Szerelemkedések A A...-val (Anekdótás emlékezések asszonyok s leányok adta jókra) Írotta: Nemes Jankó Bálint 2 Nemes Jankó Bálint hagyatékából feltaláltatván. számú számozott példány A borítókon: Grim Mária textilkompozíciói © Székely Sándor, 2013 (átdolgozott kiadás 2024) Magánkiadás 2024 ISBN 978-615-02-1399-6 Készült: Progresso Print Kft., Bp. 3 Előjén szólva Elmúllott időkbéli régvolt kedvesimrül emlékezős lenyomatok zárultak bé megvénedett fejembe. Kiről mi s mért pont akképp, meg nem mondhatom; fogom hát s ideírom a leánok s asszony-személyek hosszú sorát, kik éltemben melléjem forogtak, s kiket nem bántam s nagyon tán nem bántottam meg soha es. Leírom százegynéhány szerelmeskedésemet vé- lök; szívembéli érzéseknél fogva ezek maradtak fönn bennem. Híven adám vissza minden egyeseket; mindakinek ki bizodalmasan olvassa. És annak es kivel azt megtettem. Ha reáösmer enmagára, tartsa meg az ő inkognitós történését jó emlékei között mélyen bévülre kerítve. Nevezém e leánokat kezdve mind A-bötűs nevekkel, hogy idegen számára föl ne ismerszenek, s ekképp böcsületük minde- nekben tisztán maradjon. Illesztém oda még az adott évnek számát es, mikoron velem-vélök az eset megesett. Mottóul: „Szeretni nem akarással köll. Hanem gyöngédesködéssel.” 4 Alinka 1853 Alsózsitkán koranyár Évekbéli ötödik fordulóján túl apró faluban tellik gyermek éltöm, s ott éppen nyárnak elője valék. Szömeket vakító erős fényesség süt délidőben mikorint a pornak se támad kedve a földrül fölszállani. S akkor én játszós gyermök arámat rávevém: jőne el vélem az ólak mögibe csakun nézgelődni. Ottan megvizsgálódhatnók egymás öszves különbözőségit. Hajla reá, s megyen elő- rén trágyakupacok között gazokon átal- ugrándozva. Nappirítta szikkadt részen szembe fordula, és semmi kis rövidke ruhácskája alól a bugyengóját fődig lehúzá. Csudálkozásomba még meg es hajolék, hogy jobban láthassam, mi vón az kicsi hasíték a hasa aljában, a fentar- tott vászonka alatt. Ő meg sürgete, hogy most mán a mutogatásban rajtam kéne kerűne sor. Oldnám es éppen gatyácskám korcát, mikoron az édes anyája tűne elé, igen rikácsolva. Keziben seprűvel hajta végig a kerten éngömet, s hogy el is ne érjen, inkább választám a dudvás málná- son kerösztül való meztélláb átalgázolást. A mezőre kiérvén, nagyot fúttatva leülék és végiggondolám: „akkó is megérötte”. 5 Antea 1863 Feküdés egyhelyt Tízen éveknek elmúltával, másik faluban másik háznál, dunyha alatt szalmazsákon setét- befordulós esti csöndben, igencsak jó melegben, feküdék ágyba benn. Egy fekhelyt egy tűlem idősb távol rokon lejányval. Majd gyerek valék még, nem is gondúlék én semmire. Méges, csak úgy vétlen, felfedezés képpen egyik kerek puha melle fele motoza a kezem. Mozdú- lotlan hagyá ő azt nékem. Szó semmi nem esen, még szuszogás se. S hogy nem esen, folytatám magamtul: megtapintgatám kö- zepén a bimbaját s körbe körüle mind a kerekségeket. Aztán a másikat is. Még sokáig ellennék véllek, de ő egyszeribe moccana, és sóhajta egy nagyot. Aztán lent odanyúla ártatlan ágaskodásomhoz. Vezetgeté testének zuga kuckójába be. Bársonybélésű forró szűk barlang. Ott vagyok bévül, nagy s végetlen bizodalmas- ságban, miért is csak lennem kell és az már jó. Tevőleg tenni semmit nem teszek. Méges, szemhúnyás idő alatt, mintha forgós szél lenne, fácskámrul egyszerre lerázkódnak az összes levelek. Hű de egy csuda ez, érezém, gyermek észvel es. 6 Abiáta 1863 Gyolcs ajándok a királ leánnak Megkérdém anyácskámtul hogy ha az ember oskolás társnőjébe szerelmes, mit lehet vihessen ajándokba ez kiválasztottnak, ha éppest karácsony ünnepje vagyon? Kedves jó anyácskám kezembe apró himzett fehér gyolcszsebkendőt ada, s én lebírván bá- tortalanságom, ünnepdélután a leányék ajtaján ezvel zsebemben kopogtaték. Hol őnéki anyácskája mosolyosan béinvitála, s házbéli munkája közt mondá üljek le s várjak, míg a leán hajat mos. S kérdezget engemet az oskolával kapcsolatos sem- miségekrül, hová szülöttével együvé járok. Mikre mind válaszolék csöndes tisztes- séggel. Penig bévül hangosokat dobbant- gat a szívem, s leghangosabbat mikor ő a feredőből vizescsigás fekete haját, vállán fehérhó törölközőre széjjel terejtve megje- lene. Királnő áll vala előttem, láthassam azt feje tartásábul es. Nagy áhításomban megzavarodék, halkká lész hangom egé- szen, miközt az ajándokkal előhozako- dom. Ránéze alig pillantásig, s máres fordul tovább, vízcseppes haját tincsen- ként szárogatni. Tudván tudva magárul ki ő, bizon nem vevé nagyba mit hozék neki. 7 A 1863 A-rul jövel álom (először) Előszörre álmodék éltemben A-rul. Az én serdüllő elmémben megtelepedett leánrul, ki majd mércéje leszen az általam látogatott min- den női szépségeknek, összes asszony- szerelmömnek. Gyöngyös ébenfekete hajt álmodék neki, sűrűst; köveken bucskázó zuhogó patakként esik egyenesíves vállai- ra. Szeme helyín két, csillagmódra csillo- gó gyémántszén darabka, tűzet ígérő. Alakja előljében két dombos hegyes kicsin melle, böködé üngecskéjét, ujjom közé kívánkozék. Oszt még álmodék vékony- metszetű arczot néki, kesken orrocskával, alá apró piros szájat. Hozzá repkedős kezeket, darázs derekot és vékony lábat. Kidészítém az ögészet lágyan suhogós selyem blúzokval és fődet seperő hosszús szoknyákkal, fodorval alján. Estvére meg pántos hálóingben lész, ágybéli párnák közt, csiklándós kuncogással. Későbbre hosszú pillájú húnyt szemű baba aludá- sát gondolom, amit én az éj feles homá- lyában híven őriztgetek. Kivirradván, még föl is nem ébredve, gordonkahang szólal belőle, nevemen hívogat. Ezvel lész teljessé a kép. Hajnallik. Egyek valánk. 8 Aporka 1864 Ojtfalun télben Mint két egyéves madárka csupasz téli ágon, úgy ülünk egymás mellent e lánykával, nagyanyám sezlonyán. Az ablakon túl puha hótakarta setét, bévül egylámpás homály, amelyben magunkra maradtunk. Hangtalan nézegéljük kettecskén mind a levegőt meg egymást, aztán ódalt fordulva sután átkarolám, s orczája felé térítem szájamat. Húnyá bé két szemét, én meg nyelvemmel ajka közén keresgélek. Tartá azt elibem, mint vizes csuporkát. Én penig hörpölék kicsiket bélőle. Ezen közbe le valék csukva az én szemem is. És annak hártyáján bévül elképzelgetem aprócska két csecsét habosfejér blúza mögött. De érintni nem merem. Hánha netán az egész bűvösség egyszeribe elillanik. Nagysokáig jó ez így nekünk, s mikó engedett idője lejártán a szomszédos házba hazakísérem, kicsin kezét mint jussolt birtokom tartogatom a kezemben, hosszast. 9 Anica 1864 Pestvárosabéli aprójószágok Este későre járván gyermeköknek alunni kell térni. Hátulján a háznak egyazon szobá- ban sokason valánk elszállásolva, mi aprójószágok, merthogy nagy a vendég- sereg nálunk. Én, mint legidősb fi- gyermek fekheték a tetemös emberes ágyon, míg lábtul a dikón, a kissebben, más országbul való leán húgocskák egymás mellett ketten. Kik valának igen viháncos kedvökben aluvás helyett a lámpaojtás után. Elébb egymást csiklán- dozódják, aztán a nagyobbacska, már bimbó leánka, csupasz lába talpát incselkedőn enyémhez taszítá. Én meg hogy le ne maradjak, vissza. Ezen ide-oda játékban a takaró alatt egyszer csak érzém ám, hogy lábom feje szorított csupasz térgye közt teljest fogva vagyon. A vihánc meg csöndesűl felűle. Közelb fészkelődök, s a lába közén hagyott úton föllebb araszolok. Kéváncsiskodó láb- ujjom meleg és duzzadt kicsiny rések- szelések közé ér, hol darab üdőre esmét fogva vagyon. Magunkba béfojtott a léleg- zésünk. Elernyedésig, elcsendesűlésig. 10 Alma 1865 Kiskokas kirándollása Kiskokas valék még. Az akarás már meg vala va- gyon bennem tyúkocskára, de semminyit nem tudám miképpen lehetes azt megka- parintni. Hán melik felirül, hogyan kőne kezdeni hezzája? Gondúlom, meg köll lett légyek béle szerelmesödve. Ezért oszt kiválasztok egy álmodozó pillantású, hegyesbögyes, szemre szép süldő leánkát. És nézém őt, miközt egy csapat siheder- rel, fiú s leán, megyenk ki a szabadba hegyek közé, erdőbe, pöngetős hangsze- rekkel. Vidámkodva sétafikálánk, ű es nevetgél okkal ok nékül hangosakat, mert nem túl okos de ténnleg szép. S ahogy nézem bámulgatom mindjobban melléjem sündörködik. A lejtő meredekjén percre még a karomba es belé csimpaszkodik. No úgy érezém, mostanra elégge volénk mindketten megszerelmesedve, s nagyot határozva kezembe fogom az ő kezét. Eztán eképpen mendegélünk tovább. Hát ez nagyon jó így, járogatni kézenfogva a ződ erdőben. Ódalamon a leánnal egyre harsányabban tódítok a közbeszélyhez én es mindenféléket, s közben férfiasan meg meg húzom az otthunról elorzott, jóféle 11 itókával telt butellát. Nem es bánnám, ha ezentúl mindíg emódin telne a világ. De eljött vót a vége a napnak, s én még mindig csak a keze megfogásánál tartot- tam. Tán elúnta addigra biztosan, mer idővel elkeveredett mellőlem, és hazafelé a vicinálison már más kokaska mellé áll- dogált oda. S nem es csak hogy odaálla, de neki es dől a karjának, méghozzá a bögye hegyivel. S reá nevetget. Állék szó nekül én es, de bévül igen nagy vagyon a szégyenűlt megharagúdásom. Ha lette vóna ott mély kút, hát bele ugrottam vóna. Aztán évvel később egyszer még vittem ajándékot néki. Egy magam istá- polgatta élő fejér egeret. Piros gombsze- műst, igazán aranyost. De nem nagyon örülette annak. 12 Antea 1865 Fehérség hangtalan Látám ott az ágyának előtte. Szememnek előtte húsának fehérsége. Látám ölében fekete erdősségét. Látám felhúzza hasán fődig elérő setét ruháját, látám ahogy az ágyra fel feküszik. Látám mint készít helyet magán. Hangtalan bévüljére meredek. Hasonfekvő horgasságomból átfut belé mind a fehérségem. 13 Aporka 1865 Ojtfalun beteglátogatóban Látogatni jövék vissza ez kicsi faluba a tavaly csók- szüzen itthagyott szerelmetes cinegémet; illőn kopogtaték. Anyja mutatá szobája aj- tóját, hol szegényke fekszik betegségibe. Magam megyek bé, ágya szélére leűlék, aggódón melengetém kicsiny kezét, baját kérdezém. De ő azt mondá, ne törődjek azval, semmiség, amúgy is jó itt a délelőttön ágyban hencsegni. Nincs rá mit mondjak. Ájtatos szelíden megcsókolám, mire ő ajkamat megharapá, s nem úgy mint beteg. Szelíden arcát simítám, mire ő kezemet paplany alá, csupasz bőre tájira csempészé be. Aztán csipkés inge vállából vetkezvén, fektéből felül, és sürget hamar hogy melle szoros tartójától szabadítnám meg. Mint ígéző égi csudát nézem a hamvas halmok elébem tárt előkéjét, azon gondúkodám mér es vagyon tartó rajta. Folyvást az ídéződik szemem- nek elejbe, mikó má nem ottan leszen. Közben ügyetlen szöszmötölök, fránya kapocs. Még mindég nem nyíl. A mama meg mán kopog s teával jőne bé. 14 Atala 1865 Tanúllás Barátosféle oskolatárs, nállam évvel edősebb vala ez zsidó leánka, ki hogy bimbódzó nőiségé- ben ébredő kéváncsiságát kielégíccse, csak kiugrasztá belőllem a fi-t. S teszé eszt a franciás nyelv korrepetálásának, együtt tanúllásának örve alant, oly közel szüléinkhez, kik sarkig nyitott ajtó mellett a szomszédos szobában kártyáznak, hogy az mán igazán a szömtelenséggel határos. Heverénk oktatós könyvinkkel a leány fekvő helyin ruhástul, a szüléktől taka- rásban, de egymás combja közén a lá- bunkkol, s szájunkkol szájunkon. Blúzon s ingen s nadrágon keresztül való nagy kézi keresgélések, mohó tapingatások közepette. S hol mi néki domborodik, az nekem fáintos; az meg mi rajtam dombo- rodik elé, az neki. Néhonta, mikoron meg ippeg kérdezének az üdős szülék tőllünk odakintről valamit, hát időcskére abba- hagyjuk a csolkolódzást, s igazmondón szóljuk hogy a nyelvi tanleckében míly előre haladtunk. Azonban két melle dombos halomát kezemmel, ilyenkor sem engedem el. 15 Atala 1866 Rácsudálkozás domboskákra Az kamasz játszódások ez előbbi barátosféle szom- széd leánkával olannyira familiárissá váltak, hogy a lecke tanúllás indokján na- ponta löttek kölcsönös testbéli izgatások. Horgass kanocskává bátorodva, egy délu- tán, mikoron egyedül valánk otthon nállunk és mán ülve s állva eleget csolko- lódzánk, szüléim ágyára döntém hanyatt, oszt izzadós tenyérrel tárám elő két nem is túl kicsinke, eleges kerekded mellét gombos réklijéböl. Hát igen rácsudálko- zék. Napvilágon most látám először, mit eddig csak ujjam begye eszített eszembe. Hát szép szép, de nem iljent képzelődtem én el előbbest. Valahogy kisebbet, hegyes- kébbet szerettem vóna látni, tetőjén barna, és nem rózsaszín tej-kutacskával s körül az udvarával. S minő dolog az, hogy az egész olyan fehér pergamenvékony bőrű, halovány kék erekkel vonalkázva? Nem es marada kedvem őt tovább gyömöszkölni úgy, mint annak előtte. Penig ő most már nagyon szerette vóna. Fogá es dógait, sértődve hazamén. Én meg fejem üttem: lám a szerzett alkalmot, bután hogyanhogy elszalasztám. 16 Avarka 1867 Véknya lányka egy padon Semmi kis véknya gyereklányka vidéki városkában vézna kölyök bakakatonával táncol. Ez csóri bakafi én vónék magam, és őtet szépecske szókkal a táncból sétálni setét- ke ligetesbe el csalogatám. Ottan aztán egy padra leültetém, apró szoknyája alá nyúlék, s félre vont bugyejjából kihámo- zám szemérmét. Ujjom hegyén tartom, s mint ippeg született aprócska jószágot babusgatom. Szégyellé es, húzogassa szoknyácskáját fölébe, de látám rajt, hogy jó neki. S noha vonakodék tovább es valamellyest, combja husa hamarost remegőssé leszen. Többször es, nedveske hullámokban. Örülék néki, hogy jót tevék véle, s aztat forgatom elmémben, hogy no akkor most jőheték én. Merthogy jótett helyébe jót várj. De ő föl álla hirtelen, eligazítá magán a rohát, s mint ki dógát teljest bevégezte, otthagya engemet ma- gamnak, egyedülségbe. 17 Arita 1868 Fejtül két dikó Vendégeskedéskor éccakára egy szobába vóttunk szállásolva, én s egy nálamnál jóval, tizen évekkel korosabb férjes asszony. Alvásra indulván ott, feküvénk le kettő dikóra, mi fejtül összeért. A setétben kérdezget tőlem ezt meg azt, de fujtós a semmiről való beszély, hán még ha közbe mindketten egyre ugyanarra gondolunk. Darabig kivárék még, aztán átnyúlok feléje, s véknya háló üngejében a mellére tanálok. Csöppnyit se nem ellenezé. Bátorodva szájam a szájára szalajtom, ő meg siettetve suttogja bele, hogy jergyere, jergyere. Leszállván enyim dikómrul, ő feküvő helyéhez lépek s megállok előtte. De egyes szót se hagya semmire, sürgetőssen húz bé takarója alája. Hasára, magához. Semmi perc üdő, héves erővel szoríjjós asszonylába közt elmenek. Lopott csend, nem szólunk semmit. Vissza helyemen, mélyen aludék utánna. 18 Anica 1868 Virgoncka pelyhese Igen virgonc, félig mán kinyíllott süldő leán lett az a más országbul való leán húgácska, kirül elébben mán szó esett. Mostan es valánk egy fedél alatt, s ő ahun tud, tett- legest csiklándgat, borzolá hajamat, hogy újra meg újra nevethessék fölnőttes, férfi- emberkedős morcomon. Megelégelém, és én es vissza nyúkálék reája. Hogy, hogy nem, ott is hozzáérek, hol nem akarnék. Aztán hogy szűntessem végest a piszkáló- dását s lefogjam, rája feküvék. Rúgkapál, de nem annyira hogy leessek róla. Csókolnám szívest, de kacag folyvást, s közbe gombolgatja le rólam ruháim. Én meg dafke az övét. Hamar mezítlenek vagyunk. Miképp elékerül, kíváncsin játszódik azommal mi néki nincs. Én meg övéivel. Próbálódzásképp duzzadt pelyhe- se dombjára reá teszi, combja közé veszi, váljújának csiklajához érintgeti. Nevet rajt, mikó hasára s résihez cseppeg mind a nedvem. Holdhónak múltával hagy csak alább a kedve; szója hozzám alig. Kádba csurig vizet ereszt. Tűz forrót. Mán hete késik, mondja, miattad. Tágult szemmel nézem: abba a forróságba, akarva beleül. 19 Alda 1868 Posonyban egy tót leánka Kivel nem azonos nyelvet beszéllénk vala, oljan leánnak nehéz udvarólni. Mert mit a test mond ugyinaz mindenütt, de mit szókkal mon- dánk ki, nemigen bír értelemmel idegen számára. Tótországban valék valames ideje, s kerüle elém csinosos tót leánka, kinek elül hátul megvagyon mindöne, oszt még forgatá reám a nagy szemejit is. Nohej mondám, jó vóna próbábul ezt- aztat kezdeni nálla, de hán közös szavunk egy se nincs. Unoka húgecskám fordígat- ja ugyan a beszélyt ennek ide annak oda, de jobb vón má kettecskén maradni. Végel ez leszen, s mi a tót leánnal szók nélkül bazsajgunk egymásra, két piros alma. Föltúrt helyen kiásott árkok közt sétálódunk, kezünket egymáséba fogva. Vajúdó csenddé sűrűl a nemtudom- mitmondhatnánk egymásnak. De az orca- pirosító kévánás béugraszt minket egy saras gödörbe, hol fogkoccantó hamar- csók csattan, és a combja közé fúrt térgyem meg a mellét szorigató kezem leizzaszt mindkettőnket. De húgecskám kajabálása hamar visszavesz minket a jóból. Ennél oszt több nem es történhete. 20 Adala 1868 Sétafika Kéne mán egy leán, kéne nagyon. De ki teccik a környezetembül, annak én nem. S mikor reápróbálkozám, kérvén hogy járjék velem, ezt egyenest szemömbe mondta- vetette. Jó, hát akkó fogom mejjesbögyes gymnázesta hugecskáját, oszt sétálni azt eviszem. Mert lyány az köll az embernek. Iljen korába köllik udvaróni. Mer az idő tellik-múlik. Tellik a sétával es, de hán ez a leán csak megyen mellettem, és ollyan semmilyen. Teszem neki eszömet, okoso- kat beszélek, tán ha a tálentomomra rácsillanna a szeméből valami. Ha ettűl úgyan valahogy főfelé tekéntene reám, mi ippeg kéne ahhoz, hogy kicsit es rája kedvelődjek. De nem láccik rajt semmi. Bánatos tészta arczzal alig odavalókat válaszolgat. Előhozám hát a végső erőss fegyveröm. Ott az uccán, falnak dőtve, szájon csókolom hevesen. Ám mintha papírosba harap az ember. Haggya, de nemigen akarja. Arcza, szeme folytonost értetlen, üres marada. É kap hát a méreg: e sok sétafika mire vót jó? 21 Asma 1869 Hadállások Osztán ki tetszett nekem s én néki nem, az idővel mégis enyémmé leend. Kicsin híjján majdhogy két évtizedre. Udvarlós kezdeti üdőnkben cseléd szobácska föntes rejte- kében bontám ki ruhájából leendő hites asszonyom leántestit, még a frigynek előtte. Két formás-kemény lecsupaszított csecse, már ismert s elfoglalt hadállásaim részét képezé, veszem is kézbe, eljátszó- dék velek. Majdan türelemmel araszolék lentebbi, vaskosabban bébugyolált lejtes helyekre. Érezem, hogy nem ellenezi; hogy a heves csolkolódzás közepette előbb- utóbb engedés lészen, csak ki köllik várni annak idejit. Aztán lám az is eljöve, s tenyerem még a vénuszdomborúllatot takargató háromszegletű fehér vászonka alá is beengedtetik. Képzeletemben szem- mel is látom szinte, mit ujjoim éppen fedezgetnek felfele ott lenn: a sűre erdei bozótost. Tervezék oda magam is hama- rost bejutni, s föles gönceim tólnám le alfelemrül éppen, mikó azon kapám magam, hogy ágyúcskám korai elsülésitől nadrágom bévül átnedvesdett. 22 Asma 1869 Előre haladások a legínszobán Ifjonti eszemvel gondúlám, hogy ha a leánnak kedvére való körülvevést teremtek, hamar az meghozza a reámvágyódását, s elvezet egyenest az ő rejtekes zugába való bé- fogadtatásra. Ígyest hát kiókumlálám az üdőnek azon tájékát, mikoron sem anyám sem apám nemigen vagynak otthun, szűkes szobámban viszonlagos rendet rakék, a zenebongató szerkezetet alkal- matos lassú dalocskákra beállítám előre, és még a függönt is az ablakon intimus takarásul alá eresztém. Azzal oszt elmenék fölhozni magamho a lánt. Azt az előbbit, ki pont egyívású véllem s már megvala köztünk némelyes testi részekkel való közelbéli ösmerkedés. De most hosszabbas üdőben s ez biztos helyen szeretném egész envalóját szemem kedvi- re elévetkőztetni, teljest. S mindennek tetőzéseül tán őbenne bévülre bejutni. Kezdetbe jól mene minden, előkerüle a leltárból két szép kemény eléálló melljecske, gömbölyű vállakon hamvos bőre. Végébe penig apró bugyengóját es leimádkozám rólla, s látós vágyam mint oskolatábla spongyája, issza magába a 23 csípőtől csípeig felfedett fejér alföldeket, majd azon alanti táj ezer göndörke erdőségeit. Mindezt bészűrődő gyönge félfeles homályban, saját legínyszobám- ban saját legínyágyamon, hol ilyesrül mindig álmodoztam csak. S közben lágy muzsika szóla, ráadást. Az ígyen elért összes sikerességektül aztán úgy vélém: alig híján bizon most én valék a császár. A feszej azonban csak nem múl el a leánbul, holott lám minden jót megtevék érette. Hagya nékem bármit csinálni magávol, de valahogy béhunyt szemmel is az ajtót lesi. S igaza is lészen, mert egyszerre kulcs fordul a csikorgó zárban, apámuram nyitogatá az bejárat ajtóját. Rohanék eléje majdost mezítlen, beljebb ne jöjjön, de így es meglássa vállom fölött, mind kapkoggya magára a leán nehezen lekéredzgetett őtözete darabjait. 24 A 1870 A-rul jövel álom (másodjára) Álmodozásom vala A-rul megen. Ágyban vagyunk benne ketten, ő aluszik mélyen, én meg tágra nyítt szemekkel megébredek. Látásom kapaszkodót keres a hajnal derengésben. Elébbest csak válla bőre selyemét észelém közel szemimhez. Asztán álmában moc- can, fordul feléjem, félig rám feküszik, arcom közelibe egésszen. Igyen most mellének csúcsos kicsiny halma leszen mind a láthatós világom horizontja, éppencsak sejthető fénybe keretelve. Ében hajának erdeje borítja bé a felülle való vállam, arczomra es jut belőlle. Egyes szálait a szememrül leemelem, de egyéb nem mozdulok. Testemen tartom testét, tartson ez áhított áldottság minél továbbig. Aluvásában most felém fordítja orczáját is, arasznyira van enyémhez. Tengeralji puha föveny lengé be arczának vonásit, résnyit nyitott kagyló szája sarkán álomharmat csurran. Akarnék maradni ébren. Sajátomét visszafojtva hallgatom lélegzetvételit. Egyenként számolom darabig, mígcsak el nem alszom. De ha elalszom is ezt álmodom. Reggel lesz nemsoká. Egyek valánk. 25 Asma 1870 Lakodalomi múlatságinknak utána Egyszervót, többet se múlatságban valánk: a saját magunk lakodalmán, hun hadnyi ember vígad nagy vígasságban, eszik iszik ropja a tánczot. Mondá mind hogy szép és jó, egészségünkre váljék az élet. S légyen bőséges gyermekinknek száma, s mindíg teljék örömünk egymásba. Mi kettő úgye okságában öszvefut. Mosolygunk mindez- ken, köszönjük, s szépszemű arámmal számos táncokat járunk hajnalig. S im- már hazatérve, ruháink levéve, mezítlen együtt feredünk meg a kádban. Hol további jókévánságokat sürgönyzött levél- kékből olvasgatunk. Közbenst én kezdém tenyerimen dajkálgatni vízen úszó melleit azon ráadást jóérzéssel, hogy ezek most- mán vajmi hivatalost is enyémek; csakis az én kedvemre bókolnak majd nappal es éjjel es. És fognék hozzá nászunk további kellemetes elhálásához, mi ugyan már előbbesen többször megesett, de hát itt most előírt ideje is vagyon. Rózsaszín ábrándimból arám álmos ásítása kongat fejbe, mondván őnékije ma már késő van a szeretkeződéshez. Ádámcsutkám belé- sajdula, akkora nagyot nyelek. 26 Asma 1870 A nászút Micsodás kerekded örömös játszódás ami egy ná- szos út vala. Az emberpár inni s enni kap komfortos jó meleg szobában, s nem kell törődniek mással, mint legbecsesb nász- ajándokuk, a testük kölcsönös kibontoga- tásával. Földrészeknél fontosabb fölfede- zések tétetnek; hol domborodnak itt s ott más más tájékok, miket rejtenek el a hajlatok, és merre sűrülnek bozontosul- nak pihék s göndörkék? S vajon vannak é mélynél es méllyebb mélyülések a kagylóhéjakkal borított trópus tájakon? Ezen felméréseknek szentelénk friss menyecske párommal majd két teljös hetet, s nem únánk bele. Hol én valék felülenézetben hun meg ő, de mindég szerelemködés lész a kartográfuskodás vége. Akkoron még abszolúte hangok nekül ölelkezénk, ígyenhát nappal se lőn skandallum belőlle az szállóhely falontúli sürü forgatagában. S mind többszöröst tevénk ezteket aznál enkább megszeretém élveztében elomló friss fonatos kalács testét, békés alvós arczát utánna, majd reggel keltében kinyíló íves okos szemét. Erősen hittem: örökig enyémmé leend. 27 Asma 1870 Balatony vizének hullámos tetején Az emberféle létbéli tettinek, öszves tevékenységinek nem csupán tényessége számít, de a körülmények színessége és formássága es. Ezértmán papíroson is hites nőm testét nem csak a hitvesi ágyon akarám egyre magamosévá tenni, de amúgy egyébb szépségekkel és különösségekkel is bíró helyeken. Így példul ott hol most ippeg vagyunk, ez hatalmas nagytó hullámain, éjes éjen, öblös csolnakban ringatódzva, a csillagok alatt. S miközben szélnek csendjében, holdsütésben, messzi parton halványodó lámpafényben testét szabadosítám falevélnyi feredő rohácská- játul, vélém a helyt s üdőt tökéletesnek álgyékunk egyesítésére. Nem úgy ő, ki zsörtöl, hogy minket meglátó szemektől fél, s attól, hogy a csolnak tán felborul aminthogy párzósan mocorogunk benne. Nem is figyel igazán azra, mik jót tevék vele ölelgető mozdulásim közepette, penig égbársony palástban, víz adta ringásban eggyé lenni, vala igen kellemetes dolog. Amikó meg férfidógom végeztével evezni kezdék, hálaérzet nekül má' csak azt lesi, jőnek-é közelb a parti fények mihamar. 28 Asma 1871 Hasinka gömbölye Miként a Főldnek gömbje csudás egy valami, napról napra kerekedőn oljanabb lész babássá fogant feleségöcském hasingója. Jó még nézni es, hátmég érintni! S lehet szeretni es mán a benne lakó bubát, mikó látni kívelről ígyen hogy mozog-izeg. Rája tett kezemöt allúlról bökdösi, akár ugrándós örömük közepette a kölök- kutyák. Míg a fülem es rejá tevém asszonykám véknya hasa bőrére, hánha meghallék valamit abbul a világbul. Aztán az egészet körbe borítám a karommal kezemmel, s közben enyém feleségöcském arcát csókolom össze meg vissza. Úgy szeretnék én es ott bentül lenni. Kedvest kicsint megengedé, és én óvatost letérgye- lék lábai közébe, s apránként araszúlva, összekucorodva, meglett fölnőtt fejemet bódogan fektetem hasa fészkének aljához. Nem es mozdúllék többest, csak tartám ott, mert olyas ídes-együttlevős érzés ez: lenni magomból eredett gyermekcsém egész közelibe, s ugyan akkor bubának érzeni enmagamat es. Emígyen vélekedtek az álmokat osztó tündérek is, kik reánk azt bocsájtottak; s úgy maradtunk estelig. 29 Aglája 1872 Bécsben a szállás kietlen Ezen évben Bécsnek városát bevevénk csapatostol; mi Pest-Budárul gyütt magyar ifjúhos népek. Leánok és úrfik vegyest nézelődénk város- szerte, tekintve híres nevezetességöket. Az idő köziben penig seritallal ünneplénk ottanlétünk, vendéglős helyeken. Asztalon átellenben vélem ülik egy barna leán a csapatból, egyre őt nézegélem. Nem szép, mégcsak mutatós se, inkább értelmös komoly, de igen okosságokat mond oly- kor. És még idegen nyelveken es beszél, nem is egyet. Tetsze nekem nagyon. Kerülgetem őtet, igyekszék lenni sűrűn a közeljiben, minthogy leginkább egymagá- ban van. Beszél nekem azonféle világok- rul milleneket magam soha meg nem ösmérhettem alacsonyabb származásom s kevesb iskolám okán. Mint csanakba a forrásvíz, gyün belém mind a szava. A napnak végén a szállás kietlen szobájá- ban üddögélünk kettesben társalgva a mindenség valóságirul. S hogy mén az üdő kiokoskodám, most mán tán megcsó- kolnám. Hajolok feléje, de elvoná magát. Barátkozni akart csak, mondá. Lehetsé- ges-e? Nem lettünk volt barátok azóta se. 30 Áfra 1873 Átok ülte szőkesége Az emberi lények világában a küllembéli sokfélesé- geknek szintúgy számos vállfaja vagyon, miként a természetben. Példának okáért az női ágyékok hajdísze es lehet színiben más és más. Teszemazt nem olik setét, mint mit az ember aladdig látott. Történt volt próbálkozásom egy mindenében kese- szőke leánykával, ki hamar kimutatá felé- jem való kedvit. Hegyen táborozván, lejtes ződ réteken hempergőzénk, s rohái alatt vaksi ujjom hegye oskolás teste tájékit bébarangolta kedvire. Hazaérve kerülénk oszt kicsiny leányszobájába be. Nem is vót baj az előjátszódások sorján, de gyol- csából kibúttatván alsóbb részin látám hogy göndörkéje néki ott, szemet ütőn világost virító egyszőke vala. Idegenkedő rácsudálkozásomtól kedvem megfogyék, s szégyenemre nem volék képes őt feles arasznyit se magamévá tenni. Majdaztán tízenötnehány évre reá esmét találkozánk, tiszta véletlenségbül, s lakában rögvest nekiálltunk újabb próbát tenni. De sikerületlen kullogtam el megen. Csuda tudja minnye babonás átok üle reám a szőkeségtül, ott az alant-fertályokon!? 31 Amara 1874 Günnye gúnárnak huronyvágó Ű aztán igazán egy ördög purgálta leán vala, mindenki tutta, ki ösmerte munkálkodós helyün- kön. Jóformájú fejérnép vót különben, node a tékintete néki a kékesszürke szemiből, az átalmetsze fát, vasat, s az embernek csontját es. Titok nem vala előtte, de utánna se. Mert amit néze azt látá is, s szabados szájjával rögvest ott kimongya. Példának okáért, reggel hót álmosan fordulok bé az útjába, ű meg csak felém bök s mán mongya: látom ám, nem aludtál otthun. „Hát emmeg te honnét tudod?” kérdem némelyst pirosul- va, mert ténleg egy új babámnál való alig aluvásból jövék. „Másféle szagosszappany az, mivel mostad a képed”, tolá arcomba a bizonyságot. Effélékből nemegyszer csu- dálkoztam rá velős eszemondásira, de legjobban akkor mikor egy esmételten újra körötte legyeskedő gunarat leczkézte- te meg s veré bele annak orrát a porba. Könnyű csevellyel ebédezénk épp, én meg ő az étkezős teremben, mikores épp arra jő a gúnarka. S teszen a leánnak, vajmi véle együttvaló éjbéli ágybéli foglalatos- ságra invitállást. Csak úgy, foghegyrül. 32 Mivel közettük régebben vót má’ hogy az elő-elő fordult. Mondhatni úgyan, egy ideig rendszerest szokottan. Csakhogy széltibe tudta már mindenki, és maga a leán es, hogy azon reggel ki más nőszemély ágyából kele ki ez az egyéb iránt még egy harmadik asszonyval is tényszerűn házas ifjú amorózó. Látám ám a leányon, elönté a méreg, oszt veté oda arczába a kajtatónak: „Ki hol kivel alszik s ébredt a reggelre, ez mindőnk maga- maga dóga, tegye hogy akarja. De az már nem, hogy majd este utánna kibe másba tenné bé megen, a mán máshol elhasznált avitt rusnya durungját. Mer belé eztán többé bizon hóttbiztost nem. Hanem tegye bé inkább egy arra pont méretes menetet- vágóba!” Ezt már dühében állva, jó hangosan kiabálva mondá, hogy az egész terembe mindenki hallja. Dűttem székes- tül a kacagástul, mert élös képen látám magam előtt, miként váj e vashoz való szerszám csigás vonalban egyenletes huronyokat ez nőket faló günnye gunar fütykös micsodájába. Megcsöndesülve a nevetésbül akkor vevém csak észbe: ok bizony lett vón arra, hogy nékem es ehhöz hasonlót kévánnyon valakim. 33 Amira 1875 Magnézis Választja-é az embernek fia a néki való szerelempárját miként a madarak; avagy az eldöntetik eleve? S vajh kinek általa? Vagyishogy enmagunk-é, vagy tán valamely fönntebb erő szerzé egybe az egymásho’ illőket? Hajlék arra, hogy ez utóbbi, s hogy kinek ki lészen párja, eleve már elrendeltetett. Példának okáért: távolrokon invitációra, messzi városba menénk asszonyfelesé- gemmel s annak öccsével, egy csitri leánhoz víg mulatságot csapni megszűle- tésének tizen hatodik éves fordulóján. Öszve is gyülekszénk ölég sokason, zenebonával meg izzajtós tánczzal hajtva előre az üdőt kése estvelig. De ez ifjonti sudár leánnak még éjfél után se maradék abba tánczos kedve, s ropja-ropja véllem, noha odakünn már pirkadik. Orcája pirossa mint a tűz, s szemének felém csillanási, s szájának felém nevetési nem szünnek egyes percre se. Setét nagy lobonc haja penig mint forgós szél pörög utánna. Nem mondom, jó nézni, de hán gyerek ez még! Még ha nem is tisztelli tíznéltöbb évvel idősb mivoltom, láthassa családi állapotom: nejem csak üle székén, 34 amíg én doszt véle tánczolok. De ű két kezemet két kezével fogva tartva egyre húz magával, szeles viháncába. Mindent megtevék, hogy elhessentsem magamtul a buja érzeteket, mit fölkelt bennem fodros bodor jókedve, tükörcsillogásos reám nézése, és táncz közben bimbódzó vékon sudár testének két karombba kerülése. Egymásra nézve méges folyvást nevetgé- lünk, s biz’ apránként valamicske külenös varázsos erő szüremle közénk: szívenkbéli magnétikusság. Olyas féle lélek összefo- gódzkodás, mely bévülre keríti azt, mi eddig kívül vala, sugárival felmelenget bármi zimankós lét-hidegséget, tetszős színét adja az áttetszőségnek, s bizony- ságul szógál későbbi emlékezésnek arra, hogy ha majd nem történe az eljöven- dőkben e két ember közt semmi se, akkor es megvót köztünk történve valami, igazándiból. És ténleg; itt ekkor a tánczon kívül egyéb más semmi nem ese. De mit ád a kegyes ég, rá tízen s két esztendőre, ez a leán hosszas évekre kellemetes, szívét es nekem oda adó hív szeretőmmé leszen. 35 Amilla 1875 Egymás felé forgó malmoknak kövei Ha két emberben a kévánás egymás felé forog, mint malom- nak kövei, s őröl egyre, bajosan lehetne azt észbeli érvekkel vagy okos belátással megakajsztani. Ekképpen talála volt meg egyszeribe éngem, s egy apró tüzes leányasszonyt a lemúlhatatlan vágyódás egymás teste-valója eránt. S amint ez egy vétlen érintéstül túdatosúla bennenk, nem es szabhatánk gátot neki. Noha nékem feleséges asszonyom, néki meg férjeura valék, s mindkettőnknek két-két kicsiny porontya. De hogy hamis- ösvényen járás, titkolózós megcsalás vádja ne illethessen minket, azonmód megosztánk ez igen sűrgető kívánós vágyunkat és az azt elháló szándékunkat, hivatalos párjainkkal. S biztatánk őket: mennének el ketten együtt a másikunk lakába ez éccakára, hogy ott lettlégyen jó nékek is, hasonféle testi összeösmerkedés útján. Hát, ha vonakodva es, de azt tevék, s mi maradhattunk végre együvé ma- gunkban. Akkó aztán mint puskapor mikó durranik, esénk egymásnak, mihamar levetkeztetni mind elébb a másikat. S már semmi sem lőn kettőnkön 36 rajtonkmaradott, csak az leánasszonyka bakancsa. De jaj, az eddigi nekivesekedett szótalan tusában annak befűzőjjén bogoz- hatatlan csomó esék. Hozám hát hamar a konyhábul a legnagyobbik konyhakést, s a bognak nyissz és annyi. Viszont lám magamnak e látványtól, hogy pucér nő lábbelijét fene nagy késvel mezítlen abrichtolom, álgyékom táltos kedve füles nyúlacskává szelídült. S bár néki, ajzottsága okán, testin bárhol való egyes egy érintésemtől azonmód remegős jóság keletkeze, az én nagy őtet akarásom, s rézsüjébe való bévágyódásom ártalmat- lan, hamvába hótt botor akarat, meddő vágyalkodás maradt. 37 Amilla 1875 Lóhossznyi hosszan lemaradva Mit csillapítni elébb aligse sikerült vala: azaz vágyunkat végre bétőteni s ajzottságunkat meghűtni szelídüléseig, az nem várhata tovább! Tehánt a kévánás esmételt sodrában nemsokára fölkeresém ízzó, fútt-parázs vérű barátosnémat otthonában, pesztrált apró kisdedei között. Sikkantós örömmel vevé jöttömet, a purdékat hamaros alvásba csutítá, s csillogó szemmel adá magát alám. Sietős készségessége elámít: míly nagy temperamentommal megáldott nőszemélyek is vagynak ez Földön, hála a Mindeneknek! S égi csúdaként bámulám apró bimbaja éneklősen hogyan keménye- dik kicsiny igrice melle halmain, csupán a nézésemtől, válik remegővé a szája széle ujjam alig érintésétől, és homorítá ki csípejét attól csak, hogy öle elé ruhátlan térgyeplek. De jószándokú ámulásom miánt kedvesemtől a vágtában esmét lóhossznyi hosszan elmaradék, ki már a többes orgasmusától piheg kisímulva. S mondá: „úgye nem haragszom reá érette?” Hát nem, de egy nagy tulok valék én itt, dús fű közin megin étlen maradva. 38 Asma 1876 Hármosan Süre munkálódós hétnek végeztivel, a pulyák is dédes szüléiknél vagynak vendégeskö- désben, s akkó az én hitös feleségecském azval állít elébem nagy szomorú de igenes elszánt szemökkel, hogy hát mostan ő elmegyen, mert egyvalakivel találkája van. És megvallá őszintén néköm, hogy bizony szerelembe esett egy idegen országbéli ifjonttal, és most majd mennének elhálni szerelmöket valami hegyi kolcsos házba. Jó, mondám de darabig megyek én is, míg keríténk előbbe egy szorgalmatos próká- tort, ki kettőnk ágytul-asztaltul való elválasztásához a tényállást rögzítné, hivatalbul. Szólni ellen reá nem tuda mit, hát együtt baktatánk a találka helyre, hol hosszan folyék a huzavona. Merthogy elválni azért ő nem akarna, de kíváná az ifjút olyas nagyon, hogy öszve facsarodék bévül benne mindene, ami nőbül van. Megvallott hív érzésitől arámnak igen megszépült lett vala arcaorcája, s kívánós szeme tészen reám oly erős szeretni vágyást, hogy javallám, mennénk mind- nyájan vissza a házunkba, fedél alatt megvitatni, szívében kinek mi es lakozik. 39 Igyen ese meg az, hogy minek utána konklúsió nekül elfogya a lelki tisztázan- dó, s többre a semminél eszünkvel nem jutánk, mindketten nőm mellé kerülénk az ágyba. Jobbról egyikünk, másik meg balról. Gombos blúzából kibontott kebleit ki ki maga felé szabadítá, s egyetértésben aztat csókokval takargatjok. Majd egyéb rohájit es lehántánk róla óvatost. Nőm arcára félszeg mosoly üle ki attul, hogy íly mezítlen lett, s szorosra zárá combjait, de közéjük fúrt tenyerem tárulkozó izgalom- ba hozá s én hagyám hogy szintúgy ajzott tettestársom közibük ereszkedjen. Ő ettől ernyedt nimphává szépül-szelídül s amint oldalt mellé dőlök, ajkával hálásan illeté irányába álló kompasszomat. Nem es bírám sokáig: elétrombitálódik bévüllem a csillós zászlós bandériom rohamra, s az osztott-kosztos ifjat hamarján kiakolbolít- va a jóbul, bódogan eresztém sisere sere- gem nőm öle-öblébe. Kicsin szünet után osztán az ifjú is tétetik bételjesűdötté. Béke szálla alá; leges-végesül karomba veszem többesen elpurgált asszonykámat s átölelődzve elégedett aluvásba nyugo- dánk. Ám a balruljött szerelemfi tán nem ilyes együttes levésre gondolt arámmal, mert durcásan másik priccsre húzóda el, ott szunnyadik. 40 Amelita 1876 Balatony meg Pest meg facsiga Alig nehány éves kicsin pulyájimmal szabados üdőmet tőtém Balatony nagyvíznek partján. Vélük csak, mert az én szerelméből kigyógyult feleségem más egyéb dóga miánt nincs velünk. De amúgy jó vala minden, van pancsolni való víz és napjában háromszor fáintos étkek. Eljátszódék-babázék a két gyermökkel álló nap, de estvére érvén hamar elalunynak. Én meg kandúrkodó kedvemben elmenék valmi fejércseléd után nézlődni. Akadik is azhelyt hun vagyunk alkalmas formájú nékem tetsző vékonderekas asszonka, de hát vala ott néke es pulyáji, nameg oszt még férjeura. Nem merék így békezdeni semmit. Csak nehán lopott csók meg átalkarolgatás vala a grádicsfordulóba. Meg beszéllése sebti- be, mely helyt s mikó tanálkoznánk majd hazaérvén Pestre. Mer ott a lakos helyem- tül ő nem dógozék messze, konyha leán azon kisdedóvóban, hová kölkecskéim a napnak közibe jártakvót. Igy oszt itthon jövénk egybe igen hamarost. S én vivém őtet föl hajlékomba, véghe vinni mit a Balatony partján olynyira akartunk. Nagy igyekvés vagyon bennem, ezé keves szóval 41 kezdem, inkább csókolgatám hamaránt. Simítám végig haját, búbjától vállaig. Ültetém mellém a fődre, dőtém hanyatt. Fogom, oszt kigombolom blúzát. Látám, mi látnivaló, de mást es! Mitül a testem reá aztán meg se moccanik. De teljest semminyit. Zavarodottságomban vétetém le véle egészen mindenét, meztelen test a szőnyegen. Felállok, s állok bénultan fölötte. Előttem a dombja szemérme, remeg szája széle. Nagyon akarná, ám a kévánás bennem nem jön elé, se fejembe, se vesszejembe. Mert csak meredek egyet- len helyre rajta: oda, hol apró mejje táján egy hosszanti vágás hagyott durva heget. Látva mit bámulok, ezt mondta el: „szívéhez a sebészorvos talált ott utat, mikor az egyszer akaratján kívül megál- lott”. Meghogy: „mifene van abban, csak vizitáltam egyet a halállal”. A heg s a szavai kerengtek körbe-körbe a fejemben: íme közelről látom letörölhetetlen jelét a majdnem elmúlásnak. Nincs, nem volt rá szóm több, vétettem föl véle összes roháját, s reszelősen tettem hozzá: „ennyi volt, bocs”. Mikó készen lett, száját elhúzta. Rámbámult, és megvetőn vetette oda: „Velejedből gyáva vagy. Egy facsiga. Élted végeig félni fogsz majd élni.” Azval elment, nem láttam többet. 42 Ajna 1877 Távolság es, közelség es Egyívású barátimmal s hezzánk tartozó asszonytár- sakkal vesszök ki részönk csinadrattás mulatozásban. Bortul é, avagy mert mi ifjak így egymás közt amúgy es otthonosb érezénk, a világot ahogy van egész teljös- ségiben bőszen magunknak vindikáljuk. Mer mögérdemeljük. Eredvén nékem is íly nagy önös bizodalmom, s mert nejem se látám közelben, kinézém az legkarcsú- dabb egyenestartású darazsasderekú se- téthajú leánt. Akképp ítélem, hogy igen szép. Olyas belső tüze vala a szemének, mint se másnak se. Hangja gordonka, s amit mond színtiszta értékes okosságok. Táncba hívom, s gondolám: valója tetszé- sét értésére kellék adnom. De a ricsajság miánt a hosszas beszély erre itt nem alkalmatos. Igy hát jobb tenyeremmel vé- gig simítám ballos mellecskéjét. Nyomban elvoná azt kezemtül, s erőst néze a szemimbe. Kérdé mért csináltam? Bazsaj- gok rá, férfi s nő flörtös játszódásiról elménckedem. Legszívesebben megcsókol- nám. Nem tehetem de érezém: ő se harag- szik nagyon. Tettemtől egyszerre növeksze közibénk távolság es, közelség es. 43 Adina 1878 A csóknak árúlása Még poémákat es írottam máskor egy leánhoz. Ki fődön túlinak látsza jégtiszta nézésivel, s én szeretője lenni fölöttébb kévánkozék. Azonban két ember választásában ippeg az egyszerre megesett páros vágyás vón vala a lényeg. Mert isz hiába tüzelődik a fi egymagában, ha a nűszemélly iránta való hajlamossága csekély. Ez leán penig csak neveté, hogy dürömböl bennem a vérem. Hiába mondék szépeket neki, lehelék bes- te nyakába, és igazgatám útját homály- lakta félreeső szoba belsejébe a tánczos mulatásból. S hogy végre kettesben maradánk, ű még mindég játszódék csak, s mondá: engede magán nékem egy hosz- szas csókot, annak fejibe: bár tudja hogy letett szokásom, egy dohány cigarkát vélle és előtte elfüstölök. Elszívám hát a nemszeretem szivarkát, amit ű végignéze, utána hosszút csókolózám es véle, amit szintén csak néze, de abszolúte bármi aktívság nekül. Döbbenettel eszmesülém: ha megveszekedek es érette, nincsen érzése felém semmi. Így meg minek? Oszt ezannyi, az Égnek hála, elég is lett belőle kiszeretődni. 44 Asma 1879 Hideg köveknek alatta Vót az hogy kövekből vót az én ágyam kirakva és még reám takarónak es jutott belőllek bűven. Rakta rám az ílet a nehezet, hogy elébbre tapodtat ne jussak, s nem nézte hogy vállamon rajt má’ mennyi van. Olig sok vót a napok kesernye, hogy egyszerre az egész kerek világra megharaguttam, s azt gondútam, mind ki él, bizonyhogy nem nekem, de csakis ellenemre vagyon. Köztük asszonyfeleségem es, ki lelkemben testemben teljest magamra hagya, s távol, túdós kompániával tőté időjét, elő menésére nézvést igen hasznosultan a tudománybéli hírnevesség felé. Nekem magamnak meg még szeretőm se akadott vala azon időkben. Végel az asszony haza jöve, de azval se lett jobb, ment minden a régibe’. Továbbra is egyedül viselt értet- lenségekben, az emberek bennem való hitetlenségében, hűtt vacokban tellék éltem, ogyan úgy mint eddig. Aztán egy borús bajokkal, felhánytorgatásokkal és egymás bántásival terhes estében, az asszony a régen esett többnyi nőkkel viselt dolgaimról pörölt: vádként a vélök való szerelembe esésim kerültek terítékre. 45 Nem először. Elegem lévén ebből, őszinte- ségem és nyegleségem ekkor azt mondatá ki vélem: „mindeges szabadságomban vót s vagyon szeretni; miszerint őnéki köze ahhoz, hogy sudar rúdam merre kiben járt, egyátlán semmi”. Erre azzal vága reám vissza: „kié meg őbelé kerűttetett, ahhoz nekem nincs közöm; de azért tuggyam meg, hogy mostan mikó a túdó- sokkal elvót, járt benne es olyan egy! Még esmérem es azt az embert, kivel a csalatást egyik éjtszakán megtette, s ki jócskán fiatalabb es, mint én vagyok”. Nem szólék rá, csupáncsak nézék ki a küveim alól: minek mondá ezt nekem el? Nem érzék bensőm hűvösségén, jegece- dett hidegségen kívül sömmit. Magamba aztat gondolom: „jó, ésakkor?” 46 Amira 1879 Buba szűllése Emlékeznek é még arra a rokonságbéli csitri leánkára kinek születése napját, a tízen hatodikat vótunk megünnepelendni ez könyvecske lapjain jó pár ódallal ezelébb? Az kinek viháncos víg kedve megbódított éngem, s hajnalig vitt bé bele a táncba. No ez a sudár nyárfácska eddigré fiat szült, asszonnyá cseperedett, s mostan három hetekig nálok vala éjjelre szállásom, mert ezen vidéki városkában leszen munkáló- dós dógom. A nyárestvéli hűsökben nagyokat sétálék vele, hosszvasan beszél- tetém milyen es feleségnek s anyának lenni, s főképpen milyen bubát szűlni? Valamely ősi kíváncsiság ébredett ben- nem igen régolta: megtudni, vagy enkább meg érteni a nőknek az ő reájok bízott nagy titokságát, sámán varázslását, mikor a lábuk köziből csudaként elő- búttatnak egy élő kisdedet. Még ha fájdal- mok közepett is, milyeket mi férfiúkként átal nem érezhetünk. Hanem e leánnak a felém való bizodalmas nyíllottsága bizton segítne férfi értelmembe bele kerítni: hogyan az van ez, lélekségben és testileg, egésziben. Le is írám ide, miket monda: 47 „Úgy vót az tudod, hogy a vajúdáskó azt se láttam hová legyek. Borzasztón fájt, csupa víz lettem, és tóttam erőssen, míg a feje tetője elő nem lett. Tovább csak nem jött. Mit vót mit tenni, a felcser fogta a szikejét oszt alul átal megvágott. Utána már csussz, és hallom hogy fölsír és odaadják nekem, és az egy csúda vót mán karomban tutúlni. Az én saját porontyo- mat, kit addig nem es láttam, csak a hasamban hordottam. Nagy gyerek vót, ezé kellett a gátom repeszteni, amit a felcser az összevarrásnál jól el is átabotázott. Folytonfurt fáj azóta, nem valék képes szeretkeződni se tőlle. Meg még ülni se rendesen. A tej a mellemet feszíti, s az adta kölke csakúgy szíjja és döfödi kegyetlen, hogy jobban gyüjjön. Olykor a bembóját es össze rágicsálja. Hát ilyesféle dolog szülni meg szoptatni. Azért annál nincsen jobb, mikó látom: dugig lakva van pulyám pici hasa. Érted má’ ?" (Hát nem es tudom, érteme-é ettül a titkot. De belelátódtam volt a közeljébe kicsinyt.) 48 Asma 1880 Május heve a majorságban Nyárelőn meleges jó üdőnk lévén, sűrűsre növekszik a fű az holdnyi fődes birtokunkon, s ott hitesem- mel elheverve süttetjük magunk a napon. Pokrócra kirakott hegyesvölgyes dombo- rúlati, mint majálison az elemózsiás fínomságok, öszve futtatják számban a kévánást. Rábeszélőkémmel levétetem vélle egyszál kis vászonságait, elest fölül, eztán alul es, mondván míly egészséges és természetességgel teli eképpen napozódni. Meztéllen heverénk hát tovább a pörzsölő üdőben. De nem állja meg kezem hogy el ne barangoljon a láttatott tetszetőssége- ken. Kezdésnek csak külsejeket érintve, majd mind beljebb combjának közibe. Ögész kicseny vájatájig, minek peremén egyes ujjammal körbe babirkálék. Nincs néki ellenére, én meg folytatám, s üdőnek jöttibe béle is kerítem egylábas jószágom az ismerős karámba. Mesterkedésünktül melegünk lész, kispatak izzadtságaink eggyüvé folydogálnak bőrünkön. Erre, no meg egyéb nedveinkre is, mint édes mézre reánkszállva elégyűlnek az eltikkadt bogarak. A természet betölté az élet néki felkínált tereit. 49 Atina 1881 Születe szerelmetös egybefonultság Ővéle kezdetben bonyolúttá gombolyított tudósságokról cseréltünk eszméket, ’isz kutakodás vón mindkettőnk munkája a tudomány egya- zon várában. Tényességeknek fontos iga- zolását végezém kísérletek átal, süldő disznyó állatokon éppen, mikó valamér egy kérdésivel fölkeres. Elmenőben csak úgy mellékest aszondá: szép a kezemnek formája. Oszt az meg íppeg hót egy kosz vót a kísérleti disznyók sarátul. Nahát ez a lány! Pár napok múltával együtt valánk megen, őnála, tudósféle beszélgetésben, hosszan. Az idő eltellett, mennem kén las- san. De csak hallgatunk mind a ketten, olik jó béke szállt le ez estébefordulásban. Nem is tudom... mondnom kéne valamit, mert ű is csendben vagyon. Tán azt hogy az esze vágása meg teste aprós karcsú- sága igen tetszős nekem. Meg altos hang- ja es. Akkor hát most hogyan legyen? Vállát szótlan megérintem. Nem rezzen, mint ki tuggya: ez leend. Meg még más. Egymásba szorost öszve borúlás. Mint pórázról engedett kutyakölykök örülnek egymásnak nő- s férfiségeink. Így születe évekre szerelmetes egybefonultság. 50 A 1881 A-rul jövel álom (harmadszorra) Megencsak A-rul álmodék. Foga közt gyöngyök gurul- nak ide oda, ahogy nevet, s előre gör- besztett aprócska kemény ujjival böködé bordámat, csiklándni engömet. Mintha ez elég nem lenne, keresztbe rajtam átalveté térgyit, úgy ül hasomra, karomat kétfelé feszejti, s fekete ébenkéve haját belezu- hintja arcomba többször es; oszt nevet azon ahogy prüszkölök tőlle. Kicsen gida- szarvacska melle üngö alatt felém hegye- sedik. Csücsörintett pirosszéllű szájából gömböly nyálcsöppet csorrant orromra, s azon es nevet. S még tanálna ki ezer féle- ségeket, ha azt nem álmodnám végest, hogy átal ölelve hajlós nádvékony balettos derekát, könnyű testét elfektetem rajtom, lábit lábom közé fogom, arczát a vállomra hajtom, s egymaradék kezemmel mélyes álomba símogatom. E teljességben elcsen- desűlve osztán, szálldosó haja szálai egyenként pihennek bőrömön. Elalszik. Délnek előtte van. Egyek valánk. 51 Atina 1881 Új életbe költözök Hogy egy nő meg es ne tudjék lenni énnélkülem; hogy válgyék reám oly erőssen mint lepke a lángba; hogy odaggya magát egészébe kérés nélkül; hát biza engömet ez érlett való férfivá. S váltá át hitem, és tett en- magamban abszulútus biztossá. Tudván tudva: ha átal karolám kedvesem, ő a karomban leszen, ha megölelém abból ölelkezés leszen, és ha bévetem hevített öle kemencéjébe jól megkelt veknimet, ott mindkettőnknek biz’ ropogós pirosbarná- ra sült orgasmusa leszen. Pihegésünk közben nézgele engem olyas melegséggel, szíve belsejét kimutató olyas őszinte ér- zéssel, hogy végessen belé szeretődni meg nem is állhattam vóna. Cserébe penig mondá ő: „a mindene levék én néki”. Kit külenös fínom étkekkel étethet, külenös fínom borokkal itathat, megmutogathata nékem számos fajta hangszerszámokon játszadott zenéket, s egymásutáni bötűket olyas komoly könyvekbül, mik akkoron- tájt erőst bétiltatottak. Mindezt nevetős együttferedések s hosszas ágybanlevések közepette. Úgyhogyis igen hamar össze véle, hezzája költözék. 52 Atina 1881 Majorságom fölött a mindenség méhese Biz’ tőténk szerelmes üdőket nem es csak a városi házában, de erdőalji birtokomon, a nagy kerek égbolt szabadja alatt. Lassacskán parázsba hamvadék a tábortűz vereslán- gos lobogása, odafenn meg erősödének az estve bársonysetét színei. Jóféle hús volt az étek, rá vereslő bor. Miknek utána most karommal a fejem alatt elheverek, az ég boltozatjával szemezve. Semmi dógom csak az, hogy az ílettel magával legyek elégedettségben. S lám mindezre ráadásként szerelmöm asszonya könnyűd léptekkel, ringósan közeleg. Hosszú ruhá- ját alig emelintve hajlós testével fölibém telepszik, rokolyája fődre szétterült bűbáj körébe férfiszerszámomra reá ereszkedik. Mozgalmos mozdúlatlanság éled a feltá- madott szélben, egyszerre ezer százaknál es jóvalta több tanúja akadik szerelemke- désünknek. Néznek minket a fák köres körüle, messzi távol vadak szippantják bé pézsma illatunkat, s megérzik a kövek es kettős testünk súlyát magukon. Föl, a csillagokra hunyorogva, a mindenség méhesében érzém magam. Még a hold is eltátá ránk azt az egy nagy szemét. 53 Atina 1881 Pest-Budárul ideoda No oszt a nagy érzelmességes méhesnek közepette futko- sék ám én egyik családombul másik családomba, gyermekim otthonjátul sze- retőm otthonjába, Pestrül át Budára meg vissza. Simítgatást vár az egyik asszony, és simítgatást a másik es, alvós mesére vár a magam gyereke, s hónom alá búvik a szeretőm kicsilány pulyája es. Akarják az embert itt is meg ott is; úri ajándok ez a férfibüszkeségnek, de mindútlan sze- memre hányások és pityergések veszik el eznek örömit. Jaj, rendet kén terömteni! Menék hán a bíróságra, hogy válnom köll, mer úgy a rendes, s nem kőn nékem sömmi, csak vinném vélem a magam két gyerekit, mer nagyon szeretem űket. No nevettek es össze erre mind a nőszemé- lyekből való elvállasztó bírák, s végzék: hiába hogy tán jó apa vónék, a gyereknek hele az anyánál van. Punktum! Kapok a fejemhö: így viszont má nekem lészen túl nagy, mit vesztek. S kimondám: válok inkább mégse, maradok az enyimekvel otthon. Oszt lett így. De arra biz nem szólt a végzés, hogy szeretni két asszont ne szerethessek. Akár egyidőben. 54 Atina 1881 Vizek mentin napsütte kavolkádlátomás Hasonossan a lélek nyugtalanságjátul forgatag nyári éj lüdérces fényében öszve gyüleksző bo- szorkányos némberekhöz, kik seprűiken ártéri folyók partjára elröpülvén leplös ruhájoktul rögvest szabadulának, azt jövendőlöm, hogy száznehány éveknek múltával leszen ez szokásban mindenki lányánál fiánál. Ilyetén látám magam előtt sokas emberek halomát, kik nyári napok rekkenő melegében a tavak, tengörek, sőt kézzel megásott s kikövezett feredő pocso- lyák mellé ezrivel érkeznek. S vetkeznek rögvest majdhogynem meztelenre. Aliges marad rajtok valamicske rohácska, leg- inkább csak az ágyékok mentin, no meg a fejérnép emlőit takarván-emelintvén. Bár leszen közülük, ki feltárá majd azt es, bárki szömének szabad látására. Oszt mikor mozdulnak, mellök bimbaja bóllogat majd erre meg arra, az fényesen fénylő szabados világra. Meg fekünnek hanyatt, lábukat széltebbre vetve s megemelve, invitálva férfiemberek pajzán gondolatit szömérmesdombjukra. Mond- hatni egyrészrül szömérmetlenség ez, de bizon hittel állítom: jóra visz e sokformájú 55 testeknek majdnem teljest csupasz kavolkádja. Mert engedé nőknek s férfik- nek mindenféle testbéli változatot látni, s választani: kinek mi tetszik egyik a másikábul. Min túl közbest mégse nem történe közettük semmi; esméretlenek maradának egymásnak. Aztán a bőröt símogató napmelegtől s a tárt hajlatok látványától kellőn felhevűlvén úgyis visszatérnek hites párjaikhoz, és ővélek fölkeresik a hűs vizet, hol csiklándós kívánóssan egymásba kapaszkodának. S mit a víznek mélysége a bémerült részekből jótékony eltakar, azt a kezek az ágyékruhácskák alatt keresni indulának. Gondúlgatom mindezt annak apropólján hogy babámmal én es mostan a habok- ban eképp incselkedék, s hasonosan teszem vala véle a fennebb említetteket. Az símogató langyos fluidum mélyén még azt es érezém, hogy ölemhez törleszkedő ágyéka miként lesz alant, kezem munká- játul a tó vízénél is síkosabb. Aztán napszállta időjén a nők esmét leples ruhákba öltöznek, elrejtve alája szigorún, mit eddig látni engedének; de ígérve magukból mindent, ha majd az az elkövetkezendő nyárban újólag megint szabad leszen. 56 Atina 1882 Pacsirta madárkám a keziben dalola Gyakran lestök aggódva a napokat, hogy megjön-e má’ neki, mert félnönk kellett: szerelempárom teherbe nehogy essék. Persze ígyekszénk védekezve úgyan párosodgatni, mint elő vala írva azhoz, hogy öszvefolyós öröm- nedveink szerelemapró pulyává ki ne csíráljanak. De a baj egyszerre beüték mégis. Törtük a fejönket, mit lehessen tenni, a magzatot muszájos lészen véges elvetetni, mert nékem es, néki es, egyéb családunk vagyon. Történe hát termős ölének vajákos felcserdoktor átal való randa kapirgállása. Szívemet penig furda- lá az lelkiösmeret, hogy ilyen bajt hozék reá. Ne furdolja, mondá ő kedveskén né- kem, alig felgyógyulván, mert lásd irántad a szerelmem ugyanmód maradott; kéván- lak tovább es, meginnest. S bizonyságul, noha ölbéli tanálkánk az szokott módon még nem tanácsoltatott, ültömben kibon- tá nadrágom elejit, s elibem térgyelve örömös izgalommal véknya ujjai közibe fogá az néki mindég szívesen éneklő pacsirta madárkámat. Osztán elébb lassúdad majd sebesbb játszódással elválasztá tőlem magvomat magának. 57 Atina 1883 Nagykobát Az nőfélék lelke mán csak olyan: noha tuggya, szeretőként szerelembül párosodánk, a hites feleségre méges féltékeny. Penig vala egyezség közettünk, hogy itt es meg ott es kell elegest időzzek. Igy hát heába hogy éppen elébb alapost megszeretgetémvolt kedves szeretőmet, s heába erőstgetem most tőlle elmenőben hogy ő a mindenem csakis, de értse má’, köztbenst néköm a családom- mal is kell törődeni; az asszony s pulyácskáim hazavárnak. Méges húzogat vissza magára. De én valék a férfiember, tehán ha mondám mennem köll, akkor menek! S veszem föl kabátom. Felele erre ő reá csúnya szitokos szavakot, hogy míly mélyen útál engemet, s közben a paplonyt lerúgja magárul teljest. Szemem így kényszerül látni dühében rezzenő melleit, tánczos órákon megedzett formás vékony lábát, kispihés ölét. S muszáj valék az ajtóból rögvest vissza jőni, s bundás nagykobátom széttárva, le se véve, kicsin testét mindenemmel béborítva ráfekünni. Vadul ránt magába, combjaival bészorít, s kezével a kabát alá sítulva marcangolá húsom a hátamon, jódarabig. 58 Asma 1884 Másek planéta hidegségi Meghűtt éteknek kevés íze vagyon. Nem éri meg megenni. Még akkor se, ha más enni való nincsen otthol. Akkó mán jobb éhen maranni. Tudja ezt az ember ha okos, dehát vajh akarja-é tunni akkor es ha igennagyon éhes? Én biz vóttam úgy, úgyannyira ráéhezve a szerelmeskedésre, hogy meg- hótt macskába es beléje képzelém, miként az dorumbol. Évekre másek fődrészen va- gyunk, nagy tele holdak néznek bé ez idegen planéta ablakán a képömbe, s csak fekszem hites páromnak mellette, egy-ágyban, bármily szeretőm nekül. Ráadást ő meg teljes napos munkájátul ugyancsak megfáradott levék. De párnák közé esett fejér teste kívánatos vót nékem úgyas-pont-úgy mint előbb éveknek előttekor. Ollik nagyon rákévánkozék, hogy fogom magam, oszt a takaró alatt kezemmel bébúvék mejjéhez, ágyi rohája belsejébe. Azt gondúlva, hán tán néki is vígaszt adék vélle, az napnak dógos sűreje után. Másik kezemmel vállát ölelném magamhoz, orrom meg fúrnám bé szagos hajának erdőjébe. Hímes képekkel fösti meg szememet a vágyódás, hogy s miként 59 szoktunk volt régebben borulni egymás- ba. Rajzos ábrándokkal ámítódok mély s magasb helyekrül, mineket testem az ő testén mindég megérinte. S melyek mindegyikje, szokásos szívest az ujjam bögyéhe' térülni szok. Már már vélek kévánást őfelűle is, és szépbeszédű kakukkos madaram es éledez, ám hites ágyam társa szembe fordulva végigmér, s koppintja orrom az föllebbezhetetlen beszéde, hogy "Haggyá má’! Nincsen rá semmi kedvem", meghogy "túlis túl sok az, mit napró' napra akaratoskodol". Nohát ettől szívem ábrándos kincses cserepi dirib-darabokra hulltak szét. Mint mikó a macska fődőti a tejfeles köcsögöt, oszt az el es törik. Hán akkó mán az edény se nincsen meg, meg ami bévül vót, az es kifolyt, nem jó semmire. Hogyan is várhattam elébb még tűlle dorumbolást? Minden formán éhen maradék; perzsele ágyékom, s szüvemnek éhe is, egyaránt. 60 Atina 1885 Jövék nagy szüvemmel vissza Hosszas idők telte után ócejánnyi tengeren túlról térek haza anyácska-hazámba; s egyúttal rég nem látott szeretőmhöz, nagy szüvemmel vissza. Mintha évekre elválásunk nem is történt volna, rögvest keresém kicsi teste közelségét, mondván neki szemtül szembe: „egyek voltunk, hát legyünk megint”. De ő biz’a igyeksze barátosilag hűtni hevem, s vallá meg, ezen üdők alatt másba lettvolt szerelmes. Es penig igen nagyon, és még mostan es. Megértésem kéré, és arra apellálva lelkest mesélé, ki ezen őkelme. Én véle egyezőn, hagyám hitében, hogy persze, mindezt tenni volt joga, s oka es. Csak maradnék még itten nála kicsinyt beszélgetődni. Szerelme tárgyát fösti elém nagy hévvel részletest, s mindjárt meg is mutatja őt egy képeket egymásután játszó szerkezeten. Így oszt nézgéljük együtt, az én régi kedvösemmel az ő új kedvösét, hogy milyen es. Ki mint kiderül, balett táncos fiú vala. S mint ilyen, igen kecses. Közben borral és édességekvel kínálgat; fürgén izeg mozog előttem könnyű bő otthoni ruhájában, mi alant nem szok viselni mást, csak ölin egy 61 pirinyó gyolcsocskát. A láttató-ládika es pereg tovább: a táncos ifijú igen fess jelenség, forga s hajla ide oda a folytonos képeken. Enkezem meg közbenst vala- hogy a combjáho’ ered. A már csak vót szeretőmnek. Nem szól, lélegzék mélyeket, s tovább es fijúját a képekrül tágult szemekvel eszi. Én meg hártyás torkomat reszelve halkan kérlelem: egyszer még s utóljára eresszék vissza oda éngem, szépemlékű lábai közébe, mert oly nagy s heves most az én őtet vágyásom. Húzódzkodék, de engede nekem végöles. Feküve hanyatt széttevé lábait, s ahogy rája fekszem, ténnleg csak barátként néze vissza szívét kutakodó szemömbe. A tehe- tetlen lendűlés vive csak tovább, s végez- temmel szégyenülve jövék ki teste zugából. Fogadám, hogy ilyet többet nem teszek soha. Ő nem, de én mélységest valék csalódott, csömörlött, s szomorú. Búvaltelten haragos magam magomra. 62 Amira 1885 Ártatlanságban való együttaludás Vót róla szó, ez fejér személyrül eddig kétszer es, kit majdhogy gyermeki korától régóta ösme- rek, mint távoli rokont a családban. Most már anyányi lány, kivel közös ismerősnél véletlenségbül találkozánk, s kevés időzés után ajánlám: kényelmetes négykerékes magamozgó úti járgányomon elfurikálnám haza, házáig. Útközben nagy nevetgélésök valának köztenk arrul, hogy bizton tudom-é a merre útat, s ha nem, vissza hogy tanálok? Közel érvén otthonához penig, hosszabb összvenézés, s rája csók esék. Olyas magnézisból eredő. Ettül oszt javallám, jőne vélem vissza es, az én lakom felé, mert hánha az irányt magam nem lelem. Mikó meg mán ott lettünk, biztatám: tőccsük el itt nálam, együvé fekvéssel az iccakát. „Jó, de csak ártatla- nul”, néze rám szemömbe bizalmassággal, „mert erős havi baja van rajta őnéki”. Nem gond, mondám rá engedékenységgel, ölég ha mellettem érezem testödet. S ígyen aludánk egymásho’ bújva, két öszvegabalyult bőregérke. Ágos kis mellét azért tenyerembe rakosgatva, számbave- vém újabb szerzeményömet. 63 A 1885 A-rul jövel álom (negyediknek) Meginthogy A-rul álmodom. Üddögélek a délutánban, szö- mem is nyitva, bötűs pergamen előttem mit olvasnom kéne; mégis őtet látom csak. Haja ében feketéjét, nagy szeme boltos ívét, magos járásának enmagára büszkeségét. S nem es hogy látom, érezém is mindeket külön külön véve. Hosszú haja párnapuhaságát, üde jány- bőrének selyemtapintását, egész teste karcsúsága könnyű hajlósságát. Háta íve vékony nádszál rugalmosságát. Hosszú combjának, térde gömbölyének, bokája kecsességének még a gondúlata es, az én szépíró pennámat, szerelemírónomat csúdálkozó szájatáti mozdúlatlanságba veszejti. Babonázott kélgyócska lész belőle s bélőlem attul: mi mennyi ezerszín szépesség vagyon ez nőmben; s a nőkben benne mind. Világító bíboraranyak, milye- nek a felhőket festik be alkonyatos égen. Ilyes látomás-látványok fészkelődnek bé a fejembe erőssen. Szoknyasuhogást hallok. Meg azt is, ahogy a kertből az ablakon át rámnevet. Penig éppenséggel mérföldnyi távolságban, messzibe elutazva van most tőlem. Délidő után vagyon. Egyek valánk. 64 Amira 1885 Töprenkedés Még el nem hált új szeretőmnek becses szépségei, miket előbbeni éjszaka számbaveheték, folyton ott szöszmötölődtek fejömbe dógos nappal es. A napnak delelős közepén es ujjom bögyén érzém hamvas bőre hímes simaságát. Karján, vállán, oldalbordáján és minden hajlatán olyan van neki. Való- ként látám előttem vékony ujjú könnyű kezének enyíméhez érintésit. No meg a szemének sugara... Mindezek summája nem lehete más, mint szívem zálogos ve- szejtése hosszú üdőkre, esmét. De oszt kérdém magamtul: most hogyik tovább, vajh hán szabad-e ezt? Merthogy nékem vagyon egy már elvett feleségem! Meg ez a leán szegrül végrül néki rokonja es. Álló napig, éjjel se nappal nem vót a lelkem- ben való töprengéstől maradásom. De heába, ez a leán akkor is kellik! A szívem- nök. Döntvén el végel, nem tipródék tovább minutányit se, elmondám az igazt mindkettőjüknek. Gondúkoggyanak rajt ők es valmennyit. Aztán mert annál, mi van, semelikük se talála más, nálamnál jobbik megoldást, így azon túlnan két évig megen két nőnek szentelődék egyszerre. 65 Amira 1885 Mély sejtölmességök Mély sejtölmességök valának az női személyök lábai közibe. Figyelmét oda nem vigyázó férfiembernek eszével fel es foghatatlan az az álmokszőtte fínom remegés, mi eltölti e lágy redőkkel takargatott kicsinke öröm- nyílást, mikoron általa az megérintetik. S vajh mi légyen vón az a magábul fakadó nektár, mi aztat harmatossá nedvessíti? Vagy mi es az a vágy, mitől beléje búvó ujjom oly szorost körül öleltetik? A nő szépséges szerelemmiskulanciájának vajh mi ád erőt, hogy hímvéremet fejemből minutányi üdő alatt testem aljába hajts- sa, s ott akarással megtartsa, míg öröme néki be nem telik. Alige csak köszönék szépemnek ahogy ajtóját bényitom, vetke- zém épp le a felsőbb ruhámot, máris látom szömének csillogós tágos fekete pupilláján, míly igen vágyódik arra mikről előbbe szó esett. Bizonyhogy nem másra, mint fürge kis botkómra. Semmi idő tellik s már suvasztám is azt ölibe belű’re, s akkó, mi néköm legnagyobb örömöm: nézhetem összeszorított fogú mosolyos arcát, mint hányja veti ide oda erdőnyi setét hajának loboncos zuhotagában. 66 Közbenst meg vájja föstett körmeit hátom közepibe s hangtalan szavakat suttog valamelys érthetetlen nyelvöken. Hosszú combjai penig hol széjjvel tárulának hol öszve zárulának, de úgy hogy én mindest köztek maradjok. Mikó megadám néki mi jár vala: lenyugoszik, reágyújt egy véknya szivarkára, s nagy komolyan elmagyaráz- za: volt férjénél míly kín volt néki, hogy az ő mindíg gyorsabban reá rátörő vágya közepette kivárja, míg annak igen terme- tes de lassúbb szerszáma, vérrel kellő keményre megtellik. Bizonyosság, hogy az én hamar-fürgeségem sokkalta inkább kedvére van neki. 67 Amira 1886 Dagerrotípia Tőték nálla számos estékben számos jó időket közel éjjelekig, holes meg vala engedve szemim- nek az ő minden szépes részein való hosszas legelészés. Méges, mint gyermek, ki féli elengedni a jót, hátha holnap nem lesz, mániákost eszembe vevém: egész mezítlen testérül, annak legjobban rejtett darabkáirul kén’ magamnak dagerrótípiás másolatot vegyek. Elébe hozakodék eme szándékommal, s ő teljös bizodalommal hagyá helyben, hogy ez intimus dógot vele megtegyem. Hamar szerelem hát öszve az előre bészerzett mágica-laternát, állítám szembe, ágynak elébe, s húzám le róla a paplany takarót. Pózok nélkül tartá elém immáron mindenektül fedetlen apró- mejjes karcsúd testét. Bolyhos ölét is hagyá láttatni, és nagyra nyítt vidám szemekkel néz a masinába, szégyellet nélkül. Pont, mint szokta volt az ölelésim várni. Így maradott rajt a képen es: vágy- keltette izgalmában mosolygó kinyílott arccal s harmatjában csillogó kívánós szemekkel. Felém nyújtózó mindkét kezé- vel. A vágy, lásd ígyen maradhata meg örökre kiolhatatlan. Évek olta nézem. 68 Asma 1886 Néke is, nékem is Nem mondom, üdőnként jócskán vót lelkifurdalásom. Mert otthon mégiscsak ott vár éngem a másik asszony, az én való felesígem, két közös kölkecskénkkel. Előtte sem titkolék sömmit, tuggya, hisz mondottam világost: más nőt es szeretek. A szerelemrül magá- rul penig az ember nem tehetik, mert az oljan mint a villánycsapás: szikrakint gyün! Persze nem örült néki, elejin még sírt is. De asztán elvagyunk ígyen, lassacskán már egy éve. S mert ő se nincsen fábul, le-le feküszünk egymással néha. Van hogy hetente többször is. Még akkor is, mikó a másektól jövök haza. Iszen szerelmesködni jó, s oljan sok nem vész ki bévüllem az másikomnál. Fogom hát csípejénél ahogy kell, s teszem neki pont azt, mit szeret. Búttatom parázna kélgyóm az ismerős melegesnedves ben- sőbb helyekre. Hol az el nem nyughatik, tekergőzik és elé hátra durákol, ki-kivár, aztán nagy levegőt veszen, s mint gyön- gyet kereső halász, hosszan alábukva me- rül az ölbéli öblöcske mélyes mélységibe. Bizon nem mondhatám hogy ez es ne lenne jó. Jó biz’ az néke is, nékem is. 69 Amira 1886 Bibi De jaj, lett hamarost bibije a mindég jónak, bol- dogságos paráználkodásimnak. Dógumról hazafelé, mit se nem sejtve, betérék szere- tős kedvesimhez, mert üzente nékem tá- volból távírós jelekkel, hogy régen láta, hiányla, s bizton otthon tanálnám, ha bármikor jőnék. És úgy is vala: ajtaja nyitva, s szobájába lépve rögtön látám, ott feküdik bontott hajjal a megvetett ágy- ban. Fülemig szalada ettül a szájam; míly elűrelátása ez a praktikus asszonyi elmé- nek, hogy ágyban várva, mentül elejb s mentül kisebb herce hurcával alája adják magukat az türelmetlen férfiakarásnak. Azonmód szabadulék én es kalapomtól és irományos tarsolyomtól; lerúgva lábbelim, ülék ágyának szélire őt csókval illetni s hamar bontogatni le válláról a szépségeit fedő takaróját. Nevet rajtam, de nem sokat törődök azzal, hogy mivégre. Csak bontogatám tovább, s lásd a csudák pár- ban járnak: két gilice melle mint karám- bul szabadult éves csikók kapálódznak ki a takaró alól csupaszon. Nem valék rest, menek a felfedeződésben továbbon, arasz- rul araszra lejjebb. Mint hű eb ha meglát 70 örömében, kacsint reám apronti köldöke, s két világos színű kényes macska a suton elnyúlva: ezek lányos csípejének íves fejér vonúlati. Megint kinevet vala- mér, penig mán úgy álla, hogy a takarró aligcsak combjának tövéig fedi be. S akkó ráérzék én is vajmi takaró alanti harami- ás vészre, ide nem valóra. Rántám le a leplet egybül onnan honn még maradt. Eddigelé mindég hibátlan testét rázá a nevetés, ahogy bornyúként bámulom két hosszú lábát. Miknek egyike, a lába ujjától térdének fölébbig, körbe teljest bé vagyon gipszelve. Bokáján valék az én őzem eltörve, mint mondá: előző napon történte ez véle, fiús labda játék közepett, és bajárul nékem, minthogy nem vótam közelibe, nem szólhatott. Szégyenlém igen magam, hogy míg ő nehéz gipszvasát s lába nehéz fájdalmit hordozá erős szívvel már egy egész nap olta, addig nékem csakis a véle való paráználkodáson járt egybül az eszem. Mint hímes tojást takargatnám vissza, de ű a takaró helyett éngem húz magára, közibe lábának. Mást aligha tehetvén, ímígyen lesandítok az ormótlan gipszbülvaló ágyi csizmára, s mondám magamban néki: úgy láccik ideig közel kerűtt barátok kell legyünk; hán tűrjük egymást békiben. 71 Amira 1887 Mind az örömöket megízlelém A nunának mánpenig jó íze vagyon. Ezen kedvesömének is, ki napjában ápolá s fürdeté az övét hosz- szast. Aztán terített asztalként hozza elém puha ágyba s huncutul mosolyog hozzája. Mosolyog máskor es, mikor csupasz talpánál búvok utána a paplanynak alája, meg akkor es, mikor könnyű selyem alvó- leplét rajta fölgyűrve, két kemény mellecs- kéje között jövök elé a busa fejemmel. Közbülben penig vállammal terejtem ketté hosszúkás combocskáit, tenyeremet rábo- rítám bozontjára, előkerítém csiklancskó- ját, mi gyöngy a kagylóban, majdan csöppenként megeredt nektár forrásában nedvesített ujjommal, alagutacskájába indulok felfedeződni: hol es hol lakik az asszonyi boldogság? Mikorost nunácská- ját bajszos számmal s nyelvem hegyivel illetém, ajzott íjjá homorúl gerince, hogy csak válla s kicsin hátsója marad az ágyon rajta. Ekkor oszt én csahos ebem nem tudám tovább féken tartani, ki veszett örömvel bészalad a helyire. Kedvesöm arcza bécsukott szemmel és szoríjtott fogakkal még akkor es mosolygó midőn íjjas íve utólsót feszül a karomban. 72 Amira 1887 Namajd Szerelemviháncos kedvben, várakozásban az estvére, hon végre mikó fekhetnénk mán öszve (mert nappal nincs hol lehetne), üdőt tőtni elménk az mozgós ábrákat mutogató házba. Ülénk bé a setétbe, pattogált ku- kurickákkal meg buborkás itókával, hogy a falon mászkálós képektül majd lenyug- szunk addiges. Én némileg le es, de nem így vala véle virgonckedvű kedvöském: alighon kukurickája fogytán, átnyúl az enyémbe. De azt bizon elvéti (tán direkte), s azhelyett nadrágom elüljén kapirgál. Sőt ujjival döfödi, mikó megérzi odabenn a mocórgást. Pisszentém hogy ne má’, erre lehúzza nyitós varrásom a nadrágon, s béfurkálja kezét oda egésszen. Túl valék azon hogy tenni tudnék bármist, szoríjga- tós tenyerében csak ágálok főfele. Vállán hanyagul átalvetett kezem fejér selyem blúzában markolász, de közbenst elfojtni kelleték a lihegésem. Hú, igen hatalmas erectióm valék, de hejába, mert jobbra es balra es tajt sűrűn vagyunk. Ű meg csak csinyálja, és kuncorog vesszejem kínján meg rajtam, béfele magában. Adok én neki, ha majd hazaérünk! 73 Asma 1887 Távolban valék kutyául Ideje vóna-é megzabolázni magom? Hogy má elég le- gyék csak egyes asszont szeretnem. Azt ki hitös feleségem. Hogy legyék elég az mi tőle adódék, s hagynám el, mire képzele- tem ráéheztet. Iszen rajtam áll ágyas mú- latásinkban akármennyi örömök szerzése. S bizon feleséges asszonyomval is jó ösz- vepárosodni még azkor es, ha ippeg a szeretőmtől térék haza. Mert az nők iránti hév s kedvesség igen bennem vagyon, jut es marad es belőlle mindnek. Mostan viszont belé fúlottam az saját kelöpcémbe: ha egyik nincs, lám nem kő a másik se. Családimmal esmét távolba, tengeren túli Amerikás fődre utaztam, lakhelyemtül s szeretőmtül messzibe. S történe ettül: hites asszonyommal is elvesze egyszerre minden párosodó kedvem. Ruhájiból még csak csak kibontám, puha bőrét meg es simíjtám, tán meg es csókolom orczáján, de aztán az messzi babám jut eszembe s elsatnyul bennem a kedv a semmiig egészen. Ő penig szegény a csupaszított testivel fekve mellöttem, semmirülse nem tehet. Nem szóla; könny lepi bé a szemit. Vélem én, kutya egy szerzet a férfiembör. 74 Amira 1888 Szeretőtül válás A leán, hejába hogy asszonnyá lész, s bévőle pulya búvik ki, addig gyermök marad míg szüksége van oly férfiemberre, ki élte folyásáról helyette dönt. „Legyek-é tiéd?” kérdé, s míg azt mondom igen, addig enyém lesz. Asztán ha nem mondom már eléggé győzködőn, rájön, hogy a döntést maga teheti meg. Ígyen lám évek során fel nőtt az én szeretős kedvesem is, midőn azzal lepe meg újabb találkozásunkkor, hogy mivel én feleségnek őt el nem vettem, keresett s talált egy magához valót. Szálas legínt, ki élne csakis véle, folytonost. Múlt héten esmerte meg, fürdőzős helyen. Nos, a kedvesöm tucatos évekkel fiatalabb valék nállam, szemre- való karcsúd leány, pláne feredő ruhába; hát én nem is csudálkozék nagyon. Ez az élet rendje, s az én szekerem is másfelé, falus vidékre, másféle létbe indútt. De ahogy mindezt mesélé itt az ágyon ülve kettesben velem, vagyon valami szokatlan az egíszben. Valahogy nincs a hangjában semmi hidegség felém, nevetős szömében ott a szokott parázsolás, s a testét se tartja távolabban tőlem, mint eleddig. 75 Megfogám hát próbábul a derekát: lám el nem húzza egyátlán. Közben arra, amiket mond, beleegyezőn bólogatok. Hogy hát jó, légyen magahatározta élete, és legyen akkó vége közettünk mindennek. De azér csak húzgálám le az ágyra melléjem. S ő es bólinta mindenre rája, erősítgetvén döntésit ebben is abban is, miközt fonja mosolygva nyakam köré csupasz karjait, és dől reám testének elejvel teljest. Elvállás közepett fekszünk hát öszve ím, egy utolsó örömet adni; egyik a másiknak. Összeszokott szeretők szorgalmatos öröm- termesztő nászát háljuk el, majd erős- szorost átalölelődzve alszunk a paplany alatt reggelig. Akkor egymástul barátság- ban elköszönénk, s majdes egy év es eltelék, míglen újra mi ketten megen, közös ágyba kerülénk. 76 Asma 1888 Feleségtül válás Bizon megesett oly es, hogy abszolute nem kévántam asszont. Valék akkoron oly sokas nehezségek kö- zepett, mit nem akarnék ellenemnek se. Szakada reám egyszerre éltemnek számos másulása: tudósi pályám véges föladása, költöződés falura, Jankófalvára, s ott a fődesaljú ház tisztes lakká való reparálá- sa. Ehhöz még kellő pénznek előteremté- se, meg leánka gyermeköm nevelése egyes egyedül. Tetejibe számos állatim kertje, kecskéktől nyúlakig, egyre szaporodtak. Alig a heteknek végire jöve csak hezzánk asszonfeleségöm, s ahelyt hogy segínne a sűre dologban, vállit vongatva mondá: ’iszen az egészt, a magam akaratábul én vótam, ki kitanálta. Igaz ez, de méges... Nagyon nemjól esett vót, mit mondott. Így mikó az ágyba béfeküdénk este, tőlem vetheté le mejje pántját, bugyegóját, nem érdekelt engöm a húsa semmit. Aluvék. Másnap oztán harapós arcval pöröl vélem hogy „mit képzelek, lész ez így, hetente má egyszer se?!” „Akkor tán el es válha- tunk!” toldá meg még egyes döfésvel. Én meg belsőmbéli nagy egyedül levésemben kimondám: jó, ezenképpen legyen. 77 Asma 1889 Az teljes elvállás Oljan vóta ez hites asszonyomtul való széjjel válás, mint miképp dógozik a seborvos. Kérdezé az üszkös lábútól: levágja-é, s amint az monda reá igent, ő kapja magát s levágja. Nem neki lesz kevesebb. Akinek a lába vót annak fog heányozni. Ekkép mondá ki a bíró reánk es a szentenciát: immáron el volánk választva. Aztán más más otthun- ba egyesint ülénk mindketten: a felek fele. Nem az tészi a hiánt hogy nincs a házban ki a dógot tegye, nem es hogy az ágyba egyedűl kell lefekünni. Ideig tán kanyi- kanocskám is elvagyon magába. De hogy reggel felkel az ember, végzé a napot, oszt senki nem tudja, mit tett meg, mit nem. Se, hogy a fejibe mirül gondolkodik. Ez a szörnyűséges. Nincs es más hasonlatos fájdalom, mint mikor az ember párját veszti, még ha épp maga akarja. Az népek meg érzették rajtam e lelki rühességet; vót ki került, vót ki túlabajgatott. Sürgőssen próbállék hán más asszont kerítni ma- gamnak, de bizon erőlködve tenni azt jól nem lehet. Testöket venni, időt múlasztni vélök igen. De az semmit nem azonos azzal hogy valaki igazán enyémmé legyen. 78 Atina 1889 Galacsiny Má most így igen bajban vagyon a lelkem, esve széjjel darabokra. Az ílet semelik felén nincs nékem jó feküvésem, mert üresség vala oldalam jobbján es, balján es. Tűrhetetlen hiányzik a szeretet! S ejenkor a férfiembör ismerős fehérnépek ismerős ölibe mene- kül. Eszébe csak az jut: hisz eme leány évekvel előtte sokszor odadta magát neki, jó volt véle, szerette, s ő is viszont. Arra penig most égetős szüksége vón, mert mi más tarthassa a lelket össze? Csakhát idő eltelt azolta, s mit akkor vétettem vala ellene, azt énmagam hajlottam elfeledni. Ő nem. Mostan es csak a magam bánat- nyuvasztotta göcsőrtös baját hozom elébe; néki gyógyítós írt a régi sérelmire semmit. Vélé is tán, tőle nem várék mást, mint igazolást: lám férfi vagyok még, igaziból való. Mint galacsinythajtó bogár görgetem a szomorúságom öle mélyibe eltemetni, hajszás ügyetlen matatok tőlem elmásult tájakon, és csak várom: legyen má’ meg ágyékomban a könnyebbedés. Bevégez- vén, a némaság véteti észre: mindközben se ő, sem én nem éreztünk semmit. Határozánk: nem vót mért találkoznunk. 79 Anda 1889 Kőttészta Asszonyhajkurászás közben megösik, hogy alkalmasint az em- ber csúnya lánnyal es öszveadja magát. Merthogy a helyzet ollan, sértés vóna neki azt mondani: kicsomagótalak, oszt nem köll. Módos is meg okos is vót ez a lán, a teste szintúgy tűrhetős vala. Karcsú meg tiszta, jószagús. De a feje, hát az mint a kőttészta. Oszt csak pillog az emberre a nagy szemivel belőlle bizontlan. Úgyhogy jobb is vala, mikó karomba vonám, mer az képe a vállam mögé kerüle. Be az ágy- ba fektetem. Elfordulva vetkezek le, majd azon túl es valék nagy zavarban, míglen testén ügyködök. Nem arcát, inkább a lába közén eljáró kezem nézegem. Aztán fölibe feküvék, s már az estétikai nehéz- ségöken túlkerülve közelg a jó, mikó a fedetlen hagyott ablakon, arra mászkáló serdűlt leányom néze be. Ezzel meg es akasztva a béindúttságot bennenk. Tete- mes zavaromban rövid szókkal elhajtám hamarján, s ha nehezen es, folytatom mit s hol abbahagytam. Nagysokára szálló sóhaj jöve ki belőle, s nem mondanám, hogy neköm kimondottan rossz lett vón. De többest vele tanálkozni nem akarék. 80 Adna 1889 Sebtibe Akkortájt biz ölég híjján valék az nőktől kapható estétikumoknak, s kiváltképp a konkré- tus örömöknek. De eccer oszt tanálkozék a Kanizsa nevű messzi városban egy ter- metében apró, kikapósnak láccó tanítónő- vel. Ki a véllem való hosszú kocsikázgatás alatt elpanaszolá: az gyerekhaddal való sok foglalatosság elzárja űtet a férfikkal való ösmerkedések lehetőségitől, s csak a nyári oskolaszünet marada arra, hogy a nőségével törődjön, testénök éljen aprá- nyit. No el es hozám hozzám a lakomba két napra, hisz épp oskola szünet vagyon, hát élhessék... Beszélgedgettünk, megva- csoráztunk, de ez kívül nem ese köztünk semmi. Még fikarcnyi csók se. Hát ez hogy lesz? Lassan mán egyenesbe kéne tenni a dolgot, így oszt javallám, aludjunk egyhelyst a nagy franciás ágyban. El se mosolyodék, de bele mene, be az ágyba es. S az paplanos takaró alatt sebtibe hamar béfüttyentém éhes kopókutyám a helire. Szó nélkül hagyá ezt es, mint ki pontost tudja mi lész, de attól nem vár sokat semmit. Meg nem mondnám érzött- e egyántlán az egészbül valamit. 81 Ajna 1889 Ajna-rul jöve elé álom Valós lánrul valós álom vót ez! Egy régenlátott- rul. A setéthajú darazsasderekúról. Kinek éppen tucatnyi esztendeje apró egyetlen mozdulattal megsimítám a mellecskéjét. Mostan, ez álmomban es, úgyan oljan karcsú vala és szépséges. Tűzes szemivel erősen néze; míg én szorgossan forgoló- dék véle egy szobában, sereg pulya között. Vót ott legalább fél tucat, enyim kettő, a többi más házasságokbul övéje. Kiket mostan együtt nevelgeténk közöst. Vala- honn férj feleség féle valánk, olyas ifjonti házasok, bizalmatos szerelemben. Én ke- nyeret szelek, ő kene rájok vajat. S mind megyen be a pulyácskákba. Kik oszt elnyugodnak. Én meg felkapom őt s rohástol helyezém rá a tiszta puha ágyra, nevetősen. Magamat es elrendezém rajta, ölelve fekszünk egymáson. Szép a kép, teccik az álmomnak, hán megyen tovább, még szorosb ölellésbe. Csolkolódzós hevű- lésbe, beteljesülésig való szerelmeskedés- be. Álmom végesén felkél mellőlem, s akkor fényes rajzosan látom őt mezítlen (penig a valós életben azelőttig soha). Csodás holdas éjtől kapott ajándék vót ez! 82 Amira 1889 Voltnincs év volt A boldogság meg öröm fakasztotta könnyek bármelyes bajokra ultimátus balzsam. Tiszta fehérre mosdata mindeneket, bár es akármi bánat meg bántódás vala mögötte. Tettekhez önte erőt az emberbe bele. Majd éve már, hogy a feleségem mellett vót szerelmetes másodpárom, élte során új vizekre evezvén, idegen férfival lakoza egy födél alatt. Azolta, hol ő hol én estem volt bubánatos szomorúságba egymás nem látása miatt. De sajna sohase egyszerre! Ám jó a rossz is, ha jóvá kerekedik a végire. Eljött az idője ennek es: most itt rí a vállamon-mellemen, elszabadúlva némi darab időre, veszkődött italos durva élete társától, keserűsége fondamentális oká- tól. Még a tőlem való régfájó elválást is megfelejti; most éngem lát csak, éngem akar, zokog s kérlel s búvik hozzám, s törlé üngem gyolcsába könnyűit. Én meg ölelem szívest, szorongatom tenyeremben, mint azon minutában talált becses kincset. És mondám: menek rögvest megvédeni űtet, és elűdözöm párját, e férfi-áldatlanságot a házátul. De nem engede mer igen félte engem, hogy vérmes 83 nagydarab böszme bikaja netán alapost ellátja bajom. Másodnap osztán titokban találkozánk megint, de akkó már füléig ér szájának mindkét szeglete. S mesélé nagyban, hogy mert nem bírá időnket hosszast kivárni, irántam való vágyától erőssen feltüzelve, mint nekivadúlt fúria, a bortul beivott, bódult pernahajdert éjjelnek éjjelén egy szál esernyő hegyes végivel kiűzte a házból. Ecsetelte hosszan, hogyan fútt rá mint karmos veszett macska, s csúnya átkos káromolásokat vetett utána. Az meg csak kapkodta vót nyüszörögve a fejit, s ruhájit össze; futva mene el. Emígyen ha én es úgy akarnám, akár máris mehetnénk háza-fészkibe összeszerelmeskedni újbólag. Keresni és meglelni gombok, övek, s pántok közén a szíveink eredeztette forrásokat. Azon életvizet, mi belőle mindíg is nekem fakadt, s belőlem neki. Selyem ágya vetve, napsütte galamb teste elém megterítve, mire es várnék? Voltnincs év volt, ami elmúlott nélküle. 84 Amira 1890 Vannincs aki van Mondhatnám: egyszörre fennállás, hogy van es ő nékem mint párom, meg nincs es. De nem ám a szerelmesködésben vagyon véle hiányos- ságom, hanem a mindennapok közösen való eléllésében, napi életkötelességink együtt tevésiben. Én, mint tuggyák, kicsin falu szélibe lakozék Jankófalván, tetemös gazdasággal, abban számos jószágommal kiket ellátni is ölég. Ő meg az ország legfőbb városában dógozik, hol még munkás napokon is kirittyentik magokat a fejérnépek. Kik közt az én kedvesöm magos sudár termetével, feje nemes tartásával s királnő szépségivel messze elöl jára. Merthogy igen jól mutata fölőtöződve es, pántos roháiban meg magassarkas cipellőben. Hát még mikor mindezeket leveté nekem. Kurtizánokat szégyenítő szemérmötlenséggel meredez- nek felém ágáló kicsi mellének bimbói, ringálódnak ide s oda minden lépésire, kérdve a világot pökhendin: na merre mire fel bámolásztok éngem? A szömében meg nevetős szűzleán kíváncsiság tetsző- dik játszódásaink elejin, mintha az a kezeinkkel való incselkedős dolog előszöri 85 s újdonat újdonság vóna mindahányszor. Rendje szerint hamar, igen nagy forróság lepi meg őtet, s nyakomnál magáho’ ölel- ve, csukodott szemmel mosolygá végig, míg hegedős vonómmal szépes nótát játszok el néke. Azon utánna a karomban, mint jóllakott macska elaluszik, én meg az éj csönddé sűrült sötétjében, az elébb megélt érzéseken elidőzve, őt teljest maga- ménak képzelem. Öleink ekkor es még egybe fogódzkodának, végetlen. Reggelfelé osztán megébredünk; ő selyemfodros rokolyát veszen magára, pirossítót illeszt az ajakára meg orcájára, és megfösti a szemét is. Én meg csizmát és darócnad- rágot veszek; menek a karámba kisebb s nagyobb házi állatkáim megétetni. Ő iljen, én meg egy oljan életet élünk. Öszve, és széjjel es tartozódánk egyszörre. 86 Amira 1891 Conflictus Aranysugaros forró előnyári üdőben, mikoron puha hajlatú dombos rétek selyem fű hajukat már hosszúra eresztik, s felettök a fák büszke kevélyen az égre vetik zöldkócos koronájukat, mi más kévánsága leend az embernek, mint pro prímo: a mezőn dóga semmi ne légyen, pro secundo: egy szép lánnyal habuckólna nagy tónak langyos- vízű öblében. No hát ez nékem most megadatott: a nyár es, a lány es meg a lágyan paskoló Balatony-hullámok. Rá- adásként a lányon szinte egész nap egy oljan alig ruhácska vagyon a nagy meleg miánt, mi éppen csak hetyke mejje tetőjét fedé. Sajnálatosképpen, ezen természet- adta tökéletességekhöz adaték ám hozzá némi kolonc es: egy alig pár éves fiúcska gyerek. A leányé, ki emígyen anyaként is kellett volt legyen maga, egyszömélyben. Szegínt egyik ódalt mindútlan a gyermeke sirítja hogy játszódjék már véle, másek ódaláról meg én bizga-birizgatám hogy mosolyodjék reám folyton-szípen. Mert hogy ez amolyan nászos utunk is egyben, hát akkó légyen mán csábos rabulejtő nőm nékem. Az estében való lefekvés fedé 87 fel, láttatá meg aztán a helyzet igazán kibogozhatatlan gubancosságosságát. Hát hogy akkó most hogy legyen, az anya- leány melik ágyon, kivel aludjék éjjel? S megen győz a fiúcska gyerek! Mert mesélni kell neki órákelig. S mikoron végre a lánt megkaparinthatnám magam- nak, ásítozni kezd, és a bőre meg se nem rezdűl az ujjoim alatt. Ehelyt az ágyra mellém ugyan, de álomszállta bécsukott szemmel, karikába kucorodik. Én meg fele éjjel a setétbe meredve gondúlkodom: hogyan hogy nem kellék neki, mikó aztat mondá a szája is, szeme is álló nap, hogy belém való szerelmetessége igen nagy. De így alvás közben erre ő nem válaszolhatik, s mire a reggelre ráébredne, mérgemben összepakolám a holmim mind, s búcsú nekül kemény daccal ottan elhagyom. (Teljes három napokra.) 88 Amira 1892 Mind fájik mi bennmarad Láttak-é má csecsen alvó csukottszemű kisdedet? Ki álomba fordult pufók fejecskéjével lebillen anyja tejszagú mejje bimbajárul? Át- érzették-é a boldogságát annak, hogy íme míly jóllakott a ded? S tudják-é azt a fájást, mi az anyamejjet feszíté, ha a tej valamér bennmarad? Szakasztott ez tör- téne meg vélem es, csak nem éppen a mejjemben. Úgy esett, hogy kedvesim darab üdő óta rászoka estenként pohár bort iszogatni. Ezen estve vót ez tán két vagy három pohár es, minek utánna mint rongybul varrt babácskát nagy üggyel bajjal nékem kelle ágyba vetkőztessem. Teljest el es hagyá magát és csak kacag rajtam csukott szempillákval, de jottányit nem segítne. Borítgatám hát hun jobbra hun balra, hogy megoldjam szoknyája, blúza, s mejjtartója rejtekes kapcsoit (mit leginkább csak azért viselt, hogy bimbaja izgulékonyságát visszavesse, s az rezegős mozgását hivatlan szemek elül kellőn rejtse). Így hámozám meg őt, mint érett barackot, teljességiben, hogy még szömér- mét fedő bugyinka se marada rajta, s hengerítem hátára, mert azt akarja hogy 89 takarjam be. Bétakarám hát de nem a paplannyal, hanem enmagammal, ki bizon erőssen reá kévánkozott a szorgos nagy vetkeztetésben. Pihegőst sóhajta alattam. Csigás haja a párnán szétomla, lehúnyja a szemét s megadá magát nékem, mint egyszál vitéz ezeres hadak ellen. Hosszú combjait széjjel se tészem, csak cserkelő lomposomat közéjük eresz- tem, s kívelről öszve szoríjtva lábommal az övét, szorosan benntartom ott a settenkedőt. Ez a nékem bensőmben igen kellemetességeket keltő békés mozdú- latlanság tarta tucatnyi percekig, mígnem aztat kell vegyem észre, hogy kedvesem lélegzetje vállamon-nyakamon olyas szép egyenletesre lassúdik, mint ez történet elejin leföstett, tejvel eltelt csecsemőé. Üdőbe telik, hogy felérjem eszemmel: testem nem elhanyagolható darabjával testében, ő bizon elaludott. Aktúsunk kel- lős közepette. Abba hagyám a szoríjtást, csahosom is csitítom, míg házát őrző ebbé nem szelídül egészen. Arrébbfészkelődök. Átölelve azért őtet, de szomorságommal s magommal magamban nagyones benn- maradva, fájódós ágyékkal alszom el. 90 Amira 1892 Rációs önösségem Éltem kormányolását átal gondolva, ésszerűnek láccó döntések olykor önös tettekre vittek engem. Ilykor érzéketlen s kegyetlen valék az asszony- személyekkel kiket amúgy szűvemmel még szeretek. De hejába hogy tudom magamról ezteket, ha egyszer az fejem mélyébe béül a mehetnék tőllek, hát elmegyek. Vajhmiért úgy látom jónak. És akkor rögtön, becsűletessen meg es mon- dám annak a fejérszemélynek, kit érinte. Szemibe egyenest. Hogy itt a vége, punk- tum. Mánpedig azért tevém ezt mert ű is ember, és emberies joga tudni az igazt. Hogy ű is dönthessék szabadján további enmaga felől. Így vala igazságos. De ez barátném most nem dönt, hanem sír. Zokog itt nékem a ligetben a padon, uhun az egészet előhozám. Én meg állva nézém lehajtott könnycsöppes orcáját, arczába hulló fekete haját, rázkódó vékony vállát, ültében is a porba esett sudár alakját. Magamban még meg es kívánám, de csak a haját simulgatom meg: vigaszolódjék kicsit. Görbült szájjal néz rám és kérdezi: „most majd mi lészen ővele?” Nem t'om. Rációnak vélt szentenciám kimondatott. 91 Amanda 1892 Új szerelem kezdeménye elillan Mindég vágyék arra: ki velem akar lenni, essék vélem mélyen szerelembe. De sok nőszemély van ki fél bémerülni ez érzésbe. Gyakorst nem szépsége, de önmagában való bizodalma híjján. Mint ez mostani is. Pedig néki a rangja igencsak magasan vagyon. Biztat- gatom, de félelme egyre azt mondatja véle, hogy ű időss mán a szerelmérzülethez. Váltig erősködém: dehogyes. S otthelyt mindkét puha mellét kibontám blúzából; lássa mint tetsződik nekem. Olvada es fel. Félszeg mosollyal kikel ölemből s roháit levetni feredős szobájába mén. Ágyába béfekve várom, hogy előjöjjék. Takargatva magát jön es, erősen illatos felhőben. Szagulgatám; nagyon meg vala tisztoga- tódva, tán túlságost es. Nem baj, lehet annak jele: hajlamos beléjem szeretődni. Bizonságul, míly jó lész az néki, ezen estében négyszer is párosodék vele. Ettül megered nyelve, elégedöttsége folyvást beszélteti. De oljan beképzelten, mitül éreznem kő: valék én csak pitykegomb, ű meg a mente. Túl es túlra növesztettem az ű magabizodalmát. Mitül meg az én szerelemkezdeményem tótágast elillant. 92 Ajtonka 1892 Terézvárosi kicsin szoba Egy más csillagon született, egetnéző töréken leánnal kerü- lék ekkoron ripsz-ropsz összemelegedőbe. Harmadján keresém tán föl lakában, s meg es állapodánk, hogy egy fedél alá öszve költözve van csak érdeme kettőnk közt bármibe béfogni. Így hán mondja, má holnap hozzám költözhetne. Jó, de akkor meg én mán ma itt alunnék nálla. Téblá- bolok kicsin szobájában, sorra megérin- tém tárgyait, míg a földre matracon vet külön ágyat nekem. Félős állatoska bizal- matlansággal fekszik föl a kerevetére, szokott vackahelyire; tág szemmel onnan les a lámpaojtás után es, hosszasan. De idővel oszt szépes beszéddel csak csak leédesgetem magamhoz. Ő persze még akkor es folytonfurt szabályokat állít nekem, hogy jó, megérinthetem, de csak itt meg ott és ennyit-annyit. Fentrül a derekáig, lejjebb nem! Méges alig tellik fertály óránka, az ablakon kintrül szűrő- dő homályosságban észvelém, jóérzete örömével küszkölődve kicsin arcát le a puha matracba búttatja, s keskenre szoríjja össze combjával szelenckéjét. Vékon kis teste feszített íjjas ív. 93 Ajtonka 1892 Egyszömélyes parádé Csak az a magosságos felhőkön fennen lakozó égi Uraság tudná megmondani mér’, de ki leánok vélem járogattak, azok többséginél a szép rohákban páváskodás mindeneken fölül való vala. Meglehet, a méltóságos Nagyúr épp a saját kedvire rendezé így a dolgokat, merthogy ű onnan mindent lát. És a páváskodást szereté ippeg nézegélni. Én enmagam nem tartám túl sokra a felülső borítást az asszonnépen, ha már esmerém azt mi alatta vagyon. De a leánok cicoma akarása ellen tenni úgyse nagyon lehet. Az éppen most Jankófal- vára hozzám kőtözött, herczegkisasszo- nyokra hajazó szépségem is megtölté már vállfákon a ház sokas nagyobb felit, ilyen olyan, fodros meg slankos roháival, s estenként ragaszkodik hezzá, hogy illege- tős próbálgatásukkal egyszömélyes színi parádét rendezendjen nékem. Teszek a kedvére, s értést mímelve, mint nagybaj- szú öregbíró mustrálgatom végig az itt meg ott alkalmas helyeken slájfos, bévett vagy kiengedett, melle halmait kiemelő, csípejére meg ippeg ráfeszülő különbféle alkalmi öltözékeit; mi több kinyilvánítám 94 tételösen magvas értékelésimet az egye- sekrül. Még megmaradó mozdulatos képeket es csinálék az rohák bémutatá- sáról, mit utána vissza megnézve csinoska társnőm órjás érdeklődéssel de szakértő kíméltelenséggel kommentála magárul. Hogy itt nem jó az varrás, meg ott sem, mert bőv derekat csinál vagy ippeg hasat neki. Ekkort láccik alkalmos- nak bévetnem, nagy csalafintán, az arra való rábeszéllést, hogy hán nézzük meg összevetésül azt, amikó nincsen őrajta semmi, s tisztán csak az karcsúdas teste- vonala láccódik a rúla való képeken. Azazhogy megörökítném őtet szívest anyja szülte csupaszságában, miként úgyan megláthatnók: míly ölég szép-e a roháitul függetlenül ű maga. Keveske húzódzás után reáálla, s noha látszódós zavarban (de örömömre nagyonis), egyszál átlátszó vékon pendelyben jöve képcsináló masi- nám elé. Aztán még annak válla pántját is leengedve, felfedé étkes mohó szememnek apró, állongó bimbajú mellecskéit es. De itt feltartá kezét, s azt mondá: „elég!” Meg hogy „ugyanmá’, mire jó ez?” S aznap este már szerelmöskedni es csak teljes sötét- ben vola velem hajlandó. 95 Ajtonka 1892 Nádfedős kunyhóban kedvünk tőtögetjük Nem t’om, nádfedeles kunyhó apróablakú fődpadlós szobájában haloványorcájú törékeny fejér herczegkisasszont szerelmeskedni, el tud- nak-é képzelődni? Olyas csupa csipke fodor meg tüll ruhácskájút, ki még a kezében zsebkendőjét es eltartá magátul messzire ódalt. Ilyeske ez aligmost válasz- tott párom, kit elsődre hozok ide a major- ba, e póri birtokomra, hogy majd szokna bele. De csudálkozásomra, tán hogy ked- vemet keresse, a házban bent rögvest az alacsony feküdő helyhez lépdele, leüle, s a hűves félhomályban nyomban levetkezé magárul jószerént mindenét. Éhem megjő rögvest, amint hanyatt fekvő hamvas teste szemem világára reá vetűle. Az ű két szeme csukva, szorosabban tán, mint két nádszál csupasz combjának köze. Hamar ottan, keskenperemű fínom kis findzsája felnyitásával próbálkozék. Miután ked- vünk benne kellőn eltőtöttük, öszveölelve pihegünk a nádfödél alá be-be tekintgető szálazott napsugárban. Bágyadtságomból eszmélve pillantásom a feles fényben vékonyka bokájára, s azon egymagában rajtmaradt fejér csipkezoknijára réved. 96 Ajtonka 1892 Hegyen háton tisztáson Milljom éve a Föld forrt, aztán egyszercsak kihűlt s úgyma- radt kövekké szilárdult kérgivel, szeszé- lyes domborulatokban. Most éppen fenn volánk hegy hátán magosan, innét mindfelé lefele látni. Alant a völgybéli fák lombjinak zöld tengere ringadoz, felül az ég halavány burája. Mintha az édenben vónánk: én Ádám, és Éva ő. Mondom es néki, e Fődön itt csak ketten vónk, így bizton vetheté le apró melleit födöző fölső roháját, miközben ezt-azt a kosarába szedeget. Egészségére lenne, ha a nyárvé- gi nap a bőrihez mindenhol elérhetik. Ígyhát karcsúd teste egyszál bugyinkában hajladoz tovább a gyepen, ahun én a napot nézgelődve, még fügefa levelébe se őtöződve, a hátamon fekszem. Később ő es a közelembe ereszkedik, de a csókok alatt is bizalmatlan röpköd körbe szeme, hánha látja valaki. És makacskodik hogy nem és nem, azt idekinn az erdőn nem veszi le. Nincs más, minthogy a szemérme alúját takaró pántocskát félrehúzzam, hátamon fekve magamra vonjam, s ígyen rajtam ülve, hintáztassam. Néhol nyűves kövekkel csigolyájim alatt, de örömest. 97 Ajtonka 1892 O-bötű Élünk élünk kettesen egy helyben, végezzük mi életkö- teles dógaink vagynak. De vajh minek vagy kinek tesszük ezeket; magunknak-é vagy a máseknak, hogy néki legyen jobb? Ez a kruciális kérdés dönté el, van-e benn ez kötelékben valós szerelem? Vagy csak csupán létezgetés vagyon egymásnak mellette. Mostanság már estvéli ágyas tornászásaink, ha valahon együtt kezdőd- nek es, elkülönödve fejeződének be. Penig az elejin szépen becserkészem mindenit, haladva számmal kezemmel szelíden picin lábfejétől feje búbjáig. Még verbalice is dícsérém kellemteli útam minden állomá- sát: kesköny bokáját, térgyének apró ka- lácskáját, combjának hosszát, s legfőképp pálcikás bordáin büszkén trónoló két kis kas halomát. Vagyon es foganatja, mert ha nem es szóla rám hasonlón szép szókat, de tárja magát tőle széjjel, alám egészen. Felhúzva combjait magosra, vár- ja az én bévónulásomat megnyílt bíborka kelyhébe, annak leges belsejébe; tisztán láthatik lelkes akarhatnékja. De közben nem reám néze, magányszokta szeme el- kalimpál valahová messze a mennyezetre. 98 Emígyen ettől az én iránta érzetem es kettőbe elhasadik. Azon felem, mi ágas- kodó kopjámmal árula egy gyékényen, csak öszvegabalyult alsóbb fertályaink forrongásit veszi elsőbben, nagy bele élés- sel. Míg a másik meg néz kívelről, és sokkalta hűsebben azt lássa, hogy a szexus végén kerek O-bötű formában tágra nyílik előtte egy száj, senkinek szóló lefojtott artikulátlan sikoltás bomlik ki belőle, s mint tömör kőgyümölcs, legurul az ágyékokig. S ugyanez arcból merőn tekint felfele két szem, bizonyos hogy nem is lát engem, a keskeny ujjak pedig marokra gyűrik a lepedőt mellettem. Hát ez megint mint mindíg, be ígyen végezte- tett. Néhány napra reá, az ámbituson, semmittevés közben mondá azt ezen lány nekem, csak úgy közömbösen: „nem túlontúl konveniál néki itt élni velem, e poros falusi helyen.” Már vártam eztet. Percig se tartóztattam. 99 Akilina 1892 Bársonybéli setétség Mint örömteli ünnepre meghívott fő díszes vendég úgy jöve közénk e téli estén a bársonybéli setétség. Új leányvendégemmel ez első találkozáson, órák olta vagyunk a jó meleg szobámban kettecskén. Egymáshoz nem értünk még, csak olvasódjuk a másik arca vonásit, vajh biztat-e. Ilyenkor az ember a szóiból biz’ hamar kifogy. Mert hiába no, elsőre elfogta ez a leán a szűvemet, meg tán én is az övét. Vágyom reá igen-igen. S ekkor lőn varázsszóra, hogy az öszves lámpásokból kifogya a szufla. Próbállék gyertyát gyútni, de az se ada túl sok világot. Nincs mást mit tenni, mint fekünni menni. Áldott homályban vetek ágyat, s ő hangtalan nimfaként vetkezék a puha sötétbe bele. Iparkodom én es melléje s ottan fekve érintem elsőre. Reá keresek szájára s odadja nekem. Vállait átalölelem, teste hozzám hajlón engedelmes leszen. Öle szigete szirtjének kicsin fokát is felkeresem; a szerelem- csiholó sétaúton az es hű csatlósom leszen. Egészen sóhaja végeig. Különösb nincs semmi; csak oda adta nekem léte mindeni kincseit. Szeme csukva, aludik. 100 Ajtonka 1893 Baráti segedelem Hálátalan s pazarló é, kinek mit Isten tányéron elébe teszen, aztat nem evé meg? Egy teljös holdfordu- lása van már annak hogy előbbi párocskám tőllem elköltözék; most újból megkeres. Barátilag kére, hogy városban lett szállásán számos nehéz bútorait segítnék rendezni. Jövék hát tologatni szekrényét, asztalát, s a kanapét ide-oda, ahova épp szeretné. Baráti rendességbül. Végezve, lassan esteledik, mennék is, s búcsúul kalapban kezemet nyútom neki. De ű kezit maga mögé teszi, hátát az ajtónál a szemközti falnak veti, a főd felé nézgél le szótlan. És pongyolaruhája lent széjjel nyílik, alatta mezítlen; tuggya s hagyja úgy. Ezt én már nem bírhatám kiállani, döntém rá a kanapéra s kitárí- tom egészen. Perc se kellik, bevégződünk mindketten. S hamar indulok es hazafele mostani, újabb kedvesemhez. Latolgatom útközbe: valék-e hitvány rongy ember, attul mit tettem? Lelki ösméretem, több kevesb sikerrel, azval altatom el: fentebb mi vót, vehessük úgy, nem is mostan történedett, hanem a holdnak fordulójá- val előbben. Akkó meg még legálist. 101 Akilina 1893 Ebadta kutyái Hamar túlnan lettem lelköm furdallásán, mert annak mit segedelemként az elébb törté- netben megtettem, haszna az lett, hogy tényest megbizonyosúltam: új kedvesem minden porcinkája többet ér nekem, mint bármilye a vót másikénak. ’Iszen most a szívem szerelmesödött meg, míg az másik csak a szemömnek tetsződött. S képzel- tem azt erőssen, hogy e szerelemre találás életem végeig megmarad, mert én hajlandó valék tenni vagy elviselni érette mindenet. (Azt azé nem gondóttam, hogy íly hamar próbára es tétetek.) Nos hát nemcsak nékem vala házacskám, hol összeismerkedőben előbben vóttunk. Neki is vagyon laka, hová kettő napokra most ippeg elgyüttünk, ide Pest zajos városá- ban. Nem túl tágas lak, kicsinyecske szoba, benne ágy, meg üveg-fedte rajzoló- asztalka, mi a munkájához kelle. A helyiség közepin osztán még két böszme nagy fekete kutya. Hevernek egymásnak mellette, de fél szemük rajta s rajtam, főleg mikor gazdájokat az ölembe veszem. Jókat ígérő csókok adogatódnak, s nem is sokára, kedvesem ágyat vet a hencseren. 102 Keskennek látszódik, de majd csak el- leszünk rajta. Ágyazás után feredni megyen; én levetkezék, lefekszem, s az ajtót lesem, mikor jön mán be. Semmi kis combjatőig érő pendely van rajta, mellém búvik olyan feszejt figyelőssen, mint ki sejté előre mi történik majd, de nem az ő dóga belekezdeni. Nem is várok én azval rája, számot tapasztám szájára, karomot kulcsolám derekára s még a lábammal es átal fogám az üvéit a takaró mélyibe. Arany kis karcsúd teste hol feszül, hol enged alattam; tán válla húsába is belé harapok, ahogy ölébe hatolódok. Ettül már a kutyák is megélénkednek, egyik morog, a másik nyüszít, az ágyra igyeksződnek oda felkecmeregni. Én es visszamorgok rájuk lehető legmélyebb hangomon, lököm le a fejiket nekik, tán még vicsorítok es. Aztán már nem törődök véllek, mert élves hajócskánk végestelen nyílt tenger vizeken evez, hun órjás nagy hullámokban csapkodik átal rajtunk meg- megszaladós tarajos rohamával a bódog idvezülés. Hullámozásunk elűltével elnyu- gosznak a morgolódós ebek es, ’isz láthassák: a gazdájoknak nem lett sömmi féle baja, csak vagyunk szípen összebúj- va. Egymás ölelésinek otthonmelegében. 103 Agnéta 1893 Tollforgatók táborában Tokalj boros hegye láta vendégül honi tollforgató sereget három teljes napokra. Egy író-költő barát- ném közbenjárására én es közibük állhaték, s hallgatám naphosszat sirámit az könyvcsinyálások pitijáner tallérokon elbukó bajos nehezséginek. Majd oszt ezt bévégezve pinecékre menénk, hán talán ha a hegy leve kiszíná mejjünkből az írástudás ellette kiúttalan keseredettsé- get. Ez meg es történe, mert a szállásra már danolva-botorkálva, s mind öszve fogódzkodva térünk vissza. Kapatossá lettemvolt magam is, eszem járásában es kissé meglassúdott, s a csuda tudja, de semmit nem lepődék azon meg, hogy a hitem szerént eddig irántam csupán barátos érzésű barátném, a leszálló estvélledésben kettesben akarna maradni velem a szobámban. Erőst béteszi az ajtót, kulcsra es zárja, s kezdetül semmi dógokrul beszél hosszast. Keves időre rá, a ránksűrűlő homályban székérül átül az ágyamra, s antul fogva jó csend lész. Csókolódzásnak miatta. Majd a maga szo- kásos útján mene tovább minden, s mire fölfogom, ebből mi a szösz lehetlészen, ke- 104 zemben már ottan van kemény csupasz melle. Alant penig elém terüle egy fogni- valókkal elég bőven megáldott dimbes dombos, sima felszínű táj. Költő társném perfektum tájékoztat éngem, hogy a dolgot hogyan, s mily hosszan szeretné csinálni, mert ő az elnyútott örömök lelkesült híve. Jól van hát, bólintom nehezült fejjel, s csak ekkor veszem észre: lábom közti csatlós kis komámnak a nászra sömmi hajlandósága nincsen. Parnasszuson kopogtató írós kezemet fogom hát ez asszonyi ágyékon közvetlen munkára, nem teljes haszontlan; de mégse az igazi. Hajnalban asztán az esmételt próbálkozás valamelyest eredmé- nyesebb lészen, de elmebéli gondolatink bűntelen csevelye többes babért terme minékünk későbben. És hosszas írói barátságot. 105 Akilina 1894 Erdősüre Node vissza sírülvén- térvén a házamban hűségest rám váró szerelmetes kedvesemhez, egy friss reg- gelben javallám nekije, hogy bizon most ne a napotkezdő hentergésünk ideje jöjjék el, hanem ippeg ellenkezőleg: csizmába s erdei darócokba kellenék őtözzünk. Mert vadra lesni megyenk. Bé a sűrűbe, annak is a mélyire, hol kevés emberfia járhatik. Gyön szípen a nyomomba, alig lihegősen, kicsi de erős, járásra edzedett leán. Órák olta megyünk, a nap es igen tetőrül süt, mégsenem panaszkodik. Még a magosba, a fáknak koronáji magasánál öszvetákolt lesgunyhóba is mászék föl bátran utá- nam. Ottan aztán fülelős némaságba csendesűlünk. Tartós türelmönket áldoz- ván rá, várjuk befogad-é, és vajh minő meglepetésekkel szógál majd nékünk a mindég adakozó anyatermészet. Hálálja majd biztosan, hogy kettesben ím’ ölére visszatértünk. Lessük hát a vadat, minek jőni kéne, hisz itatóhely ez, meg éteknek is kiraktunk számukra tengerit. Sőt legesb csalogatónak nyalni való sót. De heába mered a szemünk sűrűs ágak s le- velek közin: előttünk se távolabb sömmi. 106 Akkor én közelibbre nézek, s látom, kar- fára könyeklő leskellő társam a melegben megnyitá daróca fölsejét, hol-mibül két csöpp melljecske haloma kivillanik. Óvatost mozdúlva s hangtalan ügyelve arra, hogy vadat el ne ijesszek, szípen rájok csusszantám mindkettő tenyerem, s körös körübe sétáltatám rajtok. Ű ettül hátrahajtá fejét, vállamra nyugosztva. Most az erdő népe az, ki moccanatlan; csöndest várják ők es, ebbül mi a csuda kerekedik. (Nem mondám el, hogy mi lett, bizton kitanálják úgyes...) Annyit azért bévallhaték: oljan aliges aprókat mocorg- tunk e lombok közé szerzett nászszobánk- ban, hogy nincs vad, ki ettül elijedne. Idővel méges, mint bémetszett juharfábul, édes nedveink belőlünk kiszabadúttak. Mialant távoli dombokra elláttam onnan, és azok szelíd hajlatába képzeltem bele társnőm testének tenyerembe illeszkedő, hasonos lejtésű tájékit. 107 Akilina 1895 Táncz mi szömem boldogíti Jócskán belsejébe, mélyes mélyére érvén a szere- lembenlevésnek, oda jutánk, hogy nem látnónk egyebet szívessebben, csak egy- más mezítlen testit. Ez penig nem lehetőséges se uccán se embörek között, csakis kettecskén, szobában. Ezért oszt a világ elől elbúttunk, hogy éjjel es nappal es mindútlan ágyba kerítcsük magunk. Ahunis veszem őtet magamnak fölibe, s úgy rendezgetém el egyes tagjaink, hogy mind több helyt egymásho’ érjenek. Közbün meg számmal száját keresgetem. Asztán csípejénél kezemmel tartva testit, a hasamon ringatva dédelgetem. Mihelyst alsó fertályaink egymást meglelik, már enkább csak szorítám magamra, hogy benne mindtül beljebb legyek. A jóknak jöttén, éhes farkasként a húsát marom. Ő penig ajakát beharapva párnámnak feszíté kinyújtott karjait, haja arcomba hull. Homorít fölibem, s mint égbe felszál- lani készülő madár lendítgeti könnyű testét előrefele: rezdülve-remegve tánczol- nak mellei arczom előtt. Ékes hintázásuk szömemet, mint kincset érő föstett kép, végetlen boldogítik. Feledhetetlenségig. 108 Agnella 1895 Jótét Jó vót nékem a jó, csak kevés. Szíp szeretőm teljest láncolni magát hezzám nem hagyá, hitesemmé lenni nem akarék. Búvamban hát tekintgeték széjjel más ligetekben es, kinek kellnék igaz hites uraként? S találkoztam volt akkort egy magános, könnyen törős leánasszonyval, ki elejbe igen bizalmatlan vélem, vagy tán a világgal magával es. Hisz a sors, volt férje képiben, igen keservességekkel halmozá el. Ki csalásokkal és csalódásokkal étette; s rontotta élte kedvit napra nap. S mint mind, kik csalatottak, ő es azóta szomo- rún, sömmit várva tengeté napjait. Ébren, s álmaiban is kedvtelen. Remény nélkül íra levélkéket a világba, hogy ösmerkedne bárkivel. Ám mikor találkára kerül sor, csömörlötten mondá: igazándiból nem is akarna senkit. Biztatám, no majd én meg- boldogítom, s nézek reá igen kedvesen. Ülök a lábához, s elhitetem véle: kezem, mi bokáját s talpát masszírolja, testét- lelkét gyógyító leszen. Órák múltán kezd oldódni benne a félsz, csillogósabbá lész szeme. Föllebb csúszik a kezem is a ha- risnyán. És szájához engedi a szám is. 109 Agnella 1895 Napkelte ligetes Önmagátul járó szép nagy kocsim vala négy vaskos keré- ken, mi elméne kövön is, gyepen is, hegy- nek föl es. Legjobban szeretek járni véle erdők közötti vágásokat, hol estvére alunni benne meg is szállhatok, hátulja oly tágasra méretezett. Őszidő vala már, de én fogom megszelídített újdonatúj női társom, s az erdőre furikálok vele, az éjjelt is ott künn tőteni. A kocsi-nyoszolyában kényelmesen elfekve, a széles ablakokon át körbenézdegéljük a ligeterdő kívül lakó árnyait s a csillagokat. Asztán összébb fészkelődünk, apróhusú párom, hogy biz- tonságban érezze, hátsó felit ágyékomnak veti, békén elaluszunk. Majdan a hajnalra nyílva szemem, látám keleten deres hegy- gerincen párábul kel föl az órijás sárga napcsillag. S azval együtt kél, ébredez bennem a testmelegünk fakajtotta kéván- kozás es. A sugarak arany kontúrral keretezik úti társnőm még csukott szemű arcát; és én el nem mozdétva őtet, alig moccanásokkal férkőzék közelb hozzá. Pihegős sóhajtásokkal nyílnak rá szömei a napvilágra; immár kitakaródzva feredő- zünk a reggelszülte világosságban. 110 Agnella 1895 Páratlan váza Nem ösmeré enmaga ékeit ez az asszonylány, ezért mindég mikoron kibontám ruháiból, nem tudva mit kőne tegyen, bénaság béklyózta tétova alázatos lesz. Mert képzelete sincs rá, mi teszi szömemnek, nemes drága kövekkel azonos értékké íves ölét, zerge bokáit. Nem tudja, nem érti, míly hatalmos hatal- mú véráramok indulnak meg bennem ezektül, őtűle. S hová jutnánk el ebben, ha áldva képzelő erővel, használná testének részeit, égig ajzni engem s általam űtet magát es. Teszi csak mit akarok, lábait széjjel, tárja magát tágra, ha hanyatt fektetem. Ha meg másképp teszem le, hajolik fejével-vállival a matraczra engedelmesen. Van hogy fölé- bem veszem: lássam arcán mit érez. Csak ül rajtam a félsápadt setétben, öle vázájá- ban tartott erectiómmal, keze combja mellé ejtve. Alig mozgok; látom, óriássá kerekednek szömei akaratlan, jajgatós hangok buknak ki belőle, szája nagy kortyokban nyeli nyögdélve a levegőt. Vajh miféle rémülettel élvezend el, egyes magában? Csöppet nem érezé át páratlan naccerűségét vajúdott páros tettünknek. 111 Akilina 1895 Gyerekporontyka mennybe mén Micsoda nagy csókos egymásba szentűlések estek meg azon kívételes ünnepi vasárnapon! Akkor mikoron üdőközi szeretőmet odahagyám, s az előző szeretésébe, mintha mi se történt vóna, azonost visszatérék. Ahhoz a halk nimfához, ki miolta meggyútott volt, lánggal éget engem. Noha megcsaltam számosan. De szeret ő is, mert minutáig nem hántá szemimre, sem hogy fiatal testét éhes magányba tüvém, sem hogy azalatt más nőszemélyek testében kufirc- kodék. Csak ölel magához, haggya jőni elé szerelmes hevét. Testében lelkében elém kitárulkozék esmét. Mint szeder ága kapaszkodunk egymásba, többször ellett örömvel. S mint szél szárította homok issza be öle nedvem csöppig, ahányszor előjön. Majd oszt a nagy csöndesűlésben egymást símogálva fogadkozánk erősen: ez aktúsunk áldott vala, biztos gyerek- porontyka leszen belűle. S ezvel majd tán örökre együttmaradásunk es megpecséte- lődék. De kettős hónapok múlva darabos nagy vérezés közepett a magzatka menny- be mén, s mi marodánk magunkban egymást ölelni tüskesebes tenyerünkkel. 112 Arietta 1896 Valék én egyes, egy másforma világbul Oszt mint eddig: vagyon is e nékem szeretős társam, vagy nincsen? Mer’ hol velem van napokig, hol meg elmegyen úgyannyi időre. Híján valék a biztonságnak és megbizonyodásnak ab- ban, hogy éngemet ő teljes valómban szeretve szeret. No meg híján a mindig- bódogságnak, mi abbul következődik, ha asszonya a férfinak folyvást a kezeügyé- ben vagyon. De leginkább híján az igaz társosságnak, mikor az embör és párja egy szekeret húznak, s estve, a tennivaló- kat letéve egyhelyre vackolnak le. Határo- zám hát, hogy hamis futóbolondosságok, tétovázgató lepkeleányok helyett, állhata- tosabbat keresek. Mégpenig alaposs szisztéma szerént. Annak céljábul adék fel országos hirdetményt, ezképp: „Valék én egyes, egy másforma világbul, e tűnedett időben. Igaz szándokkal keresém barátnés társomat, bárakárhol. Szeretős- szerelmetös levelek váltására.” Erre oszt áradatja jöve asszonyi ajánlkozásoknak, győzém biz alig. Közülük kiválaszték egyet s elhívám ide Jankófalvára nehány na- pokra. Már első este mellém fektetem, magamho’ édesgetni. Hagyja is hogy mind 113 messzibbre jussak, de csak a testin rajt, a lelkébe nem. Az biz’ meg se moccan, mint ki szerelem ellen fel vagyon pánczélozva. Penig eszes asszony vala, (vagy tán ippeg azért). Túl nem es erőltetem, legyen akkor hát csak szexus enmagában, az misszio- náriusok nem túl fantáziás pózában. Utánna meg jó kiadós aludás. Ígyen is lett, reája még reggel egy ismételődés. Aztán felkelés gyanánt ő a feredő helység- be megyen, én meg a tornácra, bámulász- ni egyet elégedetten a naprakelő világra. Hirtelenmód azonban hatalmas nagyra köllik tátogatnom pillámat, mert a kapun a másik, előbbes szeretőtársom látom benyitogatni. (Igazat vallva, bévül nagy öröm dobbanik tőlle szüvemtájt.) Jöve es egyenest a házba. Rám néze s kérdé rögtön, ki az, ki van itt. Azzal már térül is beljebb, maga megnézni. Sok magyarázni való nem lévén, bárgyún mosolygok és engesztelőn átölelem derekát. Majd asz- talhoz ülünk mindhárman, előbbvolt és a mostanvolt szeretőmmel, früstökölni. Jóllakván hamarján felszedelődzködünk, s a mostanvoltat kikisérjük az elutazós állomásra. Nem haragszik; mondá búcsú- zóul: „esméré a dürgést”. Tán azt es látja előre, nemsoká mit teszünk majd abban az ágyban, miben elébb még ő fekütt. 114 Anzelma 1896 Az üdősebb asszony Volt más egy nő is, ki rákéváncsisodott, vajh ki az a más világbul való ficzkó, azaz én. S megvizitált engömet. Mán a legelsőbb tanálkán sem titkolá, és őszintén megvallá, hogy élete évei sok számosan mennyik. Enyimnél több, de én úgy tettem ennek ellenére, mintha ezen különbözésünk abszolútum nem számítna. Vettem is őtet úgyan, mint eddig mindes asszonynépet, s hívom: gyöjjék el lakomba pár napokra kipróbál- ni, illünk-é lelkünkben és testünkben, világvélekedésünkben no meg egyébest össze. Jövel is el hozzám a falumba, vonakodás nélkül. És levénk ott kettes- ben, és nemsoká az ágyban es. Teljes természetösséggel vetkezé le mind összes ruháit, mikor mondám neki hogy tegye meg. Én szintúgy ruha nékül tevém magam melléje. Sok szókat mellőzve tapintám bőrit, ízlelém száját, s adám országjáró pennám lábának közibe. De valahun az érzés nem az igazi. Készséges- ségében nincsen hiány, emelint magán, ha emelni kell, s ellenest tart, mikó belé nyomakodom, méges egymerő tornászós mutotvány az egész. S rajta se látszik 115 valami nagy rácsudálkozás azon mit ippeg ügyködök. Olyast képzelgek, hogy az ő egyik része, ódalt ülve nézi mi zajolik itt a másik felivel. S ettül ő nálamnál többet kell tudjék arról, ami mindenek végén leszen. Fene se érzette, vót e jó neki. Másodszorra való ostromolásom el is hárítá azzal, hogy inkább rágyújt. Nézem, ott ül ujjai közt cigarkával a kereveten, magánakvaló mezítelenségbe őtözve, leve- ri a hamut. S látám bőrébe beivódva mind az éltének majd húszszor ezer napjait. Bizony ezen asszony ténylegest elébb jár az életidőben. Tuggya azt, amit én még nem es akarnék tudni. Hogy mi is lesz, ha az idő elfogy. 116 Akilina 1896 Az nőknek utolsó fegyvere Őszidőben rosszra fordulván az idő es, sorsom nehéz bizony- ságot tész elébem: heába térek hozzá vissza mindíg régebbik nimfa szerelmem nékem igazi mátkámmá nem leszen soha. Véges elköteleződést felém nem vállala. Jön, mert szeret velem lenni, s elmegyen mert magával is szeret. Ölelkezik velem mert jó az, s elmegyen tőlem ha elégeli. Teszé ezt immáron négy hosszú éve. S hogy erős oltimátomokkal méges rászorí- tám a hozzám költözésre, s ott a házat vezető asszonyi teendőkre, elő vevé női neme furmányának leges legbántóbb útolsó fegyverét: érintni magához nem enged, hozzám az ágyban jegös hideggé lesz. Így meg én se nem kívánám, sem szókkal sem ágyékomval többé tőle a kedvösséget, mert ’isz folyvást búette, s undok hozzám. Hát akkor meg mifené- nek legyünk együtt? Alig egy hónap ittléte után már aszt mongya, „el akarna kőltöz- ni, vissza Pestvárosba”. Ha menni akar, menjen! Én ez akarásában meg nem állí- tom, meg nem ingatom, fikarcnyit se. Sőt, magam vivém el, nagykerekes kocsimon. Házamtól és lelkemtől egyaránt messzire. 117 Akilina 1896 Kapufélfa Sok asszont elszaggattam. Igen erőssen bánom, mikor goromba rossz, sőt kegyetlen es vótam én őhozzájok. Hirtelen váltós makacs kandúr vérem tett igaztalanná oljanokkal is, kik engöm még szerelömmel szerettek. De hán olvashatták vót már elébb: ha én egyszer kimondottam magamban valakire a párosságnak véget vető szentenciát, mégha darab időre vissza is csinálódott, abból jó nem lett. Mert az folyók is egyfelé folynak csak, és én most egy teljessen új jány felé tendálék. Alig kettő hete ösmerkedtem meg vele, s tanáltunk egy- másban számos hasonosságot. Kedvele ő es erdőtjárni, madarak útját követni, hasznos füveket szedegetni. És minden háztáji tennivalóba beleállni. Nyilvánvalón eleges sikerrel mutatám bé néki magam, hisz a hétnek ünnepes napját már nállam tőté kettesben velem, a házamban benn, együttalvósan. Így hát sütkérezheték a magamval való elégedettségben, hogy megyen a szekér, új szerelmi bódogságom igen reményteli. Túl soká azonban nem örülhettem, mert alighogy kivilágoslik a reggel, az ablakon át látám: ott áll künn a 118 kapuban az előbben elköltöztetett párom. Kivel már szakíjtva vóttam véglegest, teljessen. De mert esmérém (hisz megesett már ilyen), míly hajthatatlan, makacsul keménykedős tud ő lenni a visszaszerzésömben, hán be se eresztém az udvarba se. Csak kimenék és magya- rázám neki szípen: értse mán meg, a mi kettőnk dógának vége, más nő valék a szívemben, s az most itt van benn vélem a házban es. Nem sokat szól erre, nem is sír, csak a nagyon tágra tárt szemével néz rám alulról felfele, hitetlenséggel. Aztán leül a kapufélfa mellett a kőre s ottan marad. Reggeltől egészen estelig. Én meg bémenek, többet nem szóllék véle. Becsukom a kaput kulcsra. Nézik őt az arra elmenő emberek, felismerik, tuggyák hogy vélem vót. Értetlenül nézik, mér ül ott. Hát nem lehetett jó neki, az biztos. Nekünk se volt jó az a nap, szótlanok vóttunk idebenn. Napszállatkor oszt az utolsó póstajárattal elment. Ez hán ezen négy egész esztendeig volt szeretőm- kedvesem, és a véle tett szívetlen gorom- baságom szégyenleni való teljös története. 119 Asszunta 1896 Szilajos Vagyon-é hun oljan asszony, ki valaha es féket vetend majd fejembe? S mint böcsült lovát zabbal jól tart, szőrimet fényesre keféli. Meglehet, virágos kedvében még sörényem is fonatba fonja. Asztán ha vágtára szomjaz, erős combját álltából hátamra veté, s amúgy szőrin megülve rajtam, megyen a világba bele velem. Sarkával véknyamat biztatja, biztos tenyere dícsérőn paskolja csődörbüszkén felfelé szegett erős inas nyakamat, oszt gyí, neki mindeneknek. Hazatérve a pulyákho megyen; közülük kit étetni köll megéteti, kit szoptatni köll, karjára veszi s szoptatja. Adva magát átal irántuk a gondoskodásban. Tudja azokat, miket nékem férfi voltom nem engede tudni, s én képes vagyok mindaz szilajos erő- feszejtésekre, mikre ő nőessége voltán nem. Ilyenféle asszonyt gondóltam ki magamnak, okulva az eddigvót előzőeken. Kerestem sokáig, s most itt van velem. Nekem rendeltetett. 120 Asszunta 1896 Hű szolga lámpásom Hű szolga éjjeli lámpásom ágyam felett láta már egy- két smaragd csiszolatú szépen formált női testet. De ez most új, és még fényesebb. Bevégezvén véle örömem, járatom förösz- töm rajta szemem. Nézegélem az előbbiek- nél mind különb teste arca s szája vonásit, hogy eszembe alapost bevéssem. Hogy lássam majd akkor is, ha behúnyott a szemem. Gyöngyhímes hosszú karcsú alakja pőrén feküszik hanyatt a lámpa körében, ojnyira szabadon és természete- sen, mintha még bőre alól is ki vón takarva. Ámulón bámulom míly eszményi vala. Egyenes válla: csolnaknak pereme; két mellének halma: két csésze gömbölye; ívelt dereka: magos jegenyefa törhetetlen közepe. Páros hosszú combját most már összezárta, közbüle szemérme erős domb- ján kedvük szerént hajladoznak szétfele zsombékja fűszálai. Nézem őt, s bár tudja, miket mit látok, egész mindene rezzenés- telen. Teste egykedvűn csöndes, halkulás- ban lévő harmónium már alig hallható zenéje. Énbennem meg folyvást pereg egy dob, és a bódító, lelkesült szerelemtül idvezülve, együgyűn csak mosolygok rája. 121 A 1896 A-rul jövel álom (ötödikként) Dógos egy álmom vala. Rekkenő hőségben künn a határban ten- gerit kelletik sarjúzni meg tőtögetni. Én menek az elsőbb soron, pislantok mögém, ottan van ő a másikon; megáll hátravetni elszabadult tincseit megizzadt homloká- bul. Aztán a fődnek hajolgat megin, bókolva táncol két melle a semmi kis ingvállban. Piros karton szoknyaalja főkapva, félódalt bégyűrve a korcba, villan ki alólla tejfejér combjahúsa. Nosza do- bom el a kapát, fordúlok vissza, de mán ű es észrevesz, szalad mezetláb barázdákon át, hangost kacagva. Elejbe kerülök, erre ódalt szalad, csapást vált, repked fekete haja, suhog a szoknyája utána. A fődnek végiben fa mögé búvik, de onnét ki-ki les. Fúttatva végre bécserkelem, derekát át- fogva édesgetem, a fűre szípen lefektetem. Béhunja szemét, én meg éppen csak kissé fölhajtom szoknyáját; magamval takarom el ölét, hogy a nap oda bé ne láthassék. S édes orczáját lesem. Aztán mellé hátomra hengeredek, engedelmes testét ódalamhoz kuporintom, fűszálat rágcsálva bámulom a nagy csésze azúrkék eget. Napszállta jő hamarost. Egyek valánk. 122 Asszunta 1897 Ojdonság Hogyan s mint beszélhetnék úri módon illendősen errül a dologról, nem tudom. Ez olyas, miben nem volt vala még nékem esféle tapaszta- lásom egyátlán addig, míg meg nem történte. Tán annak se, ki ezt most olvassa; hát mit elmondok, bocsássa meg vagy ugorja átal. Szóval, jó és kedves testbéli társnőmmel messzi hegyekben bóklászunk, s ő egy vágyaktul ajzott este, a szálláson elpihenőben, kérdeződéssel lepe meg ágybabúvás előtt. Hogy annál mint mit látogatni a szexusban mindenki szok, tudom é lehetőségét egy más helyen is lenni? Má’mint a nőben az peceknek? Zavaromban meg es se szólalok, ő penig csalafintán mosolyg, s máris darabka csuszatos krémmel hátulja nyílását meg- kené. S tartá rudasom elé, játszósan. Tetemös ügyetlenségvel igazgatám utam az odakínált helyre, mi csak sokadjára mén. A dolog ojdonsága ugyan végbevisz, de sok örömem nem lelém benne. Egészibe biz’ oda nem valónak érezém botkóm és magam, s nem gondolám, hogy valaha es lenne még kedvem efféle helyen megszállani. 123 Asszunta 1897 Szorongatva Fiatalka, alig huszonéves, az ő rokonságábul való jánynyal egyazon kereveten kelletik alun- ni párommal hármasban, mert vendég- ségben valánk, s alvóhely nem vón ölég. Későre járván le es vackolódunk; én az ágynak egyik szélibe, másikba az ifjonti leán, közibünk meg a kedvesem. Iljen helyzetben sömmi hunculkodás nőmmel nem lehessen, így hát álomhozó koboldok langy duruzslásába kezdém eresztni bé képzelgésimet, s ernyedék elfele a tollús párna s derékalj öblében. De ódalamhoz bútt én virgonc asszonykám viszont nem ezfelé téndál, az elcsöndesűlt setétségben biz’ még el, nem nyughatik. Keze elébb óvatost tapogatózva, aztán mint járós motolla, föl-le szorgoskodik pont azon tájjamon, hol csak intimus kettesben vón szabad. Szorongatottságomban a paplany alatt alig lélegzeni s mocczanni se merek. Csak fekve hanyatt fülelém, vajh harma- dik ágyas társnőnk alvós szuszogása elég egyenletes-e? S ha nem az, se tudnám irányítni eszemmel, mit tegyek, hisz nőm ügyeskedő ujja által, magom ekkorra már kicsöppentetett. Akarásom ellenibe. 124 Asszunta 1897 Sziklaperemen Bükki hegyek magos szikláján, nyárelőben igen fontos dógunk akada: éjjel-nappalost őrizni vajmi érté- kös madárnak kiköltős fészkit, az rossz embörek rossz akaratátul. Igy hát ottan kedvesömmel tábort üténk, s váltva menénk ki a szikla peremén levő figyelős helyünkre, mindent megnagyító, bár- messze ellátó kettős csövű okulárénkval. Fordult oszt úgy, hogy elúnám egyedűl magam a táborhelyen, s óvatos csendes- séggel kilábolok hozzá a sziklára, vajha látnék a fészek körül valami érdekest. Hát kiröpülős madarat nem, de látám nőmet hason elfekve teljös meztelenségben: sütteté magát a nappal mindenhol, még rejtett zugain es. Közben meg képes újságokot lapozgat, miknek ódalai telve vagynak mutatós pózokban pározódó emberekkel. Nem-lapozós kezivel penig, bozótos ölét sikálgatja sűrűcskén oda- lenn. Észre amint vesz, zavarba ejtődik, de semmit nem akarék kevesb, mint hogy megszeppenjen. Így hát én is levetkezem, és segítek bétőteni kedvét és vaginkáját a magam eszközivel. Ott, a pörzsölő napon, a szikla szegélyén, fióka madarak előtt. 125 Asszunta 1897 Esküdés magos hegy tetőjjén Immáron majdnem egy hónapja múlt akkortájt, hogy véle egy födél alatt lakoztunk. Látám: enni véle jó, alunni is, meg lenni is a mindennapok során. A vele levés akárhogyan jó. Ki is módoltam mán ekkorra a fejemben: ez precedens esetje annak, hogy esküvést köll tenni az örök hűségrül. Hátha ettül lészen minden még-méges jobb. Illendőn elébe kerülve megkértem hát a kezét, arany karika gyűrűkvel. De ű akkor ott nekiálla hezitállani rajta, hogy így meg úgy, várjunk még ezt eldönteni. Meg még hogy: az arany se kell nekije, mert ne akarjam őt azval megvenni. Megmérgese- dék erre, s kifakadék: tűlem lánykérés ez vót utóljára, most mán ha enhozzám férjhe kévánna jőni, ő kell kérje meg a kezemet, éntőlem. Több szó róla oszt nem esett. Telt múllott az üdő, félévre rá egyszer csak magos hegy tetőjén bóklász- va, bokor mögül térüle elém, keziben frissen szedett bukétával. Meg azzal ám, hogy akkó itt és most ű kéré meg a kezem. Rögvest megvidámodék, és ölelém magamhoz igen szorost; percre reá má’ terveztük a lakadalmat. Hogy az esküvés 126 az legyen bakancsban és fejér ingben, Isten szabad ege alatt. S mindenképp valmely hegynek tetején essen meg. Talppal a főldön, de az éghez közel. Rózsafából faragott gyűrűinkbe penig druszám, nemes Bálint Jóska még a nevünk kezdős betűit is bévésse. Oszt a nagy napon, egész násznépestül gyalogost mentünk föl a hegyre, útközben virágot s gombát szedegetve. Fenn a magosban, horhos meredélye szélin mondánk ki az „igent”; viszé a szél a szavunk, lobog a hajunk. Örül nekünk s a pözsgőbornak a velünk jött népségbül mindenki. A háznál lenn meg kerti dínom-dánom, muflon- lapocka sül nyárson, egy szarvas meg óvatlan fogja magát, apróra vágva bele- ugrik a bográcsba. Setétedés tájékán nőmmel mi ketten beülünk a magátul guruló négykerekes nyoszolyánkba, s irány föl a hegy. Annak legmagasb szikla- kibúvásos tetőjjén, a természet ágasbogas zöldjinek pompás ölén, ő és én (mint egymásnak mostmán férj s feleség), annak rendjemódja szerént elháljuk sokadszorosan es, örökös boldogságra fel esküdött nászunkat. 127 Asszunta 1897 Feredő a kádban Legnagyobb ellenségem abban, hogy a jányoknak tes- tökbéli szépségük estétikumát élvezendni tudhassam: az szégyenlősségük vala. Mit gyermökként az anyatejjel, vagy tán a folyton pólyába csomagolással beléjök táplálnak. Mert lám fölnőve is fútton furt bétakargatnák maguk, s eszük egyre az őtözködésen jár, nem penig a vetkezésen. Penig aznál szebbé sömmi ruha nem tevé űket, mintha mezítlenségökben is termé- szetös bátorságval mozognak. Ilyeskor váltakozva feltárulnak s elbú’nak vágyo- kat keltő rejtött hajlataik, s szabadján madárként röpkedő mejjeik, száz alakban ékes evidenciául szógálnak arra, hogyha férfiségbül vagyol, fönn köll akadjon rajtok a szemöd. Vívám hát harczomat teljös erőmvel az ruhában levés ellen minden fejérnépnél, kivel testi közelség- ben tanálkozék. Igyen többnyire meg is nyerém őket annak, hogy véllem együtst feredőzzenek anyjuk adta-szülte teljesen csupaszon. Mostanis párommal es gyak- ran kedvelénk ketten pucéran a kádban enyelgeni. De mert hosszúranőtt sudár leán vala, a kiálló részeit meleg vízvel kell 128 tenyerembül locsulgatni, úgyan meg ne fázzanak. Különöst nagy gondosságval a víznek színére könnyűsen feljövő, fel- felbukkangató kebelkéit. Aztán víznek alatti háromszög bundácskájára csodál- kozok rá: lám mennyi apró gyöngyös buborék lakik benne, levegőbül való. S veszem őt a csodálatban sorra így, a lába legkisebb ujjáig. Meg es mosingálom szappanyval mindenütt, még a keskeny rejtező helyeken es; de mosingál ő is engemet, és ettül egencsak reászálló pillangós kedvem lesz. Próbálánk ott hely- ben, a jó meleg feredő-vízben ölelkeződni, de hán kesken a kád, nem mene... Nincs más, kiszállván künn köll folytatódjék örömhajkurászásunk, de hamar ám, sürgetősen. Törölköződni se vola időnk, úgyan csurony vizesen, egy szál semmi- ben, a fürdőkamara kövére gyűlt tócsa felett ölelkezünk. 129 Asszunta 1897 Jóféle nektár Édenből alászállott huri volt tán ez másodjára lett feleségem; előlegül kapott túlvilági jutalom. De lehet az es, hogy török basák háremében tanútta ki újabbsnál újabb módját annak, kedvöm miképpen keresheti. Ezúttal azzal ajza fel egészen engömet, hogy nem is enged űhozzája nyúlani. Fejem alá tett kezömmel feküdnöm kellik csak, míg ő sűrűs fekete hajának takarásában bakon- cámat egyes kezével szájába szerzé, s ott nyelvének hegyével ingerkedve peckesre növeszté. Mozdúlanék, hogy na most mán minden jól vagyon, búvjunk azval a szokott helyönkre, de kedvesem ujjo s ajaki ottan lenn, jottányit nem ereszte- nek. Hanemest teszi, mit eddig, még inkább. Egészen odáig míg rá nem éreze: míly gyorsan múlik el képességem ural- kodni magom-magam felett. Hiába hogy szabadúni akarnék, ű továbbes szorítá azomat arcának belüljébe. Mitül én íjjassá feszülve végest elvesztém fejem. Magam ura mán nem lévén, gyerekcsiná- lásra való nektárom orcája meleg odújába szalad. Ő meg mintha jóféle édes méz len- ne, nevetve elképedésem, le is nyelé mind. 130 Asszunta 1898 Madárles Ispános barátom kezének munkáját dícséré azon gerendák- bul álló magas faákolmány, ott a végetlen mező közepében, melyrül az égnek számos madarait messzirül látni leskedni lehetik. Madarászkodásho’ szokott pá- rocskámmal e célból mászunk fel rája: megtanúlmányozni, milyen szép es itt az élő világ. A toronyos ákolmány még nem egészen vala készen, náddal födött tetölje hiányzik, de a hatalmas rónán körbe széjjeltekintésre tökéletösen alkalmatos. Nézelődénk is a messzilátóval szorgosan, de délidőre olik rekkenő hőség támad, hogy egymás után szabadúlánk felső roháinktól, az utólsóig. Majd azokat a padozatra terítve elheverődünk rajtok csupaszon, s ott fenn a magosban, az ég terüjében, enyelgésbe fogunk. Kábán kis- sé a naptul, fektetém hátára arám karcsú testét, és mert meleg vagyon az hosszú legelészéshez, sietőst hagyám elillanni juhar illatú résibe, mit magambul átal adhaték néki. Valamelyes idő múlva felkelvén, s körbe széjjelnézvést az égalji magosbul, még az előbbieknél is naccerűbbnek mutatkozék az élő világ. 131 Asszunta 1898 Babirka hason Meglehet túlon túl sokadszor vetem már papírosra szeret- keződésimet; tartok tűlle, hogy megúnják. Ezé’ válogatok közöttük aszerént: mindég más más ódalát mutassam meg férfi s nő együvé levésének. Mert ennél nagyobb csodaság nincs, ha mindketten a másik örömére tesznek. Ám mi lészen akkor, ha az egyiknek kedve hozzá nincs? Az ember fia koldúlásra kényszeredik. Az én arámnak is vala kedvehagyottsága néha. Vonakodék némelykor, naponta vagy két- naponta vélem dürrögő-kokas-kerengető játszódásba jőni. Épphogy babirkálni kez- dém, kimondva ha nem is ellenzé azt, de kére, most had fejtegethesse még az újságban szókbul ókumlált keresztes rejt- vényét. Én meg közben kedvemre, addig es simogálhatom hátsó fele csupaszságait (mivelhogy feküvék ippeg hason és nem fedé azt sömmi). S teszen is úgy, mintha észre sem venné, hun miként bizgatom lejtes formásságait odalenti fertályain. De mikor lábait kissé széjjelebb tetejtem, a rejtvény fejtése abbamaradik, homlokát a párnába szoríjtja, s vélem együtt szapo- rán elpillódik. Úgy maradva hason. 132 Asszunta 1898 Jankófalvi tornácon cigarka parázslik Idill a faluvégen. Rekkenet nyári nap után meleg egy estve maradik. A tornácon, kelő csillagok fényi- ben, egy szál semminyi feredő köpenyben, cigarkájával könyöklik az én párductestű nősténnyem kifelé a karfára; alant a falu csöndes békéje. Rövidke véknya köntöse elől széjjel nyíllik, meredeznek a homály- ba bimbai, ő meg fújja a füstöt, a sűredő sötétbe bele. Én es odakönyöklök melléje, de csak az egyik kezemre; meghagyván a másiknak, fussék bé az köpenyke alá könnyüden, combjai öblébe. Nem szól, de a parázs a cigarkán felízzik, s terpeszté kissé a lábait széjjelebb. A csendben közelb húzódik az ég es, hallgatja halk lihegésünk. Leemelintém rulla a köntöst, bőre icinyit borzong az estve frissibe. Hajlik vissza a karfára rá, én pedig egyet gondolva, szorossan mögéje ojjítom ma- gam. Aztán erőst szorítva véknyát, egyre sebesb vágtára ráveszem. Olik szép ez esti kép a maga leföstett természetességiben, hogy attul a mindenség bennem rögvest elszámoltatik. De csak bennem, mert ő nem vola még készen. Duzzog amért nem vóttam néki hosszast nagyobb. 133 Asszunta 1898 Asszonyfődecském elbirtokollása No, ha úgy érzi nem vagyok néki ölég nagybotú, akkó majd a lelköm is kicsinyebb leszen hozzá- ja. Durcás dacomban dühesen, ippeg hogy őt vádolám szitkos szavakkal: biz’ tán ő vagyon túl tág az előttem véle volt nagybütykű kanyiktól. Mert más nő ilyt még szememre nem hánya. És sértett lelkömben többé nem vélém testét az én saját, megböcsülten mívelt, és kizárólla- gosan birtoklott asszonyfődecskémnek. Váltig mérgelődék: fene mi essék bele, eztán tán már nem is köll ű nekem. Legyön prédája bárakinek! Ígyenhát az ezután következendő szeretkezős időkben arcotlan nagydarab hímeköt fantáziálék reája, hogy elégedetlen s bételhetetlen háborgós ölét azok tőccsék ki. Én meg karbafont kézvel állnék felettök, mit sem törődve vélek. De mihelyst látám fejöm- ben őtet ilyetén meghágva leendni, elő kél bennem mégis a féltékönység, s kíványni kezdöm újra, hevest. Térek valós testéhez vissza, markolom húsát, és ugrajtom rája enmagam megent s megent. Igazából, és képzeletömben is. Ej no, megtréfálja az embört a haszontalan fantáziálgatás. 134 Asszunta 1898 Boltíve közén sebesen Nékem ellenömre szerfölött nincsen ha a leán, mikó kedve van rája, enmagát bajmolgatja, magát a maga segedelmével kívánós állapotba hozza. Estétikailag es vagyon szépesség abban, amint gyönge keze ő saját melljét simolygatja, s kesken egyes ujja bárki tekintetétül óvott vályúcskájába béeresz- kedik. Éppen úgy mint nimfa kedvesem most, ki az ágyon absolút mezítelenül, boltíves terpeszben térgyepelve, egyetlen lámpa tompa kerek fényében végzé előt- tem ez hóttakat is felizgató rítust, annak es sebesen pörgős fajtáját. Kére hogy térgyeljek én es elébe, s nem csinálva semmit, nézzem csak. Szömit lehúnyja, apró rándulások borzolgatják napbarnítta bőre felszínit, éjfekete sok haja arcába hullik. Száját béharapva ölén egyre hevesb szorgosodik, de valahogy nem halad az örömiben előbbre. Mögéje kerü- lök, egész testében remeg, átal ölelém, remeg attul mégjobban. Segítnék néki, hát bészalajtom az elém terejtett nyíla- dékba akarós ágasságom. Azon rajta űlve folytatja mit addig; csak csiklaján keze még sebesb. Ívben homoríjt, kicsin keble 135 halma hegye főfelé a mennyekre mutat. Nem es bírom én ki eztet továbbig, s ahogy karjával hátranyúlva még enkább magához szorít, eddig tartogatott petár- dám bennűle felrobbanik. Számára sajna üdőnek előtte. Szomorú vádló harmat lepé be a szemét, mikor fogyatkozó ágom elhagyja forrongós ölit. Reá nehezedett testem arrébb taszajtja, s végel maga fejezé be kicsinre sikerült örömit. 136 Asszunta 1899 Tábortűznél varázslás Erdő szélén bársonytakarós setétedés szálla reánk, ősznek kezdetén. Csillagokkal kivert ég alatt, tábortűznél múlatjuk babámmal az estét, jóféle ürühúsokat sütögetve és azt sűrű veres borral bőven leöblintve. Étekből s szóból kifogyánk, karomat a vállán hevertetem, a lángokba bámulunk. Hosszú sűrűdes fekete haját szálazgatom szeretgetősen, ű penig elől, a tűztől melengetett ágyékomon babrikál kezével. Számos sikerrel, ’isz kakasos madaram mán a tarsolyábul is kikelve magasan az égre felfele nyútódzkodék. Kockodok hát térdemre föl, hogy az örömfakajtó aktus- hoz babámnak alsóbb ruháit lesegéllyem, de ő ez helyett mögébem kerüle, testével szorosan hátomhoz, s kezével tovább es fogva tartja kukori madarom. A tűz felé irányítá azt. Annak rőt fényinél látám, míly boszorkányos módin huzingázza rajt az ujjoit. Lassacskán érém fel eszemvel, mire készülődik. É’száll belőllem az ellen- kezés, nem érzek semminő szégyenlést. Hagyom néki a maga kifundált varázslást: had futtassa magom csöppjeit egyenest a tűznek lobogó sárgáspiros lángjába. 137 Asszunta 1899 Téli dűlő a faluvégen Hínáros mély öles víz a féltékenység. Reá fonódik az embör minden gondúlatára s lehúz egy levegőtelen világba, hol hiába gyútt a ráció akárhány gyertyát, egyik világosság a másikat ótja ki. Ilyes betegesség, a féltékönység patás ördöge ejté rabjául hites páromat es, kivel idestova három éve bajok nekül éddegéltünk. Oka rá abszolúte semmi se, méges a bennem való bizalmatossága egyszeribe elillant, s többé nem is jövel elé. Kélgyót békát hánya reám mindenki előtt, hogy én még szántósvetős dógozás örvén es csak űtet a határba megcsalni megyek. Dúlva fúlva, holmiját három napok alatt sorra össze- pakolássza, s a falu egy másik házába lakni tőlem elmene. Haragos az én büsz- keségem, hisz vétlen vagyok, se testét se lelkét bántani akaratval sohse tettem. S míg vele voltam, tínyleg nem vót dógom más asszonnyal se. Mi bizony igen ritka- ságszámba mene őelőtte. Két hét múltával méges fölkerekedek, hogy engeszteljem őtet s magamhoz vissza édesgessem, ha lehetne. Átal beszélénk ekkor eddigi életünket keresztbe hosszába, de mintha 138 nem is egyhelyt és ugyanazt az éltet éltük vóna. Mindeneket máshogy láta, mi hogy vót köztünk. Hagyám a dógot felibe, köszönök oszt elmegyek. De aztán felkere- sem másodjára es; hátha. Szívemből hiánylom, hisz majd három évig volt jó hites feleségtársam. Elhívom hosszú sétá- ra a faluvégi ligetes mezőbe, hogy szépen megmagyarázzam: lássa, nézze, értse, mennyire nincs ez jól így, mert szerettem, és még most is. De ő nem hajlik a szóra. Ott lépdel magas karcsúd alakja a fák között mellettem, s megvala rajta mindaz kívánatosság, mit egykor a magaménak tudhattam: nemesen metszett egyenes válla, fűzetlen es vékony dereka, hosszú- kat lépő lába. Mellének kincses halmai, miket eztán má meg se érinthetek, talán soha. Nagy karbunkulus fekete szemének nézése sem melegíte engem többet. Látám bámulám mind, mi az enyém vót, de ő, egyszavával kimondja: többé már nem az. Értöm én, s meg mégse, az egészet. Ott helyt, bévül magamban, hát elsíratám a vesztöségem, és későbben többé feléje se nézek! Egyedülvaló szomorú emberré lészek darabka ideig. Később asztán a fejemben elképzelek egy másik asszonyt, s eziránt örök időkre hideggé leszek. Mint behavazott téli dűlő a faluvégen. 139 Amáta 1900 Vígadós századvég Századunk végének egész iccakás vígadós ünnepe vagyon. Örzsevárosi díszes bálban, dobok tördelte hangosságban, setétből kivakító fények fel-fel villanásin, mint viharütte sűrűből a rőt vad kerüle elébem e seteszőke leányzó. Sarokba befészkelt homályok és éles fé- nyek pászmaközén, ül a székén egyedül, s zenére bólogatva igen bévül kerűtt a magánosságba. Felkérem hát táncbafor- gásra, jöve is. Ropjuk a pörgősre jobbra balra, pram-pram. Teszem a kezem rajta ide oda, jó a fogása. Elvétem a lépést az egyik minutában, s szerényen még ő kére rá bocsánatot. Hegedűlő barnadió han- gon. Én meg mondom: nem tesz sömmit. A muzsikát követve lassúdunk, vállamra támaszkodik, súlyosbodik rajt a keze. Jóknak jele. A sok zene bonában, tánc- nak közepette, mint tóvíz kagylópárnás örvénymélyibe, keringve merülünk alá szótlan. Én igen, s tán ő es, gondolatban szeretkezénk egy pillanatra. Az éjszaka végivel nem is beszéllünk egyebet, csak egy üdőt s a helyet, hol majd cifra gönce- inktül szabadúlva testünk találkozásinak sebes folyást engedhetünk. 140 Amáta 1900 Én már alhatnék Éltem telte- múltával mindinkább kitanulám tetemes benső külenbözőségeit az fejérnépeknek. Mert ifjon elősször csak az ű szűzi testök más más formásságait vevém észbe a ruhájok alatt. Aztán észlelém, míly más- képpen láttatják magukat a járásukkal, nevetésükkel, szemük villantásival; függ- vén attól, ki tetsződik nékik s ki nem. Később penig már az fejökbéli hátulsó gondolatjikat es igyökeztem kitudni: vajon miféle fajta képzelgések járogathatnak abban, a férfiak férfiságárul? Kikben mint tyúk a magban, tetszésök szerint válogat- nak kényükre. És vajon mi az, mi azt mondatja vélek ugyanolyas heves kérle- lésre: hogy "nem és nem"; néha meg hogy "még-még, igen-igen"!? Tételest summáz- ván: tapasztalám üket, a látszottakkal ellentétben nagyonis vérmesöknek, kik legtitkosb gondúlatjik szabadosságában végtelen élvezik azt, mit a férfik kíjjebb álló részeikkel, nékik rajtok tenni lehetik. Mostani kedvesem es dettó iljen. Bár reá nézésre egytiszta szeméröm; ám mikoron csiklaja egyszerhol ácsingózni kezde, egykönnyen a jóval bé nem telik. Szűkös 141 ágyamon magam mellett helyet téve néki, s kétszer is megadván testönknek, mi dukál, én bizony már alunnék béfordúlva, mert mindez heves munkálkodás erősen elalíta erőm. De ezön asszonyleány, nem lévén álmos, szenderedésre csak nem hajlik. Nem baj, mondám, tégy magadnak mi jó neked, én imhol aluszok. De oszt alig ideig, mert arra ébredek, hogy rövidke sete haja csiklándja csupasz hasamot, s ajaka előtte tartogatja alvósságomból enmagamnál hamarébban feltámadott készségemet. Mit kéne mongyak erre? Ellensége a jónak én sem vagyok. De szemem csukva tartásával színlelém, hogy tovább es szundítok, és hagyom csöndben, tőtse véle kedvét, hogymint tetszik neki. S teszi is, szaporán fölémbemkucorodva: nagyosra nőttetett huncutságomra reá illeszté sürgetős forronságait. Jogos jussát odabé fogja mozdúlástlan, csak piha rezzenéseket vélek átaljőni tűle, meg a gyorsúló szuszogást hallani. Míg osztnem elégedett ernyedéssel rajtam, elnyugszik ő es. 142 Amáta 1900 Táj s asszony Tán már többször es említettem volt: én bizon kedvelem ha minden együtt vagyon az ílet megélésének estétikai tökéletösségéhöz. Útjaim járván, mindég szívesen mélázok szememnek kedves hegyes völgyes tájakon, annak természet adta gyönyörű harmónikus lankáival. S ugyancsak szívesen, ha eközt kezömnek ügyében penig egy asszony is vagyon az ű bájos-kívánatos dombossá- gaival. Eszerént rendezem el hát napi munkás dógom, hogy mikor a természetet lajstromozni kedvenc hegyi erdeimbe föl menek, ottan üdőzzön véllem az én fejérnépem es. Ha meg mán velem van, feküdhessünk öszve kényelmest, mikó jön rá kedvönk. Fedeles kocsival eredénk hát neki a hegyi meredélynek, hogy kinn tőthessük az iccakát is. Hol pedig meg- állánk, ott dógom az, hogy eget, földet, fákat s rajt madarak fészkit vizslassam távolba ellátó gukkeremön. Bécsatangolva akár tucatnyi mérföldeket. Ezalant pá- rocskám, nem vón mást tennie, pihenget, napoztatja bőrit, kellemesen bambulászik egyhelyben. Napszállatot követőn osztán én es béhúzódok a fedeles kocsinak elfek- 143 vős mélyibe, kevéske világot gyútok, s annál nézgelődék tovább; most mán türel- mes kedvesöm természetformázta csecse- becse kincsecskéin. Ki is teszé mindet, mi van néki, az mindkettő bimbó-csúcsos hegyességet, hasa nappirongálta síksága- it, s orrom elé még lenn a völgye katlana mélyén növő süre gyepecskét es. Kesken ajakát béharapva már hosszast elébb jár a kévánásban mint én. Nem sokokot teke- tóriázik, fölibém keríté ficánklós ágyékát, s rajtam keresztbe térgyelve hintázódik zászlós vitézségemen. Ám vajhmiképp ezt nem bírá sokáig, s hopsza: leugrik róla. Reá ámulék, hogy mifeneért tevé ez öröm- megszakajtást, mi enmagának, no meg meg nékem se lehete jó, de kücsün idő múlva visszaül rám, s ringatódzik tovább. Asztán lekapja magát megen. Mán nem is csodálkozék, csak kivárom, hogy épp rajtam legyék, s izgága mocorgójába eresztém, oda várakozó sisere hadom. Gondolván tán ettől lenyugoszik. Tényleg úgy lész, s akkó pilledve megvallja: „egyszerűjen olik nagy benne az élvezős érzés, hogy lehet meghalna abba, ha üdőnként meg nem szakítsa”. Mélyen aluszik még, mikor pirkadat tájékán, a napnak s a madaras világnak kelését várva, ezen hosszan elmorfondérozék. 144 Amáta 1900 Nőszállás Egyedül éldegélő nőszemélyek kesernye sóhajitól szomorú ispotályos nővérkék közös szállására vive föl magához éngem ez kedvesem, hol néke átmeneti lakhelye vagyon. Maguknak meghagyott leányok élnek itt, kik olynyira szeretnének tartozni valakihez. Mohó sze- mükvel néznek végig fejömtől talpomig, míg a cellányi szobához érünk. Két polcz a falon, kücsi asztal a sarokban, két szék, kesköny dikóágy. Ezek e férjitül megsza- lasztott magános asszonybarátnőmnek összes mindenei. Bízódik a bíróságban, tetemös pénzt remél a házasság felbontá- sábul. Tudhatni előre: hejába. Kínos rend, kínos csend. Étekkel kínál, én meg eszem. Talán ha levetkőzik majd, oldódot- tabb leszen. De most még nem, hosszan étkezünk. Ez útán kulcsra zárja az ajtót, oldja korczát, veté le szoknyáját. Élire simítja, karfára fekteti. Majd blúzát vet- kezi, meg mejjének tartóját. Fektében már hátamon a bőröm mardossa. Hangtalan, mert a vékon falon áthallanék az a szomszédokhoz. Nehezen enged be magá- ba, veres napjai vagynak. Aztán méges. Szorított szájú csöndjébe fogódzkodom. 145 Amáta 1900 Játszódások az fődes ház hűsejében Megesik, hogy a dógok láccólag rendben mennek, oszt egyszeribe mégis véget érnek. Fullajsztós poros rek- kent nyár vala, bésüté a nap még a fáknak árnyékát es. Délidő se még, máres eltikkadánk olynyira, hogy a majorságbéli fődes házba bémenekülünk; a vályogfal meg a nádtető alá rekedt hűsbe, s ott amúgy pucéran elheverünk. Tán meg es fázódhatnánk, ha nem kezdnénk valami játszódásba egymás testivel. És mert én combját harapám béfelül, ű rögvest kézbe kapá ingóságomat. Aztán azt odahagyva, kezével elszántan szorítá fejemet pihés ágyékához. Nem cifrázám tovább; gondúl- hatják, hogy ingyomkám hamar jó helyre sorjáztatott. Ű meg szorgoskán csukva- nyílva-tárulogva, apránként terelgeté azt béjebb. Cuppanósságok zárt szemű ideje lőn, rá meg csavarós orgasmusok sora. Mikó levegőhöz jutánk ojra, nyitjuk szemönk; az apró ablakkeretben falevelek kecses árnyék-táncikáit látni. Napnyog- táig. Vége így leszen a nyárnak. Ezidőtül fogva szorgosan szeretkezős társnőm, tőlem szók nélkül elmarada. Nem bánom nagyon, bár magamra maradtam megint. 146 Atina 1901 Rúzsadombi kábaság reggel Régeste-régen, idestova ippeg húsz évnyivel ezelőbben, (emlékeznek-é rá?), olynyira beleszerettem egy balettos leányba, hogy családomtul azonmód el es költöztem hozzája. De már majdhogynem tucatnyi esztendeje vót az is, hogy útóljára ez asszonyszemélyvel egymás testét kölcsönöst használánk, esetbéli szeretkeződésre. Mostanság nem- rég egy budai utczában tanálkozánk me- gint, tisztán véletlenségbül, s mert üdőnk megengedé, kávézás örvén leültünk beszélgetni. Ám a régi multunk óta megélt külön életünknek, csalódásainknak és önös csalásinknak eródált hordaléka akadozós nehézkessé tette a beszélyt s a közeledést közöttünk. Egy dologban vol- tunk azonos vélekedésen, hogy bizony enmagunkat is számtalanszor becsaptuk. Estébe szaladt az idő s szállásom nem lévén javaslám, had alunnék nálla, ’isz vótunk mi mán úgy mennyi hányszor. A Rúzsadombra menénk egy kétszobányi lakba, hol társ és férfi nélkül tengeti ott reményevesztett éltét. No az látszódik es a rettenes rendetlenségekből. S hogy tovább beszélgeténk, némely szava szúr, mint a 147 bógáncs; mintha bánná is már hogy ott vagyok. Idővel rá elő is vezeté, hogy külön szobába kell menjek aludni. Jó, én biz nem erőttetem mellé rája magamat, ha nem akarja. Alszok es hajnalig nyugvás- ban, mikor megébredve aztat vevém észre: szó nekül éppen motozá oda magát hozzám az ágyra. Engesztelődve azé’ átal ölelem, és béborítám magamval a régi ismerős kicsi testét. S dörzselém lámpás gombocskáját a lába közett, mi igen jól esik neki. Kérlelé, csinyájjam még, s el es mene tőlle érzete végeig. Szekundumnyit régi magaménak, az esztendőkkel előtti bizodalmas szeretőmnek érezém őtet, kinek örömiért én voltam s tán valék a számadó gazda. De oszt ez múltból jött jóemléket ő hamar elmúlasztja: meg sem is szólít közben, meg sem is ölel utánna. Tessék-lássék engedi csak be ágos-vágyos fácskám és magvam a testibe, s máris kászálódik a helyire vissza. Kába megéb- redéssel jön aztán a reggel, ellönséges széjjel esettség lánszik rajta. Mintha nem is vót vón semmi köztünk az éjjel. Nem beszél, kapkoggya magára gönceit, csak a munkába menő sietősség fontos neki. Vajh akarom é megesmerni, hová megyen és mivel tőti majd napját ez az asszony? S ő akarja-é tudni, én hová megyek? 148 A 1901 A-rul jövel álom (hatodik) Mézeset álmodtam, tán mer nagyon vagyok ráéhe- zett a szeretésre. Méznek cseppje álombéli mejje gömböcske barna bimbajáról csöp- penik oda számnak szélire, s én csukott szemmel lenyalogatom. Ha akarnám se láthatom, merthogy ő elébb körbe bé is kötötte szemimet kesken kendőcskével. Majd hallám hogy levetkőzi minden roháit, fejem felől fölébem kerülködik, s hamvas apró mellével simogálja arcom- nak bőrit. Mondá, mindez azér, hogy ha tán veszteném szemem világát, ezer leán közül es őtet ez érintésből megösmerjem. Azon utána penig parancsolá hogy meg ne es mozdúljak, s mint gyolgyító mágus teszé két kezét testem különb helyire, s rá kibontott hajával sepergete meg engemet. Ébenszálú fekete lomb, bőröm világító mezítelenségén. És ez az én angyalhajú virágszálam, mint mennyekből szalajtott pajkos puttó, még új s újabbakat tanál ki, egekbe csigázni kedvemet. Mostan épp mejjem kasán harapdál kicsinyt, majd nyelvével ingerkede kődökömön, s halan- na lejjebb es, ha meg nem elégelem, s két karommal mint pánczélos kapocs átal 149 nem ölelem, erősen szorítva magamhoz. Rúgkapál lábival szerte és széjjel, de ezvel csak azt éré el, hogy közébe fúrt térgyem vaginocskájához mind közelb furakodhatik. Megvárom csitúlását míg elernyedve hezzám törlesz-kedik csobolyója, és akkor fürge gyíkom végel megferedőzhetik e régtül vágyott legeslegpuhább melegségben. Vecsernyé- nek, boldogságnak s jóllakásnak vagyonk utánna. Egyek valánk. 150 Ajna 1901 Tündérkertben gyútta tüzek Nekem ő mindig marada hamvas tündérleán, még akkor is ha többcsaládos asszony. Számos fölnőtt gyermeki volának néki is, nékem is; mégis, a történetünk előjjén valahogyst szüzen szeretkezénk. A szivenkben gyúl- lott óriás szerelem tüze egyszersmind féket vetende reánk, űzi es, meg épphogy zabolázza testbéli vágyaink. Rohástul búvunk az ágyba, lám így is milyen jó öszve érintkezősen együvé lenni. Apró mellét szemérmes-szorossan testemnek dűté; tán ho’ ne férjek kezimmel hezzája. Nyugtatám, ne féljen, elsűre mostan nem is lész semmi, csak feküdünk itt lassúd ölelgetős szeretésben. Osztán persze a ruháknak itt és ott alájutván, pántok kapocsok bomolódván, megszaladt a csikó a mezőben. A csókok alant egymás szájából vesszük a levegőt, és igyekszünk mindenünkkel a másikhoz érni. Végül es megoldva hósíma fehér hasán a kapcsot, mint napos sugárat fogám fel tenyerem- mel tündérkert ölének párálló melegségit. Megfútt parázs, feltüzesdett kemencében. S ide jutva, bevallám: tévedtem, mégis el- lészen lesz most első szerelmeskedésünk. 151 Ajna 1901 Jótündér és vastog font kötelékek Azoknak utánna hogy előbbes első együtt aluvásunkkor szerel- münket mégescsak rögtön elháltuk, az elkövetkezendő üdőkben már meges se tudánk lenni egymáns nélkül. Mint mikor szomjúhozva forrásvizet lelünk az erdőn: telésig inni kívánunk a másikunk lelke csuporából. És mint évekre főd alatti zárkába, egyedülségbe elzárt vaksi rab, kiszabadulván végre: mohón élvezzük a másik ember minden tettit, érintésit, mozdúlatit. Elméink sziporka csillanásait pedig, mint elszórt gyöngyöt szedegetjük gyűjtögetjük, kiejtett szóinkból. Szemem elé tárulkozik az ő lánytündér mese- világa, múltjának ládafiából előkerült régösrégi ereklyéivel, emberek valós történeteivel. Madártollas álomcsapdák a falon körbe fenn, gyógyító sámánok ősi erőivel övezi fel őtet. Mindez lelket befo- gadó szemesugarával, türelmes gordonka- hangjával megkörítve. Ám ő nemcsak magát mutatja; engemet is lát és meglát. Mélységes mélyemig belém ható tekinteté- vel fölvesz, majd letesz maga elébe, nézeget csöndben, tán elásott kincseket keresget bennem? Néha nem olyat talál, 152 mi neki tetsződne, akkor értetlenkedő makacs gyerek-haragra gerjed, próbál változtatni. De az elfogadás vagyon tőle többszer. Valának mindezek szorgalmatos napi őlelkezésink közepette, mik egyre mind fölrepítnek minket az felhők fölébe. S pont mint álmomban, e jótündéremnek eszem elveszejtő formás földi formulája es megadatott: fekete szöghajával, szépívű egyenes vállával, rajt lágyívű kulcsos csontocskáival, nomeg könnyűden átal fogható vékon derekával. És akkor még nem is szóltam: a szememnek néha napközben is ajándékul tárva hagyott kebleiről, paplan alatt bujkáló keze érin- tésiről, s az estvék legfényében, mikoron már absolútum jó nekünk, vénuszöléből buzgón feltörő lépes mézes nedvéről. Csak egy a baj: a két kesken matracok alattonk, ügyködésünktől folyvást széjjel- csúsznak! S mi akkor lent találánk magunkat a csupasz padlón, honnan a szerelemkedést megszakíjtva föl kell kászálódnunk. Megelégelvén, vastag köte- leket hozék, s erőst körbe tekerém az fránya matrocokat. Hogy essék rajtok bármi, maradjanak mozdúlatlan. Azolta estelente, tündérem hív szeretetében, s szerelmetes ölében, zavaratlan kerülhe- ténk átal az nirvánás világba. 153 Ajna 1901 Gyűrűváltás Egymással vónánk hajlamosok lenni mindég, derengő hajnal- pirkadásban, reggelre váltó napvilágolás- ban, délnek előtteig való szundítás alatt. A fődre vetett ágyban, folyvást és örömest. Most es: én valék fölötte, ő alattam, s csillagteste házában megszállék. De ez eset most különleges. Kigondoltam előre, miként lészen e nagy nap: kicsin tartó tégelyben kéznyire odatettem a messzi- lakos indiánoktól vett, mágosos jelekkel vésett ezüst karika gyűrűket. És testünk öszveforrását követően, számat szájáról, kezemet melléről ünnepélyesen elemelve elévarázsoltam az indiánus gyűrűket. Azzal ujjára reáhúzám, s tette ezt nekem ő is; ímé így egybefonódva, szerelemkedés közepette jegyeztük el egymást egymás- nak örökre. Aztán napok múltán egyszer, reám erősen megharagudott kedvében, kedvesem gyűrűinket kidobá az nyitott ablakon átal a kert magas füvébe. Hittük, tán elveszett végképpen, s véle az eljegye- ződésünk is. De szerelmünknek szerencse csillaga vagyon: hetek múltán, kaszálás közben rájok akadék, amint a nap éles- nagyot csillant rajtok. 154 Ajna 1901 Perzsa szőnyeg Már csak ha gondolunk is egymásra, oly erőss hevü- lést érezénk mindketten egyidőben, hogy csuda. Most es, minutnyi pillantást vált- va, már jövel is a hév, penig nőm vala épp azon pirosbötűs napokban. Elkezdném kedvesen abajgálni, de ő bajára hívatkoz- va aprányit ellenkeze. De csak gyöngécs- kén. Én rögvest átláték rajta, mert nem túl meggyőzőn vagyon ott ellenem állás. Merhogy midőn tovább simogálom, igazábul a szerelemre kívánósság láccódik ki mögüle. Ígyen hát egyre erősbben csókolom, s a hirtelenjében magosra hágó vágytól már az ágyba bévetkezni se marada üdőnk. Ott álltó helyünkben, a nagy perzsa szőnyegen, szoknyájából kiszabadulván a fődre le, ölembe kerüle. Már egyátlán nem ellenkeze, hanem kezdénk hamar az gyönyörös himbálód- zásunkat a nirvánás teljösség elő jöttéig. A lőtt vad utolsó remegéséig. Felalélván a sietős ölelkezésből, akkor lett lészen tetemös az ijedtségünk, látva minő nagy veresvéres folt keletkezett alant, a drága perzsa szőnyeg ékes bordószín mintái közepett. 155 Ajna 1902 Macska kinn és benn Úgyan valék én itten e Földön, hogy lehet is szeretni éngem, meg nem is. Vagyon hogy tenger szelídség árad ki bellőlem, s oljankor tehet véllem bárki amit akar, s mi jó neki. Máskoron meg megcsomósodék az fejem- ben az ész, s folytonost hajtogatja kifelé a számon a csakis-akarásim. Hajlítlansá- gom nehéz kenyérré tevé a vélem élést, s megmásítja azt az embert is, ki szembesül vele. Ettül lész néhanap, hogy veszekszé- sünk, gyönge virágszálból igen bántó és szúrós szavakat kiabálló fúriává csorbítja éltem párocskáját. Mindezen cívódások tétöles okai szinte semmik se. Olyas, hogy házunk macskája kint legyék-é vagy benn. Ű mondja kinn, én mondom benn, különben elmenek innét tőlled, de ténleg. S hogy nem egyezénk, kimondaték végül anyám neve es. Mint szerszámok fája, arcomnak éle ettül olik kemény leszen. Setét-békétlen, dölyfössen pökhendi, mit úgybiza igen rossz lehet szemtül szembe szemlélni. Olyan szerelem-múlasztó fizi- miska. Sértésre sértés jöve, direkte bántó. S ekkor feldúlt kedvesem kecses kis kezé- vel, teljes erejébül arczul üte engemet. 156 (Gondolta tán, a sértett dölyfmázam így letöröltethetnék róllam, s néki nem kéne belőlem kiábrándulva elveszítni magából végest engem.) Vörös foltot ejte rajtam az ütés, meg is lepődék tőle; hisz az adta, kit legjobbast szeretek. Itt áll előttem haragvó setétke szemével, vékonyka válláról félig lecsúszott pendelyével; szárnyaival csap- kodó lepke. Tetteért nem sértődök meg, nem es haragszom reá. Csak egykézvel megfogom csuklóját, s én es megütém résre öszve szorított száját a maradék tenyeremmel. (És én es csak azért, hogy magamból el ne veszítsem őtet.) Percig még, mint zsákmányon nem osztozó va- dak szeminkkel acsarkodunk egymásra. Aztán tétes nagy hullámokban megjöve a szívemben bévül lakó tudván tudás, hogy hán igazábul ő is én valék! Mert én neki s ő nekem ugyanegy részem, örök időkre. Magamhoz búttatom, engesztölöm és vigaszolgatom. Egyre összébbserekedve, béketermő ölelésben csitul el akaratos- ságunk. A macska kinn is van, meg benn. 157 Ajna 1902 Virágréten vágta Ha kedve megjöve rája, a nőszemély öles sárbul es virágos rétre ragadja az örömök szekerét, méghozzá vágtában. Megismervén jóját az sokszor való szerelmeskedésnek, én kicsi társnőm az előlegös játékban hamar eltürelmetlenödik, és hasa alá párnát húzva, arra reáhajolva fordula úgy, hogy gerince kecsesen homorított ívét elém ajánlja. Én pedig csípejét erőst fogván gyeplőként, ráirányítám töretlen csikajam az idvezítő útra. S akkor a virágborítta réten elindul a vágta. Mezőtipró gerjö- delmünk, alig túcatnyi megiramodásra máris a tetőig rúgatja föl véllünk a vígság felszaggatott gyepit. Hogy ne hamarodjék el a dolog üdőnek előtte, lassítám a hajszát, s lábának fejeit kezembe véve megemelintem azokat. Tetszék neki s ellenöm feszejti. Mi így átal adandik öle belseje sodorott gyűrű izmotskáira is, úgyhon ez még fútt lég az amúgy es heves tűzre. A vágta végire osztán, szomjúhos- lihegős, aprókat nyögdelős hangecskája meghozza nékem is a nirvánás érzötet, s főlgyűtt május-nedvem boldogító virágrét- je közepében széjjel szóródtatik. 158 Ajna 1903 Kölkecske A hegy felől rézsút száll a szobába bé az aranybarna téli délutánka. Egymást szeretős csönd van, a szegletben sustorog csak egy képes tör- téneteket mesélő láda, azt nézdegéljük szépemkedvesemmel darab ideje. Kíváncsi kicsinke leánkölykecske es van véllünk, négy-ötéves forma. A bévetett széles ágyon valánk széjjel nyútózva, fejem kedvesem combján heverészik. A lábán végeg takaró van, a takaró alatt rajt még szoknya es. Csakhogy a szoknya alatt azunban sömmi nincsen, még apródka lepel se. Ezt érezé meg kezem, éppen fejem alját igazítván, véletlen a takaró alá csúszva. S antul nem is akaródzik kijön- nie onnét többet. Elébb csak illedelmesen megáll a boholy szegélyelte kapucska közelében, aztán a retesznél kerösgél jobbra balra, s hogy a kapu magától megnyíla, béódzkodik a tisztára seprett pitvarkába. Annak duzzadt dombú hegyi- be oszt rátalál a gyémánt félkrajcárra. Szépem szerelmem meg ott a kölkecske közelségében mit es tehetne: szájját szorítva mozdúlatlan tűri hogy a leplek alant, azok fedésében, körbe-körbe járva 159 barátkozgassak megharmatosodó krajcár- kájával. Persze közbenst az én arcomnak es rezzenéstelen kölletett maradni. Már alig se kibírhatóan, ajzott húrrá feszíte minket a némává kényszörített vágyódás, mikor arrébb a kölkecske, húnyott szemmel elkezdé le s föl a matrochoz dör- zsölgetni ártatlan hasinkáját. Gyöngyöző nevetéssé foszlottak széjjel párzódás irányába hajló képzelgéseink. 160 Ajna 1903 A nap süte mindenekre Fönn, a Balatony hírös boros Szent György hegyének ódalában vertünk sátrat párom- mal, jócskán setétben. Reggel oszt annak ajtajában épp a kelő napra nyitogatám álomborogatta szemem. S eltátám szám, mer alant a tó miljom apró szélborzolta aranypikkely csillogása szédíté tágra szűkes pilláimat. Keltem kedvesem azon- mód, lássa ő is mit én: e tájnak fennséges szépességit. S a szüvünkkel átal élt gyönyörűséget nem es tudánk mással, mint egymás csolkolós ölelésével erősí- teni. És a minket is béaranyozó napsugá- rok kedvünket keltik a szeretkeződésre, máris, rügvest ott a sátor nyílásában a gyepön. Hevesülvén alájam szorítám őt, az anyafődre egészen, hogy tán a hegyet is érezzem benne magamévá tenni. Ki úgyanmajd szülhetnék nékem aprócska hegyeket. Mert gyémánton munkálkodom: mívesen csiszogálom szépem ölének ékes ékszerkéjét. Míg százféle színekre bomlot- tan elénk nem tér a szivárvány. Széjjelhengeredve pihegünk. A nap meg tovább süte mindenekre, úgyast mint eddig. Bandukolva lassacskán égi útján. 161 Ajna 1903 Kikelet mindenkinek Mikoron itt van a tavaszval a kikelet, évrül évre fere- dőzik az én szemem a látnivaló jókban. Ápril tájt, mint lepke a bábból kelve, a leánok levetött téli kabátji alól előbúvik könnyed sudár alakjok, pompás színes ruhákban. Miket járásuk kellemteli gyönyörű ringása, pörgő kaljedoszkópokat szégyenítő varejációkkal múl fölül, s ékíti föl velek az szürkeségből tendáló világot. Majd eljöve Május, az Ígéret hava, s a nők mejjének picinke bimbója az első szellőtől nekifeszül üngecskéjüknek, majdost kibö- ki azt. S ha nézel közben a szemökbe es, látszódik benne tetemös büszkeségük: lám ez vagyok, szép vagyok. Aztán leszen Június-Július hava, hon a legújabb módi, hogy csupán napozódáshoz való, semmi két kis háromszög-kendőcskével fedik el egy-egy mellüket, mik hagyják látani annak formásságát szintúgy teljessében. S jöve Auguszt, mikoron vizek partján a kitűntetetten bátrak még azt is levetik, sőt neha még ágyék kötőjüket is, s úgyazon istenalkotta formájokban a nap elébe szégyentlen kitetsződnek. Ilyes bátorságra vevém rá tündér babácskámat 162 a déli tengernek partjin, hol sófehérítte sziklák öblein kerestünk magunknak eldugott heverésző helyet. Annak miánt, hogy ott vélem együtt tész le magárul töljest mindent a napozásho’. Vonakodva, de a kedvemért csupaszra vetkezik, s a kövekre tett gyékényre elfeküszik hanyatt. Én meg melléje. Azonban üdő teltével az helyen nem maradánk ám egyedülik. Körbenézek s jaj nekem: párom kicsin feneke kecses félholdjától, s tetemös idők olta csak általam látott ölecskéjétül alig pár méterre, nagybajszú öreg horvát tengerész pipázik. Amúgy böhöm nagy árbóczával csupaszon ő es. Másik irányba penig, hol nőm melljének kavics bimbaja rezeg, csontos német maca láttatá velenk szeméröm dombjának világító szőke gyapját. Veresre égett hím kanyija es épp erre közeleg. Én csupasz tündérem úgyan nem törődik velök; adá szépséginek látványát az ég melengető sugaraknak, a lágyan fúvó szélnek, a tenger fel-fel kandikáló fodros tarajának. S körüle mindenkinek. Közülük én valék csak, ki írígykedve kuporgatnám az ő nézhetését egyedül magamnak; nem adnék a világ- nak semminyit belőlle. Ám most már nincs mit tenni, mint elviselni: álló nap láthassa bárki, bármi, teljes mindenit. 163 Ajna 1904 Tündérnek mesélés tündérke leánról Szinte mint gyermekleányka kucorodik el fekvősen ölembe estve, s teszen úgy: nem es gondol ő semmi csiklándósságokra. Csak azért kére éngem méges: aluvás előtt mondnék neki szokott mesét szépese tündérke leánról, ki ő maga lenne vala. Ki kicsinke szigeten él, semmi ruhában, s alunni szok jó puha avarágyon. S reggel fátyolka bogarak repkedik körül, s áttetsző szár- nyukból szőtt lepelbe öltöztetik. Mondom el hát szívesen e néki kitaláltam mesét, díszejtve bőviben. A történetbe én ott tengerből ippeg kijövő jegesmackó valék, ki őt, az aprócska tündérleánt, mancsával fejérbundás mellkasa bozontjára fölemeli, simogatá hátát, és a hűvös reggelben lehelgeti keze-lába pirinyóságait. Eközt teszem mindazt igazibul es, búvék tenye- remmel könnyű háló ruhájának alája s megtapintám testének említgetett részeit. (A mesélés ihletét ezek előbbre viszendik.) Aztán hogy folytatni még erősb támaszté- kot kapjak, bizon meg nem állhatám, hogy az sok beszéllés közben, bundám alól elő eresztvén medvekanyi czobáko- mat, tündércunkájába belé ne búttassam. 164 Ígyen elrendeződve szövögetém tovább tündéres mesémet széplassan, hosszan, s ahogy az tengerben feredőzéssel s partján a homokban hancúros bohóczkodással jut egyre vidámodásba, úgy csalogatódik kerengve testünk heve es mind föllebb az öröm-grádicson. És hon a mese-beszédem végest elakad: mint estében az égre, jövének fől belűlem a csillagok, s ajánlám bé űket az ő csillagfogó varsájába, aznapi ajándéknak. Ezzel oszt vége is a mesének, s a tündér kucorog vissza békén alunni, ölem öblibe. 165 Ajna 1904 Lám, magától tavasz lesz Meg se nincs mondva ha szeret, meg se nincs mondva ha nem. Tennap még mindenben néki leg- jobbja valék, ma már az es nem ére neki sömmit se, mit csakes érte tevék. Érintém bőrét, hideg vas néki. Szólítám szavakkal, bántónak érzi. Bármivel étetem, a kevés es sok néki. Tán még létezésem es hibádzik. Ágyba készülve vetkezik előttem mintha egyedül lenne; láttassa is, de rög- vest bújtsa kicsin testét vastog szeparálós háló ingibe. Oszt még veszen alája buggyos flanell nedrágot. Lefeküszik, a takarót magára ráhúzza, a szemét es vastagon bécsukja. Királynő várának minden kapuja zárva, teljest el valék vesztve-veszejtve. Nincs mit tennem: vagyogatok lassún a setétben. Mígnem a magánakvaló tétlen csöndben egyszörre csak feltárul a két bogárszem rám, valami semlegösség mondatik tőle arról ahogy a kanyi hold bésüt az ablakon, aztán fészkelődve a hasamho’ serénkedik. Karommal tenyeremmel magát átöleltetve, szuszogva elalszik. Reám nyíllott lelkét s álmát őrzöm hűségesen. Lám, magától tavasz lett. Csak várni kellett rá. 166 Ajna 1904 Ábrándozgatás az aktúsok tökéletességiről Sokasbodó, s tovább es kellemetös szerelmeskedésink közepett, mikó egyszer épp utánna volánk a dolognak, s a karomban tartva szorosan a csöndet aprózgatjuk fel kósza felhőtelen beszélygetésekkel, az én kedvesem ölem- ből felkandikálva aztat ábrándoztatja elébem, hogy mi vóna ha néke négy embörférje lenne. Mellettem még három, mindenik másra. Ki ház körüli ügyesség- ben, ki elmebéli okosságban, ki daliás voltában lenne elsőbbik. Laknánk vele mind, de külen szobákban, hol űket majd kedve szerént látogatná s szerelemkedne vélek. Rendesen meg es bőszülék ezen rovásomra torkos ábrándoktul. Mer hán milen egy önös dolog ilyetet képzelődni, pont akkor, mikó az én előbbeni kedves- kedésimtől és szilaj csikajam távos vágtájától volánk éppenhogy elgyengűlve. Annyira bánta e fantáziálódás engem, hogy napokig forgatám eszemben. Mint kutya az inas csontot: egye vagy ne egye. S hogy tovább eszem hátuljában, ezen ne háborogjak, kifundálék reá írt. Harapást szőrivel félét. S vezetém elő néki, tovább 167 szaporítgatván az ű fantáziállását, hogy jó, volánk hát többen képzeletben, de én mint az ő boldogságos érzésinek fő-fő őrizője, minden másikokkal való ölelkezé- sekor ottan kell legyek, felvigyázni az aktus tökéletességire. Ellenőrizendőn a számára való kellemetességet, s esetleg megsegítendőn azt általam, ha a szükség úgy kévánja. Ezért tündér testét mindiges a karomban fognám majd tartani, s a másikok kisebb nagyobb föl ágálódzott házatlan csupasz csigájokkal csak az- szerént közelíthetnek hezzája, miként én egrecírozom. Példának okáért csak szigo- rún hátratetett kézzel, mert érintni bőrét nem érinthetik. Meg vaksivá tévő békötött szemmel, hogy testit se láthassák. Közben én majd térgyemen ringázom és simogá- lom szüntlen, hogy a lehető legnagyobb öröme meglégyen. No mikor ez vísiót néki leföstém, nemigen tetszék neki. Merthogy ez már nem az ű kedve-akarattya szerént ábrándított meskete. S többet nem es hozakoda elé a négyes fogatával. Még kettessel se, csakis egyesbe vélem tőti el kivánós kedveit. Nekem azért eszembe jut néha: miként is, és hányan vagyunk egy asszony fejében benne, amikor legnemesb szervünkkel szemérmetes testében járva, szerelmeskedünk vélle? 168 Ajna 1904 Estvére tartogatva Rendszerest történék, hogy az ablakon bévilágló reggelben arra ébredek, alvó hitesem combja bőréhez hezzája érő szerszámoskám hosszában széltiben bizony igen megnövekedetté lett. És csendben csak mosolyodék rajta, és hagyom ácsingózni lustán meg se mozdú- lék. Mígaztán felébred a babácskám mellettem, és rájacsudálkozik. Tenyerébe veszi, számos kedves szókkal illeti, de olyanokkal ám, mit császárembör zászlós kopjafája se kap meg mindön nap. Végül hasingójára húz éngemet, s szárnyas pegasus táltoskámat béinvitálja látogatás- ra öle fészekmeleg házikójába, mi kicsint még szunnyadik. S ringázódék velem lassú ébredésbe. De alig épp megízlelénk a leendős csudajót, szakaszta kedvünket széjjel hangos cserempelés: hatos az óra, az fránya vekker könyöretlen csörgősre váltatott. Forgó szél a tengeren boríta föl emígyen hajókat, határban jég veré így fődre az szegínyek kenyerit. Ezképp a kemence-melegségbül ki köllik hát kelni, munkába meend. A nap leginkább fáintos jóját penig aj, estvélig muszáj lesz elzárva tartani. 169 Ajna 1904 A távolba beszélő masina Mondtám már tán, úgy valék vélle, folytonost azt kívánám, a napnak minden órájában lenne ű csak velem. Mert olik keves az a szabados üdő, mikó valánk kettecskénten, egymásnak szentelve. A napok nagyját munkálkodás- sal más más helyen kell eléljük, asztán meg soká tart az is míges hazaérünk. Otthon oszt gyermökek étetése, rendraká- sok és a napi történülések átbeszéllése emészté el az drága üdőt. Miknek utána lehetik csak szó arrul, hogy magunk maradva bétöljesedjék a napnak igazi értelme: párként való létünk kettesben. Noha annak reggeltül fogva mind egész napon át lennie kellene. Értvén ezalatt hogy lelkünket, testünket, (szókkal az előbbit, utóbbit kezünkvel), egymásra figyelmezve átal símogassuk, elhozni azok aznapi elnyugvását, szeretetben való megmerítkezését. A végin penig az égnek is tetsző öszvefonódásunkkal, merthogy hites házasok volánk, nirvánás érzések- ben, tisztára feredhessünk. Gyakorta sajna még ez a sok huzavona után lett párosodásunk is megzavartatik azval, ha valakinek ippeg akkó’ eszébe tetszik, hogy 170 a távolba beszélő masinán ránk csöreg- jön. Borzasztó bosszantós ez, mikor már az éden kapujához közeledve, esetleg azt majdnemhogy elérve, onnét holmi napi semmiségek megbeszélgetésiért vissza köllne magunkat tartani. Mert babámat a kettenbeszélős masinán épp társalkodni hivogatják. Nékem meg a hátamon feküve kivárni köllne a csevely végeig. Egyszer oszt megmakacsolám magam: hán most azért sem teszek visszafordúlást, s nem búvék ki édes mézes flaskámból a csörgetésre. Ódalt fekve mögötte, éppen csak megállítám percnyit csolnakom him- bálós mozgását odabenn, míg párom a telifónt kezivel elérve, azt füléhez teszi, s beszélgetni kezde. Várok csöppnyit, aztán hogy látám, el fog az tartani nem kis darabig, lassúdan evezős mozgásba fogék benne megest. Vaginkája szoríngatásiból úgy veszem ki, ezt ő is élvezi. Miközt nagy önös uralomról tesze bizonyságot: mint kivel mi sem történik, apró sikkantásokat se hallat, adekvátus válaszokkal nyugtázá az éterből hozzám is elszűrődő szóözönt. Közbenst meg serényen szoríjja magát énhozzám, ringálgassam tovább. Olybá tűnik, mintha életünk végeig ígyen öszve- fonyva fognánk maradni. Nem is bánnám, mégha azalatt távolbabeszélőzget es. 171 Ajna 1905 Tündérhűvösség Vagyon a női nemben olyas, mit íly hosszas tapasztalások után sem valék képes józan paraszti ésszel felfogni. Ez penig a szeszély! Hogy heves szerelmetösségük azon minutában tud jeges hűvösségbe átal váltani, mihinst a mit én teszek, az az ő akarásuk ellenébe ütkezik. Példának okáért ez történe rend- szerest, mikó a magam dógára otthonrul többes napokra elmenék. Hisz elmentem- kor még azt mondá: igennagyon hiányozni fogok neki, s heves csókjival búcsúztat. De akkó meg mér tarta vélem méterrudas távolságot visszajövetelemkor, hosszúdas nemlátás után? S válik kedvestlen beszéde vastog fallá köztem és közötte? Oszt ezt vivé jódarabig, míg magátul ki nem keveredék a morcos nemszeretlen- ségből. Én meg türelmesen elmondám századjára, míly fontos lőn ő nekem, és leszen mindéges. Eközben fektünkben, hímes szavaimat nyomatékosítandó, szép lassan hámozám le rúla, mi előlem az ő maga valóját, női voltát elfedé. S hol ruházata darabjiból egyre kevesebb marad rajt, ott csupasz bőrünk egymásra illetzkedik. Bár némelyst még úgy teszen, 172 mint ki duzzog, apró angyal teste az enyímére csak csak ránevelkedék. Ettül fogva lassacskán eláradnak benne bévül jobbik érzései, ellenessége egyszeribe mint a hó, folyós átláthatósággá olvadik, s változa vissza minden az tündérsége régrül ismert ölelős puha melegévé. Végére osztán egymást ölelve elnyugvunk. Reggel penig megébredve elém áll, két szemömbe néze bele mélyen, s mint engesztelendett királynő, ellágyított hang- ján aszt mondja: „megbocsát nékem!” Hogy éppen miért es, azt nem lehet tunni. Magam meg csak borjúként bámulok: iszen nem csinyáltam én máshogy semmit tennap, meg annak előbbe se. Szeretem folyvást, akárha elmentemben, akárha itt. Hát iljen a házasság: szeszélyes, hun hűvösséges, hun melegséges. Mint volt most is. 173 Ajna 1905 Oktalan bőjt szeretetért marakodva Eszünk egyazon asztalnál, szívjuk ugyanazt a levegőt, élünk egymás mellett, de minek? Sem nem hagyja magát látni, sem nem hagyja tapingálni, harmadik hete tartja távol tőlem az ő tündértestit, s vagyok így kényszerű bőjtön magamra. Először csak elbúsulék, de osztán már én is zorkós mufurc leszek, s nem mutaték eránta érdeklődést szálat se. Mert nincs benne ráció, és oka sincs e bőjtnek. Egyforma régen voltunk együvést, szaggatós vágy emíszt mindkettőnket. Falat kenyír lenne egyiknek a másik teste, de végüle már azér nem történtetik meg, mi kéne, mert hitetlenek valánk abban, hogy ű engömet és én őtet szeretem. Igazul. Ígyhát aktus helyett sértő marakodás folik este meg reggel es, míg béle nem fáradunk. Aztán ha már nincs mivel szomorítnunk egyika- másikát, elnémultan esünk öleinkkel egymásnak, vadulva, miként a nyári égnek villámos zendülése. Az igazunkat feszejtjük még most is össze a nagy döfődésben és szoríjtásban, s csak mikor a zápor s nedveink eleredtek, foszlik pára semmivé enmagunk fontossága. 174 Ajna 1905 Bényugvás az időnek járásába Vagyok ez világgal miként az vagyon énvéllem. Van hogy jó- idője kerekedék néki s ragyog reám napja, olyaskor azt hívém: szerencsének fia vagyok. Aszt van hogy nem. Akkó balrul üt a sors nekem vetett sora, s mindútlan magamat veszejtő görbülős megbántódás- ba keveredék. Állapotjaim hasonosak az nőmmel való szereleméletemben es. Van mikó vagyon néki felém ragyogása, van mikó nem. Okát minek keresném annak, a napsütés mejért történik? Csak vagyok körüle, oszt várom hogy kedvének jóidője légyen. Mert akkó kinyílék vajmi óriás zsilep az ő engem szeretésében, fényes boldogságos terekbe ereszt be; leszen miért lennem a világban. Elég csak vállamra nyugtatnia fejét, kerubja valék attó’ néki, elég orcája kicsin darabkáját arczomhoz érintnije, csellagokat hozok le érte. S elég egyes kezit lustán hasomra tennie, vesszejem rögvest hosszús dárdá- vá gyarapodék, kényére kedvire. Haj, fut a csikó hamar a karámba, s ott toporzékol- va várja mennyei harmattal való itatását. Akkó tudom: szerencsém és a jóidő tanálkoztak: bévül valék szűvében es. 175 Ajna 1906 Küldöncök a méhesben Vajh fájásra születtek é az asszonyok? Mert iszen egész szépsé- gös szerelemmiskulanciájok úgy vagyon terömtve hogy néki, bujálkodásinknak utána kicsint vagy nagyon mindönképp fájni fog. Akárha gyermökét szüli görcsek közt, vagy ha nem, akkor vérezős havi bajában. S méginst hadják magukat ölelve szeretni ha férfiembör azt mondja nekik hittel hitelest, hogy ők a legszebbi- kek, s mindégvaló szeretést ígérünk. Hasafájós kicsin nőm es, feledve négy előbbes szűlésit, bubát akar tőlem, s adja alám ölit mégha éppen sajog mindene. Elmúlasztja-e vajh valahont azon időre, nem tudom, de megkínál frissvíz ízű szájával, madárröptű fecske mellecskéi- vel, s feltárja patakzug öblecskéjét, hogy feredjek benne. Majdan halk nyögdécsek- kel invitálja ki belőllem ágyékporcikáim sereges milljóit méhének szájjához, hogy azok élethosszi futásukkal őbenne mennyenek mennybe. Bár félem majdani fájásit, kűdöm méhesébe küldönceim, s várom lészen-e bubatermő csoda belőlük? De még ha nem es, ölelésem tán el tudja feledtetni vele kis időre női volta bajait. 176 A 1906 A-rul jövel álom (végel a hetedik) Tán utószorra álmodék A-rul. Az életem teljes folytán elmémben lakozó leánrul, ki mércéje volt vala az általam látott s látogatott minden női szépségeknek, összes asszony s leány szerelmömnek. Csöndben ültömben hezzá se nem érve, meg nem érintve nézegélem. Vékony metszett arczát s annak koroná- ját: ébenfekete haját. Mint számadó juhász őrizgetem, tartom számon minden egyes szálát. Setétben is látom lehúnyt szemét, pillákkal takaródzó két parázs széndarabkát. Elpihent alvó testét a paplanyon át. Hol pontost tudom helyét lába legkisebb ujjának, felhúzott térgye kalácsának, csípője kesken pereme hajla- tának. Barna bimbó hegyükkel bókoló csöppnyi mellei épp akkorkák mint tenye- rem öble. Darázs dereka alatt, összezárt lábai közén penig tudom, ott őrződik vágyódásom-örömem kagyló rejteke. Meg- fordul álmában, bizonyságul hogy van és létezik nekem. Már nem csak álom. Tán már én se alszom, s nem is álmodok. Ha meg itt van megtestesült valójában, akkor megyek is melléje alunni. Béestvélledett az idő. Egyek valánk. 177 Ajna 1906 Oda adódás Töstének absulútus bizodalma tett volt éngem az ő igaz szerölemtársává. Hogy végire mán nem tuda alunni söm nélkülem szemhúnyásit. Tán azért lett ez emígyen, mer úgy érek hezzája mint enyím teste részihez, maga- méként tekintem mindenit. Még likassá lett fogát vagy holdhavi folyását es. Vagy szűk cipellője okán feltörött lábaujját, keze csontjának fájását, arcza bőrének időadta változását. Ugyanesúgy szerel- mesködöm véle mint éveknek előtte: tenyerem melegével egyenként édesgetem magamhoz elébb kezét, lábát, vállát, majd számmal a száját és csicsörke halmocs- kájit, ujjommal ölének forró katlanmélyit. Osztán ha ez mind átal vagyon símogatva, s érezém rezdűlésén, hogy jó leszen néki, innen-hunnan eléfüttyentem iramokra mindig kész lovamat s fölültetém őt reája: vágtassék vélle az örömtermő mezőkre. Ő penig adá kezembe testének összes porci- káját, s én magamhoz feszejtem csípejét, tenyerembe szoríjtom csecsecskéjét, zárba kulcsolám combjait. Tészek rajta mind, mi jó. Iljenkor oljan oda adódással van véllem, mint buba, világra jövéskor. 178 Ajna 1906 Csillagváró Vagyon asszony, ki elvala magátul; ennen tükörbéli képitől már elégedöttségbe jöve. Vagyon aztán olyas ki attul lész meg, mit véle hímje az aktusban teszen. De ki igazából nő, annak öle csakes akkor válhat abszolute elégedötté, ha megkapja párjátul ölelkezé- süknek ott helyben megtermett magocs- káit, annak tejútfejér krémjiben. Ilyen az én babám, kinek testeárasztotta mele- gében, gyöngyetálmodós reggelen paplony alatt lustán ébredek. Fordul felém, fordu- lék feléje, s kére imígyen, feküggyek reája, merthogy mindég jó vala néki viselni súlyomat. S ő fekve hanyatt, húzá es alvós ingét fel hasáról magosra. S csupasz bőre érintésitül alighogyst, öle ágyában már benn is bujálkodék. S lészen néki is nékem es egyre jobb, mint szaladós ló vágtája. Bé, mindjárt a czélba. Pillantást megállék nézgélni kisímúlt arcát, mikor elélvezend. Ettül a magam bevégződése elmélázódva abbamaradék; nem is olik lényeges. Majd lész legközelebb. Ő mégis, mint kit jogos jussától loptak meg, elégedetlenkedik s durcál: „ejnye no te, nem kaptam meg a csillagokat”. 179 Ajna 1906 Jó az ígyes úgyes Éltöm végeig tán meg nem találom, igazábul mi es vagyok én ezen számos szerelmesködé- seimben: asszonyt akarós férfiember vagy az élettől mézös édösségeket kívánós gyermek-é? Mert lásd igen kedvömre való kedvesöm gyenge testit bordámho' szoríjt- va fogam harapásival megmarni madár- husú vállain, de egyast fínom dolog mejje bőrét aliges érintve, számnak szélivel csipkedni ott. Vagy lábát összehajtva s felhúzva hasára, apró kagyló résit baj- szom szellő érintésivel nyitogatni fel. Vagy széttárt combjai belsejének teljes erőmvel neki feszülve hatolni teste mélyibe. Esenleg mint ha volnék másik, mellje- nincs fejérnép, gyöngéd csókkal illetni főfelé homoríjtott vénuszka dombjának felém kínálkozó tetejit. Vagy végetlen ideig szinte mozdolatlan lenni míves testében, mígnem az ágáló vágy fantáziálós képei fejönkben bévégzik ágyékunk munkáit. Ígyes, meg úgyes, meg amúgyes jó az, akár férfi akár gyermek voltomnak. Csak jöjjenek elő végel kedvesöm gígája belsejé- bül mindig a csengőcskés örömvalló, fogalmuknincs szavak. 180 Ajna 1906 Életmosolyító Az éléshez az embörnek ezer számos dolog kelletik, úgyesmint étek és itóka, czimborák meg vígasság, de mindaz mellett leginkábban egy asszony szeretete. És nem csak hogy engemet szeressen valaki, de annál es jobban olyasvalaki, ki engödi s örűl annak, hogy ami szeretés énbennem fől- gyűlemlett, azt önzetlen ajándokul oda adhassam magambul nekije. Máskülön- ben ez az érzés belém keseredik. Ezöket szógálják kedvességeim, miket azért teszek, hogy babám orczájára mosolyt csalogassak. Hogy benne az élöttel való elégedettség előmutatkozzék. Így a mi otthuni színi játék ceremóniánkban a jegesmedve (ki én valék), gondoskodó jókat tenni kavics tündérjével folytonfurt igyekszik. Fűvekből s vírányokból gyógyí- tó téákat főz néki s vivé ágyába reggeli ételét, hogy édes legyen a megébredés. Ha kell, hajnalban kel vele, s elkíséri míg szárnyra kap a messzi levegőegekbe való induláshoz. Megmustrálja redőit az ő rohácskáinak, kellőképp állnak e rajta, s illék-e a topánka hozzájok? Mi több megjegyzé fűrészpor fejében, hogy szépítő 181 ékes szereit tündére, jártában-keltében hol merre felejté széjjel, hán ha földíszítni magát vélök majd rögtönhamar kellenik. Osztán még diót tör neki, édes magokkal éteti is. A tündér meg kedves szókkal elmondja százszor hogy a medvéje nélkül élnie nem is érdemes, és „édesmackóm”- nak nevezi. Szóval ilyes bukétává szőtt apróságok ezek, mik létezni-lenni kedvet keltenek. S ettől jöve öröminkben mindíg olyan haddelhadd finálé, hogy még a jóllakott macskák nyála is elcsorran. Ha ellenben királyos nőmnél az általam eléterített kedvességim kedvit nem nyerik meg és szándokaim ellenére elvetélődnek, akkor tőle dícsérő szókat, életvidámító mosolypurdékat semminyit nem kapok. Olyaskor nincs minek; és nem es léteződöm. 182 Ajna 1907 Ritka szép veres virágok Kettő szál veres virág vagyunk, öltöztetve fejér gyolcsba, téve szerelemnyoszolyára. Híven hisszük, hogy egymásnak teremtettünk. Az uccán járva, fogjuk egymás kezét, ha alszunk éjjel, akkor is. Beszélünk, s kitaláljuk mit a másik akarna mondani, elébb mint mondta volna volt. Örömben bánatban, s mindenféle jókban édes testvérekként szépen megosztozunk. Kettő szál veres virág vagyunk, helyezve fejér gyolcs- ba, nyoszolyára. Csinadrattás ünnepi sürgésforgásba, jókévánságokként nagyot mondók sorába, hol tanúk s a Fennséges Ég előtt jelenténk ki: örökig vagyunk egymáséi. Akár ha fú a szél, akár ha esik, a bódogság mibelőlünk el nem illanhatik. De vajh mennyi lesz az az örök? Kettő szál, egyazon ágból nőtt ritka, veres virág vagyunk. Letéve egyhelyre, gyolcsba, sors adta nyoszolyára. Egyes egyetlen életbe, egy adott világba. Ismételhetetlen, sem- mibe tartóba. Az igen hamar mulandóba. Miféle virágok leszünk, ha már nem lesz egyikünk? 183 Ajna 1907 Halálom álma A meghalásomrul is álmodtam eccer. Béhúzott setét függö- nyökvel elhomályosult szobában valék mozdúlatlan, ágyban fekve. Ott vala ő is velem. Őszfehérré lett hajjal, fekete taft ruhában. Pohárban vizet teszen mellém, megitat ha ihatnék. Csöndesre fogja a szót ha szólal, hátha elalhatnék. Szokom a némaságot, magam már beszélni sem tudok. Hallom, ha mond valamit, és ő tudja hogy hallom. Olyasokat mond, hogy nem baj, meg hogy ne aggasszam magam amért nem tudok már felkelni, ű megcsinál nekem mindent. Nem baj még az se, ha verítékezem, meg ha véreset köhögök bele a párnacihába. Állnak a percek, hosszú álom ez. Nyakig takarva vagyok, tehetetlen. Tesz vesz köröttem, susog a ruhája, tündérszárnya símogat. Ha közel jön, sovány kezén látom az ereket. Megfogja az én aszott kezemet, átal akara adni nekem valami kis erőket. Aztán halkan, hörgős álomba süllyedek. Még az jön eszembe, hogy én már nemigen, csak ő az, ki élő még belőlünk. Azból kik ketten voltunk valaha. Éj van. Talán valék még kicsin időig. 184 Ajna 1907 Együttaluvás Láttuk volt; ígyen meg úgy százegyféle lehetségessége vagyon a szerelmetes szerelemködésnek. Mik igazándiból soha nem egyformák. Mindenik az emlékezetnek mást és mást ád. De lett légyen bármíly jó, s mégjobb, ősidők olta az aktus végezete az, hogy a Tejúton a csillámos csillagok átal vándo- rolnak az férfinak testéből a nőébe. Oszt annyi. De annak utánna sokolyta gyakoribb jó-érzemény (hiszik vagy nem), a férfi és nő együtt aluvása. Mely minden iccakának újbóli szűzi örömünnepet ad, hosszvas órákon átal. Meleg selymesség a paplony alatt, bőreink véletlen puha egymáshoz érése, mindenhol ott, hol alvó roháink föl, meg félrecsusszannak. S mennyi sokféle formulája vagyon az alvós összegabalyodásnak! Madárcsontú hites- tündérem vállam bőre-párnáján szereté pihentetni fejét alvás közben, miközt lábát keresztbe átteszé rajtam. Ilykor testecske részei bordáimho’ bújnak, s ölelve őt túlnan, kezemmel még rája segí- ték is ebbene. Vagy fordula másik ódalára hátával nekem, s akkó én mint vastagra szelt karéj kenyér fogom őtet félig körbe. 185 Térgyemet combjai közé búttatom, liget- füves dombecskájához föl egészen, hogy mintha táltos paripán ülne. Aztán ha mégenkább jobban ölembe fészkelődik apró fenekivel, átal rakom karom rajta, s hogy mellecske madarai az álmodások idején el ne repülhessenek, tenyerembe belé fészkeltetem őket. Hidegségben ha meg fázni látám, a számmal apránként meleget es lehellek a háta hajlásába néki. Szokásost ígyen csöndesűlünk el az éji mozdúlotlanságba. Csukott szemmel hall- gatjuk darabig a másikunknak lélegzését, s elszundítunk egymás szuszogásán. 186 Ajna 1907 Summázat Ötven és kilencödik évemben testömnek még mindég hű szolgája valék. Mely testem nékem élni kedvet ada összes éveimen át folytonost. Szolgája vóttam abban ha ihatnéka volt, ha ennie jókat akaródzott, vagy felfedeződni mehetnéke támadt a világ bármely zugába. S még szívesebben szolgája vóttam bármikor, ha szeretésre asszonyi testöket kévánt. Kiket mind, ezben a könyvecskében híven bevallék. S kik közt a tetődzést leges legszeretettebb feleségem fődi formátuma jelenti mostan. Ki néköm valóságosságában is ténylög másikos felem. Ahogy egyfél kezem is az én kezem, ű teste vala az én egyikfele testem. Élém véle éltét, mint adott magamét, s fogadám el őt mindúgyan ahogy van. S vágyám vágyaimban is pont ilyennek. És hát az ő öle ágyacskája nekem mindön csodáknak végösse. Szerelmeskedős létünkkor attól lész jó nékem, ha érzém mikor néki éppen jó. Lélektül eredett harmóniaság a mi együtt levésünk. Ötven és kilencödik évemben, enmagamban és az én kedvesömben, nagy örömem lelém. 187 1907 Epilóg a szeretetrül Útamat mi egy asszonynak méhéből eredett, leá- nok és többes asszonok lelke s öle közén tettem meg. Keresvén az abszolútus sze- retést, miről pulya korom ólta tudásom van, hogy létezik. Sokáig nem élhettem meg teljösségiben, de fejemben biztos lá- tásom vót róla mindíg, milyen köll legyen az. Járámvolt hát körbe az világot érötte, belé csöppenék jó s rosszabb érzelmes- ségökbe, s fejöm fölkapva mint a lú, tág orrlyikokkal menekülék ki belőllek, ha megérzettem, ez nem az! Ifjan először azképp gondúlám: ki szeretik éngem, az nékem szógálni fog. Későbben úgy vélém; abból látám majd meg, ki az ki tínylegesen szeret, hogy azonosmód él velem, s véli a világot oljannak, milyennek én vélem. Most mán tudom teljest, mert éltembül tapasztalám meg: ezeket vágyni a kevésnél is kevesb, s csak önnön magunk szeretését jelönti. Éltem végi ultimátos szerelmem szavak nélkül bizo- nyítta nekem eztet meg. Lám ővéle engem mérhető, fogható vagy kimondható dolgok össze nem kötöttek. Csak az ég által adatott vágy arra, hogy mind az időkben 188 egymás mellett legyünk. Újból és újra. Hogy halljuk a másik lélegzésit, érezzük bőre érintésit. Élvezzük és szeressük a teret, mit a másik maga körül teremt. És őt magát egész teljességiben; lelkének és testének csupaszságában egyképpen. Az ember azon által tudhassa: igazán van szeretve, ha valakiben bévül, belül hiány vala rá. Nékem ő nagyon hiányoznék, ha nem vóna. Őrólla is jól tudom ugyanezt. Megtaláltam amit kerestem, a járkálás bevégeztetett. ______________ 189 Sorolat (mikrül írva vagyon) Előjén szólva 3 Alsózsitkán koranyárAlinka 4 Feküdés egyhelytAntea 5 Gyolcs ajándok a királ leánnakAbiáta 6 A-rul jövel álom (először)A 7 Ojtfalun télbenAporka 8 Pestvárosabéli aprójószágokAnica 9 Kiskokas kirándollásaAlma 10 Fehérség hangtalanAntea 12 Ojtfalun beteglátogatóbanAporka 13 TanúllásAtala 14 Rácsudálkozás domboskákraAtala 15 Véknya lányka egy padonAvarka 16 Fejtül két dikóArita 17 Virgoncka pelyheseAnica 18 Posonyban egy tót leánkaAlda 19 SétafikaAdala 20 HadállásokAsma 21 Előre haladások a legínszobánAsma 22 A-rul jövel álom (másodjára)A 24 Lakodalomi múlatságink...Asma 25 A nászútAsma 26 Balatony vizének hullámos tetejénAsma 27 Hasinka gömbölyeAsma 28 Bécsben a szállás kietlenAglája 29 Átok ülte szőkeségeÁfra 30 Günnye gúnárnak huronyvágóAmara 31 MagnézisAmira 33 Egymás felé forgó malmok...Amilla 35 Lóhossznyi hosszan lemaradvaAmilla 37 HármosanAsma 38 190 Balatony meg Pest meg facsigaAmelita 40 Távolság es, közelség esAjna 42 A csóknak árúlásaAdina 43 Hideg köveknek alattaAsma 44 Buba szűlléseAmira 46 Május heve a majorságbanAsma 48 Születe szerelmetös egybe...Atina 49 A-rul jövel álom (harmadszorra)A 50 Új életbe költözökAtina 51 Majorságom fölött a mindenség...Atina 52 Pest-Budárul ideodaAtina 53 Vizek mentin napsütte kavolkád...Atina 54 Pacsirta madárkám a keziben...Atina 56 NagykobátAtina 57 Másek planéta hidegségiAsma 58 Jövék nagy szüvemmel visszaAtina 60 Ártatlanságban való együttaludásAmira 62 A-rul jövel álom (negyediknek)A 63 TöprenkedésAmira 64 Mély sejtölmességökAmira 65 DagerrotípiaAmira 67 Néke is, nékem isAsma 68 BibiAmira 69 Mind az örömöket megízlelémAmira 71 NamajdAmira 72 Távolban valék kutyáulAsma 73 Szeretőtül válásAmira 74 Feleségtül válásAsma 76 Az teljes elvállásAsma 77 GalacsinyAtina 78 KőttésztaAnda 79 SebtibeAdna 80 Ajna-rul jöve elé álomAjna 81 Voltnincs év voltAmira 82 191 Vannincs aki vanAmira 84 ConflictusAmira 86 Mind fájik mi bennmaradAmira 88 Rációs önösségemAmira 90 Új szerelem kezdeménye elillanAmanda 91 Terézvárosi kicsin szobaAjtonka 92 Egyszömélyes parádéAjtonka 93 Nádfedős kunyhóban kedvünk...Ajtonka 95 Hegyen háton tisztásonAjtonka 96 O-bötűAjtonka 97 Bársonybéli setétségAkilina 99 Baráti segedelemAjtonka100 Ebadta kutyáiAkilina101 Tollforgatók táborábanAgnéta103 ErdősüreAkilina105 Táncz mi szömem boldogítiAkilina107 JótétAgnella108 Napkelte ligetesAgnella109 Páratlan vázaAgnella110 Gyerekporontyka mennybe ménAkilina111 Valék én ... egy másforma világbulArietta112 Az üdősebb asszonyAnzelma114 Az nőknek utolsó fegyvereAkilina116 KapufélfaAkilina117 SzilajosAsszunta119 Hű szolga lámpásomAsszunta120 A-rul jövel álom (ötödikként)A121 OjdonságAsszunta122 SzorongatvaAsszunta123 SziklaperemenAsszunta124 Esküdés magos hegy tetőjjénAsszunta125 Feredő a kádbanAsszunta127 Jóféle nektárAsszunta129 MadárlesAsszunta130 192 Babirka hasonAsszunta131 Jankófalvi tornácon ... parázslikAsszunta132 Asszonyfődecském elbirtokollásaAsszunta133 Boltíve közén sebesenAsszunta134 Tábortűznél varázslásAsszunta136 Téli dűlő a faluvégenAsszunta137 Vígadós századvégAmáta139 Én már alhatnékAmáta140 Táj s asszonyAmáta142 NőszállásAmáta144 Játszódások az ... ház hűsejébenAmáta145 Rúzsadombi kábaság reggelAtina146 A-rul jövel álom (hatodik)A148 Tündérkertben gyútta tüzekAjna150 Jótündér és vastog font kötelékekAjna151 GyűrűváltásAjna153 Perzsa szőnyegAjna154 Macska kinn és bennAjna155 Virágréten vágtaAjna157 KölkecskeAjna158 A nap süte mindenekreAjna160 Kikelet mindenkinekAjna161 Tündérnek mesélés tündérke...Ajna163 Lám, magától tavasz leszAjna165 Ábrándozgatás az aktúsok ...Ajna166 Estvére tartogatvaAjna168 A távolba beszélő masinaAjna169 TündérhűvösségAjna171 Oktalan bőjt szeretetért... Ajna173 Bényugvás az időnek járásábaAjna174 Küldöncök a méhesbenAjna175 A-rul jövel álom (végel a hetedik)A176 Oda adódásAjna177 CsillagváróAjna178 193 Jó az ígyes úgyesAjna179 ÉletmosolyítóAjna180 Ritka szép veres virágokAjna182 Halálom álmaAjna183 EgyüttaluvásAjna184 SummázatAjna186 Epilóg a szeretetrül187