra

Noha egész éjszaka, folyvást
a két portát szemmel tartotta
rája nap a purdék örömére
ki lett tekerve a kakas nyaka
 
„Jut is, marad is”
Bondajkó a meglopottat vigasztalta
„ne bánja kend, az élet halad tovább
miként a sors mindőnkre kiszabta”
 
Évre rá a gazdaszomszéd beteg lett
nagybeteg
hívták a papot
a szegínyasszony is odaóvatoskodott
 
Feladták az utolsó kenetet
az asszony meg ölébe véve
a haldokló kezét, ígéretet tett
„Meglásd egy igen fényes napon
ott leszek én még a lakodalmodon
s majd csörgőset táncolok neked”
 
Bondajkó a gazda vállát fogja
a mennybe bandukolnak fölfele
az a bajszát pedri jókedvében: „Tudd-e
a temetésem után  még esküvőm leszen
hol a szegínyasszony tarka szoknyaszélét
a pörgés fölkapdossa köres-körbe

Vígan fognak csujjogatnak a népek
húzzák a nótámat, én meg verem
a csizmaszáram, adva a legényesnek
a banda elejbe, egymagam” 
 
Távolból még
a csörgő csörrenése is odahallott