SZÉKELY SÁNDOR Amerikai panoptikum Máshogylátások 1983/1985 MAGÁNKIADÁS 2021 2 Köszönetem Karetka Gábornak és Veres-Székely Annának a tanácsokért és a lelkesítésért. Borítótervezés: Varga Csaba A borítón a szerző „Táncos torzó” c. festménye © Székely Sándor, 2021 Magánkiadás ISBN 978-615-01-0587-1 Készült: Progresso Print Kft., Bp. 3 T a r t a l o m Távolságok, és ahonnan nézzük Az osztriga és a pesti Pepsi 6 Amerika felé tekintgetek 9 Repülök 13 Amcsi 18 Előttem a végtelen 21 Barna kalap a városban 25 Amerika munka közben A főnököm a barátom 30 Átkelés a hídon 38 Kezdd újra, elölről 44 Az olajmunkás keze, lába 50 Terápia, életfogytiglan 55 Szabadságom, szabadságod, szabadságunk Fa, ház, zanzásított történelem 62 Én, a forradalom 67 Vega a világ 75 Ezer apró darabra tört a nap 81 Csereértékek Perfordulás 88 Tisztelt Öreg Barátaim! 94 Kihívás 100 Mit nem csinálnék én abból az országból 106 Nekem mindenki hiányzik 112 Most jó-e ez így? 116 Ha nem tudod, mit kell szeretni 122 4 Ez a novella-füzér az Amerikai Egyesült Államokban egy kétéves kinttartózkodás idején íródott, 1983-1985 között. Emlékezetül szánom azokról az időkről, amikor még nagy dolog volt nyugatra utazni. 5 Távolságok, és ahonnan nézzük 6 Az osztriga és a pesti Pepsi, avagy hányféle életünk lehetne „Ahhoz mérve, hogy hova megyünk, nem mindegy, honnan jövünk.” Most már tudom, milyen ízű az osztriga. Többé, ha lehet, senki ne említse nekem ennek az állatnak a nevét se, mert elindul egy visszatarthatatlan érzés a gyomrom alsó tájáról, és csak halad fölfelé, pontosan az ellenkező irányba, mint ahogy azt a természet rendje ősidők óta megszabta. Ugyan- akkor látom az asztal körül a többiek arcát, sóváran merednek a hatalmas tálcára, amelyet a matróznak öltözött pincér az asztal közepére helyez, rajta a már külsejében sem túl megnyerő nyers kagyló- halommal. Halk, diszkrét reccsenések, a héjak szétválnak, kevés citrom kerül rá, és megtörténik a kicsiny, kocsonyás test utolsó utazása két rúzsos ajak közé vagy egy markáns bajusz alá. Rágás követ- kezik és nyelvcsettintgetés, hogy milyen finom, én is bólogatok, fogam alatt homokszem csikordul. Úgy érzem, egy mélységes mély kút alján egyedül maradtam, érzéseimet nem oszthatom meg senki- vel, lopva felnézek: körülöttem mindenki szereti az osztrigát. Idáig tehát tisztázódott az osztriga számomra való értéke (illetve értéktelensége) az elfogyasztás módja-mikéntje, sőt a helyzetem is az asztaltársa- ságban: esznek, én nem, és még csak nem is értem, mi a jó nekik ebben. Ugyanakkor belül mégis izgat: mit élveznek ténylegesen, amikor a nyelvükön tartogatják ezt az aprócska, élő, nyálkás testet? Már elindulna a kezem a tálcán lévő utolsónak maradt kagyló felé, de a feltörekvő fura érzet gyomortájról 7 határozottan figyelmeztet: ne tedd! Jéghideg sejtés kúszik a tudatomba, lehet, hogy nem fogom meg- tudni soha, mi jó ebben az étekben az emberek többségének? Akkor hát rejtve marad számomra az is, hogy a természet ezt a jószágot egyáltalán mife- nének teremtette? Földrajzilag Észak-Amerikában vagyunk, e pilla- natban az ország területén kicsivel több, mint 240 millió ember tartózkodik, velem mindössze eggyel több, nem sokat számítok. Amerikai Egyesült Államok a neve. Megpróbálok kényelmesen, fél- könyökre támaszkodva lebegni efölött az ország fölött, igyekszem megnézni mindent odalenn, és közben amit lehet, tudni-érteni róla. Örülök, hogy itt vagyok, boldognak mondhatom magam, ezidő- tájt kis hazánkból nem sokan jutnak el a világ e távoli pontjára. Madártávlatból szemlélhetem a dolgokat, minden érdekel, újszülöttnek számítok itt. Ha akarnám, válhatna belőlem Európából kivándo- rolt igazán amerikai, álmait megvalósító helyi hazafi. Lehetnék a végtelen prérit termővé munkáló farmer, a hatalmas tágasságokban tehervonatokon kóborló hobó, vagy a felhők felett a magán- repülőjén utazgató milliomos; a lehetőségeim számtalanok. Mindössze az osztrigát, a kontinenst és a többi amerikait kellene megszeretnem. És persze túllépni az eddig leélt életem megszokásain. Azt mondja minderre az újdonsült New York-i magyar ismerősöm, miközben mélázunk egy gyors- étkezde teraszán: – Jó, jó, de a pesti Pepsi jobb! Jobb az íze. Hátrahőkölök magamban, meg van ez őrülve? Négy éve disszidált Magyarországról, szándéka itt élni, amerikai állampolgárságért folyamodott, teljesen ésszerűtlen, amit állít. Mi több, a kóla itt nemzeti ital, több mint fél évszázada isszák, létezhet-e bárhol e feketénél feketébb lé, a kólánál is kólább 8 kóla? Valami, ami Amerikánál is Amerikább? És hogy pont a pesti... Alighanem szimplán nem érti, mire akartam kilyukadni. Én akarom megszeretni az osztrigát. A hiba bennem van, ha nem vagyok rá képes; és a jövőben, ígérem leküzdöm! Az ismerő- sömben azonban végleg benne maradt a bibi; soha nem lesz belőle igazi amerikai, ha a pesti Pepsin nosztalgiázgat. (Úgy tűnik, nem egyszerűek az egy- szerűnek tűnő dolgok; mindenesetre Amerikában, hol ezt hol azt a félszemünket érdemes lesz befog- nunk, mert a kettő nem ugyanazt fogja mutatni.) Rohanok keresztben át a Negyedik sugárúton, Manhattan északi részében, mögöttem fék csikorog, de megérte, mert a kis könyvesbolt kirakatában tényleg ott van Ady, angolul. A könyveket szemmel legelészve csodálkozgatok egy darabig, rámizzad közben a magyar Lewis-farmer utánzat. Phű, de fülledt meleg van ebben az aszfaltóceánban; tisztára Balaton. Pózt váltok: jeges kólát iszom egy automa- tánál, közben arra gondolok, milyen messze is van Magyarországtól Amerika, mérföldekben? És ha szeretnék egészen új dolgokat tapasztalni, magam mögött kell-e hagynom a mérföldeket és magamat? A hideg ital kortyokká válva folyik le a torkomon. A szituáció több síkon is érdekes; úgy érzem, egyre többet értettem már meg ebből a világból, kezdenek kihámozódni az azonosságok és külön- bözőségek a két ország között, de valami nem stimmel mégsem. Miért érzem most már én is, hogy a pesti Pepsi jobb? (Mivel a választ egyelőre nem tudom a fentieknél világosabban körvonalazni, javaslom, a továbbiakban adjuk meg pepsiben az országok közötti távolságokat.) „Egy trialektikus világnézet lehetővé tenné számunkra, hogy minden dolgot biviálisnak tekintsünk?” 9 Amerika felé tekintgetek „Budapest kirakataiban minden megtalálható, stílusos szemüvegkeretektől és szőrmebundáktól a vízisíig és cserepes kaktuszig. Minden... Magyarország tízmilliós lakossága a leginkább nyugati jellegű, és a legjobban ellátott népesség a szocialista táborban.” (Time magazin, ’80-as évek) Egy pillanatig még Magyarországon vagyunk, itt születtem, ez a szívem-csücske-kis-haza, Kossuth földje, Petőfi vére öntözte, hát persze hogy szere- tem. De Amerika – gondoltam –, mégiscsak teljesen más, egy pazarul gazdag óriás, mindenkit tárt kapukkal váró Új Világ, emberi ésszel fel nem mérhető teljesítményekre hivatott. Az én számomra is az lehet: a minden lehetőségek földje, jövőm születésének táptalaja. Mint a szabadság és igazsá- gosság hona, országok és emberek sorsát egyenlőn formálja. Példaként a hatvanas évek hippijeit hoz- nám föl, akik milliók lelkét tették fogékonnyá arra, hogy ami a világé, az mindenkié; az autóstop egy életforma; és az élet maga csak egy utazás, nem kell nagyon sok mást belemagyarázni. Nem csoda hát, ha évek óta arra vártam, hogy eljussak erre az ígéret földjére, és élőben hallhassam a Central Park füvén a virágfüzéreket viselő bölcs gurukat, akik meg- mondják, mit kell tenni, hogy az élet olyan könnyű legyen, mint a levegő, az idő pedig, mint az elszálló szél. Nem rossz hely ez a Magyarország, megvan minden, de valami tapadós valóságban élünk mi itt, a Közért és a munkahely között. Távlatok nélküli napokra osztjuk föl és herdáljuk el az időnket. Konkrétan azt reméltem, hogy ha Amerikában 10 élhetek, felszínre jönnek, kitárulkoznak bennem a képességek, több lehetnék talán még saját magam- nál, az adottságaimnál is. Szerettem volna magam megmérettetni nagyobb dimenziókban, hiszen min- denki azt állította, hogy a dimenziók fontosak. A tu- dományban is úgy tűnt, hogy az igazságok biztosab- bak, igazabbak, ha angolul mondják ki őket; tehát szorgalmasan jártam angol nyelvtanfolyamokra. Szóval végre megkaptam az útlevelemet, csak a vízum van hátra. Alig három hét választ el az uta- zástól, remeg, vibrál bennem az izgalom, rengeteg energiába kerül, hogy ne látszódjon rajtam. Egysze- rűen használhatatlan vagyok, csak az jár a fejemben: milyen lesz Amerika? Elbúcsúzom az ismerőseim- től, sokan úgy gondolják örökre; talán én is. – Menj, apafej, menj csak, az egy aranyország, ott még bármi, minden lehetsz, neked még érdemes – mondja egy tízegynehány évvel idősebb kolléga, miközben a csapossal fél rumot öntet a sörömbe, és éjfélig tárgyaljuk a leendő jövőmet; ő a barátom. – Nézze kérem, én nem állok az útjába, kivehet fizetésnélküli szabadságot. Ha úgy akarja, próbáljon szerencsét. Az biztos, hogy ott keményen kell dol- gozni, de sokat tanulhat. Használja jól ki az idejét, a maga és a haza hasznára! – és kezet fog velem az igazgatóm, ezzel hivatalosan útra bocsájtattam. – Nézd, ember, nagyon egyszerű, hogyan kell ott érvényesülni, csak mindig a dolgok logikájára figyel- mezz. Mert ott az ésszerűség irányít mindent. Sok dolog nem helyes persze arrafelé se, de szervezést, azt meg kell hagyni, tanulhatunk tőlük. – atyai nagybátyám tanácsa ez, barátságosan a vállamra teszi a kezét és megtekintjük a panorámát főosztály- vezetői szobája ablakán át: alkonyodik az ég a porlepte Mártírok útján. – Kisfiam, édes kisfiam, sose látlak többé, nagyon vigyázz magadra, Amerikában hidegebb van – a 11 szülőanyám, mint később látjuk, háromnaponta ír majd nekem sírós aggódó leveleket, ő az ott- honmaradt gyermekkorom, a semmiképpen el nem felejthető Magyarország. – Szabad leszel tőlem, szabad mint a madár... – sóhajtja egy bánatos női alt, a mellkasomhoz bújva, de félő, hogy az elmenésem mégsem bánja olyan rettenetesen, mert ettől ő maga is szabaddá lesz új madárkalandokra. – Kivert kutyaság vár rád idegenben, de biztosan megérem én még, hogy a rosseb haza esz! – ez volt Lányi bácsi a szomszédból, aki gyerekkoromtól szeretett engem, de kemény hangon beszélt hozzám mindig, nehogy elhiggyem. Az emberek körülöttem élesen megoszlottak mind az eljövendő vízenjárásom eufórikus víziója és a mifenét-keresel-ott pesszimista értetlenkedése között; és bennem ekkor kezdett elülni a kétség. Tényleg, milyen is lesz az az Amerika, ahol miért is lenne hidegebb, mint itt; vajon mi más célból dolgoznának az emberek keményebben, mint itt; és vajon kinek az esze járása szerint ésszerűbbek ott a dolgok? Lehetek-e és mitől szabadabb, egyáltalán? És az se biztos, hogy jó, ha akármi lehetek. Ne adja az Isten, emberek, hogy bármi legyek, hiszen nekem már van magamról kialakult elképzelésem: ötéves koromban kocsis akartam lenni, aztán tenge- rész, mostanra biológus lettem, identitásom ezen színes háromszögénél több nem kell. Jó, ha ezeket össze tudom pászintani a hátralévő életemben. A Fény-moziban, a megértés és miheztartás végett háromszor is megnézek egy dokumentum- filmet, a címe: „Ez Amerika”, a legbizarabb dolgok gyűjteménye, amit eddig valaha láttam. Egy aréná- ban szórakozásból autókkal hajtanak direkt egymás- ba; autóparkolóban celebrálnak misét és a hívek a kocsikból ki sem szállnak; sárral teli medencében 12 félmeztelen nők birkóznak és egymás haját tépik. Zavarba jövök, mi ebben az élvezet, miért érdemes látni összemocskolt testeket, mitől ez Amerika? Megtudom, hogy San Franciscoban felhőbe merül, olyan magas a Golden Gate hídja, és a leugró öngyilkosok itt nem vízbefúlnak, hanem a becsapó- dástól halnak meg. Lesz-e közöm nekem ehhez, és mi? Itthon eddig a jó-rossz élmények idővel anek- dotákká szelídültek, beilleszkedtek a mindennapja- imba; de mi lesz, amikor folyvást élményekben kell majd éljek, és nem lesznek köztük magamnak szóló mindennapok? Félek, hogy a végére sem értem majd meg ezeket a tőlem távoli dolgokat. Az iskolában sokat tanultunk a sivatagról, de mire emlékeztet a név: Szahara? Engem a lágyan domborulatos keblű földrajztanárnőre a Barcsaiból, szép emlék akkor is, ha a feleletemre kettest írt be az osztálynaplóba. Pedig a pedagógusi szándékok szerint afféle tűző napra és végtelen homokra kellene asszociálnom. A tanárnő keble közelebb volt, mint a Szahara... Nem sokat pakoltam az útra: egy marék közmondást és kazalnyi jótanácsot. Meg elnevezé- seket a térképről, hogy tudjam, hová menjek. Sem- mi hasznukat nem vettem; Amerikában máshogy ejtik az elnevezéseket, másképp értik a közmondá- sokat, és az itthoni jótanácsok sem érnek semmit. Hanem a magammal vitt múltam kiforratlanságai- ból, e másféle világban, mint jó klímájú borospincé- ben, határozott felismerések, letisztult, világos elhatározások forrottak ki: már tudtam, miként éljek, amikor majd hazatérek. „Gólya, gólya, gilice; mitől véres a lábad; török gyerek megvágta; magyar gyerek gyógyítja; síppal, dobbal, nádi hegedűvel.” (A hazát jelentő szívbéli formulák egyike) 13 Repülök „Amerika kontinensnyi területén nem találsz olyan helyet, amely számunkra idegen lenne. Buenos Aires- ben épp úgy otthon vagyunk, mint Bostonban; La Pazban, mint Los Angelesben. Rio de Janeiróba elrepülni is csak annyi, mint Miamiból Chicagoba. Repülj velünk! Eastern Airline” (Hirdetés a Cosmopolitan magazinból) Éjszaka van, éppen most szeltem át az óceánt. Frankfurtban, amikor felszálltunk, lemenőben volt a nap a látóhatáron nyugatra, de még épp csak hogy eltűnt, mire most New Yorkba értünk. Nyolc egész órán át alattunk aranyvörös színben játszó, ragyogó felszínű óriás felhőpaplant bámulhattam, mert a földgolyóbis forgásával repültünk egyirányba. Mint- ha a mennyországban lettem volna, csak épp turbi- nák dübörögtek a szárnyakon. Meglehet, azok zaja űzte el az angyalokat; közel s távol egyet sem láttam heverészni a mennyei felhőpaplanon. A kapitány bemondta a hangszóróba, hogy legalul végeláthatat- lan sós víz van. Ezzel némileg megnyugtatott: puhábbnak tetszik az esés, ha netán lezuhannánk. New Yorkból még Bostonba repülök, várni kell az újabb gépre. Budapesttől számítva már tizennégy órája vagyok úton, ki se látok a szememen az álmosságtól. De amikor újra felszállunk, már éji sötétben, az orrom megint az ablaküvegen, álmélkodom, micsoda ékszerkirakat idefentről ez a megaváros. A magasból csak fényeket látni, millió parányi kivilágított ablak lebeg a sötétben a föld színétől hatvan-hetven emelet magasságig, látszólag rendszertelenül. Ahogy a bennük lakó pici ember- kéknek kedvük kerekedik föl- vagy lekapcsolni a villanyt. Északnak fordulunk, már félórája a leve- 14 gőben vagyunk, jobbra a mélyfekete tenger, de a partján még mindig nem akaródzik végeszakadni az egybefüggő fénypontocskáknak; mekkora metro- polis ez? Bátortalanul a légikisasszonyhoz fordulok: – Bocsánat, kérem, megmondaná, New York fölött vagyunk még? – Ó, dehogy, uram. Balra, látja, az Boston, és ott a Hancock tower; nyolc perc múlva le is szállunk. Elszégyellem magam, miféle utazó vagyok, aki azt se tudja, hol van? Úgy érzem, ha földet érünk, nem szabad kiszállnom a repülőből, annyira idegen vagyok ebben a környezetben. Maradok hát, be- surranok a pilótafülkébe, és mostantól magamban körözök a híres bostoni Logan reptér fölött, ami egy szigeten van. Kétpercenként szállnak le-föl a háznagyságú gépek, szentisten, a kifutópálya szinte a tengerbe lóg, nagy a tumultus. Följebb emelem a gépet, nehogy azt higgyék, hogy én is le akarok szállni; markolom a botkormányt; már távolabbra is merek nézni. Na ja, ez Boston, ugyancsak százezer kivilágított ablak kacsintgat a fényszemeivel, vajon melyik mögött főzhetnek nekem vacsorát? Ha most lent lennék az utcákon, magukkal sodornának a valahová siető emberek; ha valamelyikük közelről rám nézne, azt hihetném, ismer engem. Ez persze csak érzékcsalódás lenne, nem ismerhet senki itt. A tömegben mindenkinek van valamije, amitől látszik, hová megy: egy felhőkarcoló felső emeletére, üzleti tárgyalásra viszi gazdáját egy valódi bőr diplomata- táska; könnyű kis nercbunda igyekszik megfogni a szerencséjét, gáláns úrba karolva. Pizza gardérozza a megrendelőhöz a pizzafutárt. Nekem is jeleznem kéne valamivel a célomat. Abba kéne hagynom ezt a levegőben körözgetést, ki kell találnom legalább egy pózt vagy valami jellegzetes mozdulatot, ami támpontot ad rólam az ittenieknek. Meg magamnak is. Nem ülhetek a gépben örökké, félkézzel a 15 botkormányt, a másikkal egy lepukkant kelet- európai bőröndöt markolva. Azt sem tehetem, hogy senkihez nem szólok. A végén hol fogok aludni? Elhatározom, hogy leszállok. Beállítom az irányt, a magasságot, de közben a gép orra elől már eltűnt a reptér kifutópályája, helyette jókora öböl sötétlik, tengerjáró hajókkal. Innen már nincs más megol- dás, mint vakon belevágni a veszélyekbe. Előttem nagybetűkkel kiírva, hogy Sumner-alagút, ez a tenger alatt visz át a szigetről Bostonba. Kifújom a levegőt, bedöntöm a gépet, alacsonyra ereszkedem, veszítenem kell a magasságból, nehogy elvétsem az alagút bejáratát. A túloldalon ismét reménykedem: valahol talán le tudok szállni. És találok majd valakit, aki keres engem. Kézzelfogható közelségben terül elém Boston, az egész város. Ez már az igazi Amerika, a felhőkarcolók tényleg az égig érnek. Kerülgetem őket, nehogy a szárnyaimmal hozzájuk koccanjak, jobb lesz, ha felhúzom a gép orrát. Lenn elma- radnak a cérnaszál utcák, gyufaszál autók, gom- bostű emberek; az égben fenn itt is csillagok laknak. Teszek egy kört, aztán megint lejjebb ereszke- dek. No, talán az lesz, az ott, aki engem keres. De nem, mégse, ezeken az arcokon látszik, hogy nem várnak senkire, csak haladnak egyik vagy másik irányba, az úttesten guruló autókkal párhuzamosan. Egynemű hömpölygő tömeg, nem lehet köztük, akinek én kellhetek. Áramlásuk iránya megtörik a boltok és szolgáltatóhelyek bejáratán, ki-be térnek az ajtókon az emberek. Egy szemeteskonténer út- ban van, senki nem teszi odébb, inkább kikerülik. Föl, a reklámfeliratokra ritkábban néznek; pedig azok határozottan útbaigazítanak: mit kell szeres- sünk, hogy a legjobban éljünk. Az autók közben dühödten dudálnak egymásra. Végleg elegem van ebből az egészből, ismerős női hangot vélek hallani, 16 talán ő az aki vár; ismerős hangon nevet, tavaly Budaörsön találkoztunk esetleg? Rájövök, nem, nem lehet az, ott nem is nevettünk, temetésre mentünk. Különben is összemosódik minden, alig hallok itt fönn bármit, jobban kellene az emberekre figyeljek. Közelebb kéne legyek a földhöz, hülyeség ez a folyton repülgetés. Egy feketebőrű hajléktalan álldogál szemközt, nekiveti a hátát a felhőkarcoló- nak és köhög, a kézfejével letörli a szája sarkáról a nyált; ez lenne a jel? Amerikával való találkozásra? Valahogy nagyobb áttekintést szeretnék: végül is meddig tart ez a város, mik a jellegzetességei? Megmondhatná valaki, hogy mit kell itt nézni, hogy kell viselkedni, hol vannak a létezésbeli határok; fontos lenne tudnom, mert itt kell éljek, darabig. Azaz kintebb a külvárosban; arrafelé siklok egy alagút mélyén, itt ’subway’ a neve a metrónak. Fából való arcokkal utazom. Belenézek a szemükbe és megsértődöm, mert senki se néz vissza. Szőke skandináv szempillák kékesvörös szemhéjjal, kerek thaiföldi gombszemek, apró japán orrok, és a fekete minden árnyalata a feszes afroamerikai pofacsonto- kon. Két kínai kislány csilingelve beszélget; nekem annyi, mintha két csengettyű szólna. Idegesen kotorászok a zsebemben, lehet hogy már rég le kellett volna szállnom, hol van az az átkozott cetli a címmel, és miért nem jött ki az illető elém a reptérre? Nem kellett volna átéljem ezeket az iszonyatosan idegen dolgokat. Megint egy új, már a harmadik külváros neve, ami mellett elha- ladok, a házak teljesen egyformáknak tűnnek, mindegyik fából van, mindegyiken tornác, csak az utcanévtáblák színe változik városrészenként. Egy- másba érő településlepények, hol az én kijáratom ebből? Ez már nem is repülés, már senkit sem keresek, nem akarok semmit, csak végre ágyban landolhassak. 17 Háromemeletes faház földszintjén lett meg a szobám; fontos, hogy megjegyezzem, milyen színű a ház, másképp nem találok holnap haza. A helységben egy olvasólámpa vajúdja a félhomályt, ez most jó, végre kinyújtózhatom. Örülhetek a megérkezésnek, de leginkább, hogy egy időre magamra maradhatok. Elébb azonban a hellyel kell megbarátkozzak: kinézek az ablakon, nevetségesen kicsiny gyep tartozik a házhoz (enélkül errefelé nem ház a ház); megtudakolom, merre van a fürdőszoba; nem, nem zavar, hogy a padló helyenként nyikorog, majd vigyázok. Az órámat leteszem az éjjeliszek- rényre, kinyitom a bőröndöm és beeresztem a tartalmát a szobába. A ruhák legtetején ott a magyar kiadású útikönyv, leheveredek a kerevetre és fellapozom Boston jellegzetességeit. „...A Washing- ton street és a Milk street sarkán újabb templomhoz jutunk el: ez az Old South Meeting House. A jelenlegi formájában 1730-ban lett kész. Korábban is egyházi épület állt a helyén, s abban keresztelték meg 1706-ban a kis Benjamin Franklint. A toronyóra már két évszázada jár...” Továbblapozok, miféle lényeges dolog lehet még ebben a városban? „... A város modern központjában áll a John F. Kennedy elnökről elnevezett Federal Office Building: két huszonhat-emeletes toronyház, amelyben szövetségi hatóságok kaptak helyet; a közelében a városi kormányzat ultramodern épülete és a telefontársaság irodaház-tornya. A Cambridge street mentén kifli alakban nyúlik el egy másik modern irodaház, és a State Office Building, a massachusettsi állami szervek központja.” Nem sokkal lettem tájékozottabb, behúnyom a szemem, elalszom nemsokára. Nagyon messze van még ide Amerika. „– Apa, messze van még Amerika? – Nincs, kisfiam... ússzál tovább!” (Pesti vicc) 18 Amcsi „Ez itt az Amerikai Egyesült Államok, ahol alapból senkinek sincs joga önmagán kívül bárki másra számítani; ahol mindenkinek meg kell tanulnia a saját útját járni.” (Kurt Vonnegut: Slapstick) Ma másnap van, azaz a repülésemet követő reggel, Amerika besétál a szobámba és azt kérdi: – Mondja kis hercegem, van-e valami speciális óha- ja, mert én bármilyen kívánságát kielégítem. Csak az elmúlt három évben közel kétmillió bevándorló találta meg nálam a számítását, magának se lehetnek azokénál nagyobb igényei. Mert nézze, mi kell egy ilyen magafajta fiatalembernek? A tér, főleg a tér! Hogy legyen hová fejlődnie, érezhesse, hogy korlát- lanok a lehetőségei. Hogy megmutathassa, többet ér másoknál, maga a magasabbra növő fa, maga az erősebb kutya. Csak egyszer ízlelje meg az érzést, hogy csupán akarnia kell valamit, és ha elég ügyes hozzá, akkor itt véghezvihet bármit. Bármit, ami eszébe jut. Lefogadom, nem akarja látni többet azt a formaságaiban megráncosodott vén Európát. – Ó, nem azért mondom, nem akarom én erőltetni magát semmire, vagy magamat kelletni, de csak súgjon ide valamit a fülembe, nem baj, ha nem tud jól angolul, megértem én akárhogy. Csak mondja el a nagy ötletét, az épp a fejéből kipattanót. Én bátorítani fogom, mert maga ifjú és szüksége van biztatásra, lelki hitelezésre, hát rajta barátocskám, rajtam kívül úgyse érdeklődik maga után senki se. – Na látja, mégiscsak van valami kívánsága. Szóval egyszerűen csak szeretné bebizonyítani, hogy a többi embernél maga sokkal, de sokkal okosabb? Mondja ki bátran, barátom! A világnak akarja 19 megmutatni, hogy mindenkinél több van abban a borzashajú kis buksi kelet-európai fejében, és a pénz nem is érdekli? Hát éppen ezt is lehet nálam, ha ezt akarja; ez se nagyobb perverzitás, mint másé; lássuk mármost az eszközöket. Hmm, a dolog úgy tűnik a legkönnyebben elérhetőnek, ha ön speciali- zálódik valamire. Már úgy értem egyfajta úgyneve- zett tudományos szakterületre; ezzel radikálisan szűkítjük azok számát, akik egyáltalán megérthetik, hogy maga miben rettenetesen okos. A lehetséges okosabbak jó része nyilvánvalóan más szakterületre specializálódik, melynek bonyolultabb elmésségeit viszont maga nem értheti. Így aztán sokan lehetnek sokaknál sokkal okosabbak. Aki pedig elmulasztja a specializálódást, ha-ha: ’nem kap rétest estére’. Marad, ami volt. – Tehát bízzon meg bennem, kérem, és csinálja, amit mondok: képezze magát minél szűkebb tárgyra, mondjuk legyen ön az önmagába forduló elliptikus körgyűrűk vektorszög eltéréseinek hozzá- értésben verhetetlen speciálistája, és szerényen, de határozottan tegyen úgy, mint aki ezzel a képesség- gel született. A többi az én dolgom. Ígérem, ívelni fog a pálya. A magáé, fel, a magasba. Na persze nem holnapra vagy holnaputánra fog kiderülni, hogy maga a legokosabb, de természetes elhalálozás is van minden szakterületen. – Ugyan már ne duzzogjon, szólítson inkább közeli kebelbarátjaként Amcsinak; maga igazán aranyos, magashomlokú, durcásarcú gyerek. Hát persze hogy jobb lenne előbb, de sohase legyen nyíltan törekvő, vagy pláne elbizakodott, míg a sikerben nem biztos. Ne konfrontálódjék fölfelé! Hisz ütni is csak akkor érdemes, ha biztosak vagyunk benne, hogy fájni fog, mégpedig nagyon. Különben nincs haszon belőle, csak elárultuk az ellenfélnek, hogy fájdalmat akartunk okozni, az pedig mire jó? Legyen jófiú és 20 mosolyogjon szélesen mindenkire; áldott az ameri- kai tolerancia. Belül persze gondolhat, amit akar, csak az Istenért, az arca maradjon közben kellemes. – Már mondtam: a többi az én dolgom. Ez a hír- nevesek földje, terem itt híresség dögivel. Mutogas- sa magát minél több helyen, minél több embernek; annyit ér, amennyien ismerik. Még pénze is lesz, több, mint odahaza valaha, még ha nem is akarja. Bízza rám, legyen mondjuk kétszintes a háza, me- dencével és két kocsival. Meglehet most még nem érdekli a jólét, de majd fogja, ha beleszokik. Na meg hát picinyem, én se vagyok már mai gyerek, nem maga az első keletről jött ifjú titán az életem- ben. Pontosan tudom, mi jár a fejében, és persze nekem is kalkulálva van a magam haszna. Lassan mennem kell, hát egyezzünk meg bölcs lovagom: találjon ki nekünk valami világraszóló zseniálist. Mi pedig adunk papírt róla, hogy maga a legokosabb. Egyedül maradok a szobában, előttem az asz- talon Amerika otthagyott ajánlata, szavakból épített kártyavár. A szituációt itt úgy hívják, hogy ez a döntéshelyzetben választandó realitás. Mosolygok rajta, nem tudok vele mit kezdeni. Félrehúzom a függönyt, kinézek: Amcsika a magassarkú cipőjében épp megy az úton le, hintáztatja a csípőjét mindenki felé. Istenem, micsoda alakja van, akárhogyis! „1981-ben az USA-ba bevándorolt 22 ezer ember Indiából, 102 ezer Mexikóból, 26 ezer Tajvanról, 44 ezer a Fülöp-szigetekről, 11 ezer Iránból, 18 ezer Dominikából, továbbá 15 ezer angol, 7 ezer portugál és ugyanannyi nyugatnémet, 4-4 ezer görög és olasz, stb. Összességében több, mint félmillió, de az U.S. Immigration and Naturalization Service ennek háromszorosára becsüli az illegálisan bevándo- roltak számát.” (U.S. News and World Report) 21 Előttem a végtelen „Üljön bele, és dőljön kényelmesen hátra. Fordítsa el a slusszkulcsot. tegye a kezét a kormányra. Ezzel Öné a száguldás szabadsága. És egyben Öné a végtelen élérhetősége. Gratulálunk! Ford Mustang” (Hirdetés: Channel-38, WSBK-TV, Boston) Hát ez valami szédületes érzés. Csak ülsz benne, elnyúlva kényelmesen a hajónyi autódban, dübörög a zene a mélynyomókból, és száguldhatsz bármerre a véget érni nem akaró autópályákon. Elindulsz hét- főn, és jövő hétfőn még mindig ugyanazon a sztrá- dán hajthatsz, keletről nyugatra, New Yorkból Friscóba. Határ a két óceán, és délen Mexikó, az is csak akkor, ha épp pezót akarsz váltani. Ülök tehát ebben a Ford-álmodta autócsodában, öt és fél méter hosszú, óarany színű, közepesen puha a rúgózása, nyolc henger röpíti oda, ahová kedvem tartja. Még alig indultam el, de már úgy érzem, minden mögöttem maradt; előttem a végtelen préri, jobbra a Nagy Tavak, balra lentebb Florida, pálmafákkal. Előttem, a napsütötte síksá- gon túl pedig Colorado, a Sziklás Hegység, ahol ott vár az arany városa, Denver, mostani utam célja. Denverben pedig egy Indiából jött ember, akiről azt hallottam, tudja hogyan lehet a végtelent elérni. A Sziklás Hegységen túl már csak az álmok Kaliforniája és a Csendes-óceán leledzik, de hogy odáig el kell-e mennem, majd a guru megmondja. Itt most még a préri fut mögém, szalad velem ellenkező irányba, gyáva alak, porfelhő mögé bújik. Azért szép is, hatalmas távolságok tőlem jobbra és balra, vad sziúk nyargalták nagyapám és Karl May képzeletében. Kéklő csík, átvágok a Missouri felső 22 ágán, megint a préri, de indiánok egy szál se. Jófor- mán semmi dolgom a vezetéssel, fütyürészek, még sebességet se kell váltsak, az is automata. Mind- össze két pedál van, a gáz meg a fék, az utóbbit eddig alig használtam. Közel száz mérfölddel megyek óránként, mögöttem Chicago integet. Egy ujjal tekerem a kormányt, a rásegítő rendszer lazává teszi az embert. Gombnyomással lehúzom az ablakot, hadd érezzem a napsütés perzselő erejét, a szél hűsítő cirógatását és a földek szagát. Kockás- inges farmer támaszkodik a gyapotszedő gépnek, ránevetek miközben elsuhanok mellette, bambán néz vissza, overállja porbelepte. Eszi tovább a szendvicsét. Izomsorvadásban fogok elhunyni, mert még a zenekazettát is automata fordítja meg a beépített sztereomagnóban. A lánnyá sminkelt Boy George a Culture Clubbal újrakezdi a számot arról, hogy mindannyian az ég magasában élünk. „Dram daram, fönn vagyunk a végetérhetetlen magasban, dram daram, a csontjainkig meztelen alakban...” Á nem, nem a magasban kell keresgélni; azt hiszem, a végtelen pont hogy előttem, előrefelé van. Próbaképp behunyom a szemem s elképzelem a végtelent: egy lángoló, üvegtiszta, sárga tüzes labda, csillog minden pontja, egyszerre van a közelemben és a távolban. Ha utólérni próbálod, odébb gurul, de ha mégis sikerül megérintened, folyékony arannyal futtatja be a kezed. És ha ezzel a kezeddel hozzáérsz bármihez, az is arannyal borított lesz, mint napszálltakor a hegycsúcsok oldala. Kívánom, bárcsak sose érne véget ez az utazás; de valamikor azért ki kell nyitnom a szemem, hiszen vezetek. Jókor éppen, mert rá kell tapossak a fékre, egy metálbronz Chrysler húz el mellettem legalább száztízzel (mármint mérföld per órában), én meg félkerékkel átlógtam az ő sávjába. Nyomában egy ezüstszínű olajszállító kamion, a négy sáv közül a 23 legbelsőben. Utána két japán gyártmányú kocsi- apróság, divat lett mostanság a mozgékonyságuk, és a sebváltó adta sportos vezetés miatt. Tűzvörös nyitott Corvette ér mellém jobbról, egy nő vezeti, rövid fiús hajából a meghagyott tincseket hátrafújja a szél. Rámosolygok, sőt intek is, de túl késő, nem veszi észre, elhúz mellettem. Mögötte egy túrakocsi hátsó ablakából a gyerek kajánul röhög rajtam. Elkapom róla a tekintetem, mereven előre nézek. Az előttem haladó teherkocsi sofőrje rágógumit rág, az oldaltükréből látom; később kiköpi az ablakon. Tényleg szép ez az út, már három órája nézek előre, követem a sávokat elválasztó felfestést, ami valahol a messzeségben egybeolvad. Kanyar alig van, pedig ez már hegyes-dombos vidék. Kicsit visszaveszek a tempóból, hogy jobban szemlélhessem az utat, ezt az erdőkbe szalajtott, szakadékokat kecses hidakkal átívelő, sziklákba robbantott hosszú szalagot, és a belőle ezerféleképp fortélyosan megkötött masnikat a kereszteződési pontokon. Figyeld csak meg: a kerekek alatt az út állva halad. Aszfaltfolyam, ami azt gondolom, a végtelenhez mutatja meg nekem az utat. És kedvelem rajta a szaggatott vonalakat, amik mögöttem sebesen, számolatlan elmaradoznak. Álmosodom, maga az élet ringat puhán, alattam zümmög, dudorászik kétszáz lóerő. Jó érzés tes- tetlenné válni a távolságban. Minden jó, ami létezik. Sűrűsödnek az út mentén a házak, felgyulladnak a lámpák az ablakokban, mosdik egy asszony, árnyalakja kirajzolódik az ablakon. Lemegy a nap, vajon milyen nevű város ez? Már nem lehet belátni a mellettem elhaladó autókba, a semmibe száguldó rejtélyes titokkoporsóknak látszanak. Ha megállná- nak, kiszállna belőlük a titok. Vajon honnan tudják, hogy meddig kell menniük? Lassítok és leállok egy lerobbant autós mellett, segítenék, de elhárítja, féltengely-töréssel nincs mit kezdeni. Az autómentő 24 majd bevontatja. Viszont beszélgetés közben kide- rül, hogy másfél órával ezelőtt balra kellett volna forduljak az elágazásnál, ha Denverbe akarok jutni. Elmúlt éjfél, nyolcvan mérföldet mentem vissza- felé, franc ebbe a sötétbe. A hátamat kiegyenesítve, mereven tartom, hogy ébren maradjak. Ez a sok lámpa itt már tényleg Denver kell legyen, a kereszteződések is sűrűsödnek, jobbra egyirányú utca, nem fordulhatok be. Mennék tovább előre, de a lámpa pirosra vált, meg kell állnom megint. Na végre zöld, türelmetlenül beletaposok a gázba. Rémület torzította arcot, kék színű kabátot, széttárt karokat látok csak; elrántom a kormányt, felkiáltok, csikorog a fék, ahogy taposom, végre megállok. Kiugrom a kocsiból, látom, hogy tápászkodik föl- fele, a haja összekuszálódott. – A kurva életbe, nem látja, hogy átváltott!? – ordítom, két kézzel csapkodom a motorház tetejét. Rendbeszedi magát, zavarodottan elnézést kér, még mindig meg van ijedve. Hamar elsiet, visszaülök az autóba, indítok, de most már végérvényesen vége előttem a távolságoknak, elfogyott a végtelen. A guru nem volt otthon. Egy cetlit hagyott nekem: ’Ha a végtelenért jöttél, menj vissza, ahon- nét elindultál. De sokkal-sokkal lassabban. Hogy az utad során meg tudd számolni a szaggatott vonalakat.’ „Denver a véletlen szülötte, 1858-ban egy bányász aranyat talált a Cherry Creek folyócska homokjá- ban, és a tájékon hetek alatt város nőtt ki a földből. Ma már a külvárosokkal együtt milliós lakosú, jelentős kereskedelmi és pénzügyi központ. Denver, Colorado állam fővárosa.” (Hammond Almanach) 25 Barna kalap a városban „A távolsági buszokra való felszálláskor minden utasnak fényképes igazolvánnyal azonosítania kell magát. Amelyik utas nem tud felmutatni érvényes igazolványt, vagy megtagadja annak felmutatását, az az utazásból kizárható.” (A Greyhound Lines busztársaság szabályzatából) Partit adnak egy felhőkarcolóban. Ez a belváros, ezek már a felső körök, mondta a barátom, aki ide elvitt; itt csillogtathatod az eszedet, a házigazda a második leggazdagabb ember a városban, övé az itteni Greyhound távolsági buszpályaudvar, évi félmilliós forgalommal. Nem csupán üzletember, de egyben polihisztor, és nem mellékesen mindenre nyitott művészlélek, majd meg fogom látni, neki érdemes lesz megmutatnom magam. A portáson drágább a kalap, mint az én teljes ruházatom. A liftben olajfestmény. Halkan surran a negyvenvalahányadik emeletre velünk, ahol a megállás után rögtön a vendégekkel teli terembe lépünk be; fény és pompa. Egyetlen lakosztály az egész emelet. Körös-körbe üvegfelület, ablak végig az egész külső fal, helyenként vékony króm- pántokkal tagolva. Némafilmként pereg kint s lent a város élete, bent halkan zümmögő decens társaság. – Meglátod – súgja bemutatkozás előtt még egyszer a barátom, – briliáns elme, érdekesebbnél érdeke- sebb paradoxonokkal fog előállni, mindent lát előre, egy varázsló képessége rejtezik benne. Némiképp félszegen mondom meg a nevem a házigazdának, de azért magabiztosan mosolygok. A barátom hozzáteszi, hogy Kelet-Európából jöttem, matematikus vagyok, és bizonyosfajta elliptoidok matematikailag leírható vektortulajdonságaival fog- 26 lalkozom; a részletekbe most túlságosan ne men- jünk bele. A házigazda pillanatig elnéz oldalra, bólogat, mondja, hogy ez igen, de csak a mondat végére vár, hogy kérdezhessen: – Azt állítja, hogy a vasfüggöny mögött lehetséges produktív gondolkodás, bármiről is? Lehet ott úgymond tudomány? Lehet ott élni egyáltalán? Nem csak amiatt nem értem elsőre a kérdést, mert gyengécske még az angolom. Megismétli újra, és én úgy gondolom, hogy akkor most tömören és világosan elmondanám pár mondatban, milyen Kelet-Közép-Európában élni, leélni jóban-rosszban ezer évet ebben a Kárpátok övezte ékszerdoboz- ban; azután az igazsághoz híven beszélnék a mai egzisztenciális problémákról is, és megemlítenék néhány hazánkat jellemző tudományos eredményt. De a házigazda már elfordult; amit mondott, nem kérdésnek szánta. Sebaj, úgyis jobban izgat a város világának így üvegen át észlelhető térbelisége; még soha nem voltam felhőkarcolóban. Az ablakhoz araszolok, bevallom félek, micsoda mélység, odalenn ember- és autóparányok haladnak hangtalanul (hang az üvegen át ide nem érhet fel), játékhajók vonulnak csigalassúsággal a kikötőben. A mozgás zajának hiányától játékszereknek tűnnek mindenestül, az embereket fentről sapkák, kalapok jelentik, néha a lóbálódzó kezük, az autókból a tetejük és a motorházak látszódnak. Nem messze egy alacso- nyabb toronyház tetejére helikopter száll le, meghökkentő, ahogy ereszkedik lefelé és mégis egyre kisebbedik. A felhőkarcolók közé apró templom ékelődött, szakrális hely, lebontani nem szabadott. Innen fölülről a tornya bolondos, értelmetlen kinövésnek tetszik, botjára támaszkodó juhász, ebben a környezetben képtelen szegény grandiózus lenni. 27 Mindinkább beleszokom ebbe a sajátos pers- pektívába, kezdem megszeretni a látványt. Messzire nyúlik el ez a hatalmas város; épület-zátonyok emel- kednek ki az emberi hús mozgó, kavargó testmeleg áradásából, én is egy beton- és üvegzátony üregéből nézek most lefele. Atom- és molekulahalmocskák léteznek odalenn, és lám célokat találnak ki maguk- nak: hová menjünk moziba ma este, vagy együnk-e vacsorára pizzát a Pizza Hutban? Eldöntik, aztán fölveszik a kabátjukat és kimennek az utcára. Akik egyfelé mennek, térbeli halmazokká rendeződnek, közös metszésben más halmazokkal, azokkal mondjuk, akik szintén a Pizza Hutba mennek. Csak statisztikailag értelmezhető felhőkként mozognak egyik helyről a másikra; külső szemlélő meg nem jósolhatja pontosan, hogy egy-egy emberforma részecske éppen hová tart, de összességében mindig megtöltik a számukra kialakított helyeket. Ebben az idő- és térbeli sztochasztikus bizonytalanságban rejlik minden egyes ember egyénenként elérhető, nagy- szerű, igazi szabadsága. Kicsit közelebb megyek az ablakhoz; szeretném megszeretni a várost, szeretni akarom a városlakókat. Szótlanul, az ablakpárkánynak dőlve nézelődnék tovább egymagam, de a házigazda poharát töltve csatlakozik hozzám. Laza, csontszínű pulóver van rajta, lefele néz ő is, selymán mosolyog. – Látja ott lenn azt a barnakalapos manust? – kérdezi, talán mert észrevette, hogy én is arrafelé nézek. – Most ez a barnakalapos lemegy az aluljáró- ba, mindjárt eltűnik, de csak két helyen jöhet fel. Nyilván a központi buszpályaudvarra igyekszik, és vagy itt alattunk bukkan fel, vagy az úttest túloldalán, hogy még újságot vegyen. A távolság a céljáig ugyanannyi. Ha akar, fogadhat velem arra, hogy itt a ház előtt, alattunk kerül majd elő, és nem a másik oldalon. 28 Nem válaszolok, ő pedig megnézi a karóráját, vár egy percet, és széles mozdulattal kinyitja az egyik ablaktáblát a függőleges mélység fölött. Hátra- hőkölök, összeszorul a gyomrom a tériszonytól, ahogy kihajol. Visszafordítja a fejét és vigyorog: – Na, mit mondtam!? Érzem, hogy az arcomból kifut a vér, nem tudok megszólalni, a város véletlenekre alapozott játék- szerűsége összeomlott: autók, emberek, tárgyak hangjai, szituációk zörejei tódulnak be odalentről, külön-külön harsognak mind, és emiatt már csak részekre szétesve, törött darabokban, egyesével értelmezhető bármi is. Egyedi sorsok, előre jósolha- tó konkrét megvalósulások áradnak be a nyitott ablakon, mindegyiküknek csak önmaga eseménye a fontos, és az, hogy a többi közül kihallatszon. A magasvasút szerelvénye emberekkel telve, kényszer- pályán csikordul a kanyarban. A történések valósága engem is, a gondolataimat is szétforgácsolja; nem tudom melyik részem vagyok igazán én, legszíve- sebben nem lennék semelyik se. Istenem, miért is nem a másik oldalon jött föl a barnakalapos! Hebegek valamit és hátrálok; a házigazda még mindig a párkányra kikönyökölve elégedetten nézi a pályaudvarra igyekvőket. Megkeresem a barátomat, odasúgom, hogy elegem volt, én hazamegyek. A házigazda kikisér, kezet nyújt, elnézően mosolyog: – Úgysem lett volna ’fair’ a fogadás. Mindennap látom, ahogy a pályaudvarra megy itt az a barna- kalapos és mindig ezen az oldalon jön föl. Meglehet, nemigen olvas újságot. „Ha a világon belőlem csupán egy van, úr lehet-e fölöttem a sztochasztika? Vagy mindegyre csak a sorsom ül tort rajtam?” (Shakespeare utánérzés) 29 Amerika munka közben 30 A főnököm a barátom „A Gallup Intézet felmérése szerint az amerikaiak 47 %-a állítja, hogy tíz, vagy annál több emberrel tart fönn valóban szoros barátságot. Általánosságban megállapítottuk, hogy az amerikaiak sokkal barát- kozóbbak, mint az ázsiai vagy afrikai emberek, sőt némileg még az európaiakon is túltesznek.” (The ’Average Ameriacans’ Book) Harry, az osztályvezetőm szélesen széttárja a karját, velem együtt szinte az egész szobát átöleli, az íróasztalt, a rajzlámpát, az iratszekrényt, a gyereke- im képét az aktákkal teli polc elején. Barátságunk melegsége jóleső, bizalomteli érzésekkel tölt el, puha otthonosság lopódzik a köztünk lévő térbe. Karácsony előtt vagyunk egy héttel. Harry az asztalom sarkára ül, harsány, nagyra- nőtt ember, széles mozdulatokkal magyaráz mindig. Amikor bejön hozzám az irodába, elektromossággal telik meg a levegő, fontos, grandiózus dolgok készültét lehet kiérezni a jelenlétéből. Valahogy vi- szi magával az embert, mondhatnám kulcsa van a képzelet beindításához, kézzel tapinthatóvá tudja tenni, amit a fejében kigondol. És türelmes. Egy- szer megkérdezte tőlem, hogy láttam-e már tengeri vidrát. Mondtam, hogy nem, erre ő majdnem egy órát szentelt arra, hogy meséljen róluk, de olyan érzékletesen, hogy amikor az egyik tv-csatornán vidrákról szóló film ment, tisztára úgy éreztem, mintha már láttam volna. Harry Kaliforniában, a San Pedro melletti öbölben figyelte meg őket; ott töltötte az idei szabadságát a teljes családdal, méregdrága lehetett. A vidrák a tengerben élik le majdnem az egész életüket, és Harry a saját szemével látta, ahogy a szokásos módon egy kővel, 31 a hasukon törik fel a kedvenc kagylóikat, miközben a víz színén hanyatt fekve lebegnek boldogan. Késő délután van, korán sötétedik, kékes hóta- karó borítja a várost. Harry most azt magyarázza, hogy lehet, hogy a külkereskedelmi részleg hibá- jából le fogunk maradni arról a profittöbbletről, amit a mi osztályunk a termékátcsoportosítás révén kibrusztolt. Valamit mindenképpen tennünk kell, ha nem akarjuk, hogy a nagyfőnökség tehetetleneknek bélyegezzen minket, és ’neadjisten’ kirúgjon ránk. – Peter – mondja nekem Harry –, újra meg kéne csinálnod a felterjesztést azzal a kiegészítéssel, hogy a külföldi termékforgalmazást is a mi osztályunk végezze. Ötven oldal az egész, neked egy nap alatt menni fog. Szeretem Harryban az árnyaltságot. Hogy nem úgy adja ki a munkát, hogy ezt és ezt márpedig tessék elvégezni, hanem érezteti az emberrel, hogy ő maga, személyesen és személyében is számít rá. Illetve a munkájára. Harry tud bánni az emberekkel, egyik legjobb példa erre Nancy, a titkárnője. Egy pár hétig tartó szerelmi viszony után most minden hónap végén küldet neki virágot, de teljesen nyíltan, úgymond a havi munkája hivatalos elismeréseként. Mindig fehér rózsát, és az a nő tűzbe menne érte. Az ablakon át látni, ahogy behúzott nyakú, nagykabátba csomagolt emberek sietnek az utcán; mereven a lábuk elé néznek, mert a jeges hótól csúszós a járda. Harry már sok kollégának segített. Meleg, emberi sztorikat mesél róla a teljes második emelet (ami egészében a mi osztályunk). Példának okáért, Bob neki köszönheti, hogy a raktárszintről felkerült hozzánk, tisztán Harry intézte el, pedig Bobnak nem is volt meg hozzá a végzettsége. Dick pedig kitörte volna a nyakát azon a szerencsétlen adóügyön, ha Harry nem nyúl a hóna alá, és a revizornál kidumálva őt a kakiból, nem simítja el azt 32 a summantást. Sokmindent tudok én ezekről, hogy mik is folynak, mert Harry nagyon a bizalmába fogadott engem. A barátságunk legeslegelejétől be- avatott a személyi ügyekbe, sőt gyakran kért tőlem tanácsot. Az én esetleges kinevezésem is Harrytól függ. Harry most is egy kényes ügy miatt ül az asztalo- mon; szerinte Kathy, Dick felesége elitta az eszét. Pedig igen tehetséges közgazdász volt, ezt mind- nyájunknak el kell ismerni. Amikor Dick először elhozta arra a karácsonyi vállalati partira, Kathy csak úgy, két pezsgő között a semmiből kifundálta, illetve helyben ki is számolta, hogyan lehetne az önbiztosítási szisztémánkat rentábilissá tenni. A pénzügyeseknek leesett az álla. Határozottan emlék- szem, hogy még a Nagyfőnök is felfigyelt a dologra, nagyvonalúan és a szokásos gyors döntéshozata- lával azonnal évi ötvenezer dolláros állást ajánlott föl Kathynek. A lelki törést ennek a nőnek az életében Dick, a férje idézte elő, amikor tavaly ilyenkor durva féltékenységi rohamok közepette el akart válni; megjegyzem, mindenki tudta, hogy jogosan. Mert Kathyról a vak is láthatta, hogy semmi perc alatt, még ott a partin olyan szerelmes lett, mint Júlia abba a Rómeóba. És nem a férje volt a Rómeó... Azóta ugyan abbahagyta a kimarado- zást, Dickkel kibékültek, de elkezdett inni. Fehér pelyhek szállnak el az ablak előtt, megint havazik. Harry nem ért velem egyet abban, hogy az alkoholizmuson egy pszichológus gyökeresen tudna változtatni. Mert Kathy esetében az ivás, akár a Dickkel való problémái, akár egyéb magánéletbeli gondok okozzák, abszolute világosan azt jelzi, hogy ez az ember nem alkalmas többé a tehetségének kiaknázására. Sohasem szabad hagyni, hogy önma- gunk szexuális problémái odáig fajuljanak, hogy az már a munkateljesítmény, vagy pláne az előmenetel 33 rovására menjen. Ez jellemgyengeség, ami gyógyít- hatatlan. Ő, Harry még idejében kiszállt a csónak- ból, és még utána is mindent megtett, hogy segítsen Kathynak. De Kathy számára az ő kapcsolatukban sajna az volt a fontosabb, hogy szerelmüket igazolandó, apró, napi biztosítékokat csikarjon ki tőle. Itt a munkahelyen is, mindenki szeme láttára jelentőségteljes pillantásokat vetett rá, és folyton lesütögette a jelenlétében a szemét. Az ő cégbeli pozíciójára egyáltalán nem volt tekintettel; képtelen volt arra – ahogy azt kérte tőle –, hogy a kapcsola- tukat teljes titokban tartsa. Harry szerint Kathy valószínűleg szombaton, az idei vállalati karácsonyi partin is el fogja veszteni a kontrollt, és ő nem szeretne botrányt. Harry tehát most előre megkér arra, hogy ha ez bekövetkezne, Kathyt próbáljam meg valahogy eltá- volítani a közeléből. Mindannyiunknak kínos lenne, ha lerészegedve netán beszólna valamit vagy újra kikezdene vele. Dicknek se tenne jót, ha kiderülne, személy szerint ki is volt Kathy végzetes szerelme. Odakint az idő hidegebbre kezd fordulni, az ablaküveg bepárásodott, jószerivel már nem lehet kilátni. A pára később ráfagy, jégvirágok másznak fölfelé az üvegen, hazafelé a kocsiban fázni fogok. Harry szerint a buli azért jó lesz, kaja, pia dögivel, és csak tíz dolcsival kell beszállni. A többit a reprezentációból fizetik. A Nagyfőnök is el fog jönni, majdnem biztos. Cinkosan hunyorítok, ne- kem is van információm: Barbara, az osztály gyors- és gépírónője, aki a mellettem lévő szobában dolgozik, a tizenéves húgát is elhozza. Harry hátbavereget, miközben tréfás komolyság- gal megfenyeget az ujjával: – Nézd, Peter, számomra érdektelen, hogy tömöge- ted-e Barbarát, ez a te magánügyed. Férfiszemmel talán még meg is értelek. De munkaidőben tessék 34 őt szigorúan keményen fogni; az ember ne csináljon nászágyat a hivatalából! Itt a munkahelyen nem sza- bad, hogy bármi is látszódjék rajtatok, még akkor se, ha valójában mindenki tud róla. Ez demora- lizálná a cég építette közösséget; de a családi életed, és még inkább a karriered is rámehet. Én szóltam, a többi már a te ügyed. Harrynak nincs oka aggódni Barbara miatt. Tetszetős kistermetű nő, szépen öltözködik. A mellei igen formásak. Beszélgetés közben néha nehezemre esik a szemébe nézni, mert hiába hogy nem akarom, a tekintetem önkéntelenül lejjebb kalandozik. De csupán ennyi, nincs köztünk semmi. Bár néha ő is lesüti előttem a szemeit. Harry tavaly nyáron, másfél éve került a válla- latunkhoz, már eleve osztályvezetőként. Őszintén örültem, hogy ő lett a közvetlen főnököm. Amikor az otthoni kertjében rendezett bemutatkozó partijá- ra elhívott minket, a feleségem is el volt ragadtatva Harrytól; úgy vélte, tiszta nyereség nekünk ez az ember. A feleségem szerint Harry feltehetőleg támogatni fogja az előmeneteli ambícióimat is, de én nem akarom kihasználni, vagy előnyök szerzésé- re fordítani a felém irányuló bizalmát; a barátság szent dolog, nem szabad aprópénzre váltani. Az igaz, hogy Harryn múlik az esetleges kinevezésem, de ezt ő nyilván objektíven fogja mérlegelni, függetlenül a barátságunktól. Félő, hogy megint esni kezd a hó, és közlekedési nehézségek lesznek. Bár végül is a fehér karácsony az igazi! Harry most keresztbetett lábbal ül az asztalomon, látom rajta, hogy valami fontosat akar még megosztani velem. Kicsit túlgesztikulálja a mondatait, és valahogy szórakozottan ejti a szava- kat, mint mikor az ember beszéd közben már a következő mondandóját fogalmazza a fejében. Nedves köd telepszik kívülről az ablakokra, egyre 35 rosszabbra fordul az idő, ahogy sötétedik. Barbara valószínűleg kinyitotta az előtérbe vezető ajtót; ezt onnan tudom, hogy hűvös léghuzat csap be a szo- bába. Harry azt mondja, hogy most már térjünk át konkrétabb dolgokra: jól tudja, hogy várom az előléptetésemet. Hozzáteszi, hogy tisztában van az ambícióimmal, elég régóta ismerjük egymást, a barátjának tekint és bízik bennem. Épp ezért kell őt megértsem: – ...értsd meg pajtikám, nekem is meg van kötve a kezem odafentről, a legutóbbi ülésen a Nagyfőnök felhívta a figyelmünket a munkabérkeretek korláto- zottságára és az általában vett takarékosságra. Nekem ugyan volna lehetőségem osztályvezető- helyettesként téged magam mellé venni, talán a dol- gom is kevesebb lenne tőle, de ebben a helyzetben nem mehetek szembe a felső vezetés koncepciójá- val. Azt kell látniuk, hogy a feladatainkat változatla- nul meg tudjuk oldani az adott állománnyal az adott bérkeretek között. Most, a körülmények tükrében nem tehetem meg, hogy kinevezzelek, lásd be. Teljesen besötétedett odakint, az ablaküvegek a hosszant futó sápadtszürke arcvonásaimat tükrözik vissza. Nem tudok erre mit mondani, tehetetlenül széttárom a kezem. Harry még biztosít arról, hogy meg van a munkámmal elégedve, meg úgy egyébként is alkal- masnak tart, de nekem is képben kell lennem a cég személyi fejlesztési trendjeit illetően ... és itt összekuszálódik a fejemben a szavak értelme, ütemes üres kopogássá válik, amit Harry mond, mereven nézem a széles, magabiztos gesztikulációit ennek az embernek, a barátomnak. A szél vadul süvít végig az utcán, nekicsapkodja a latyakká vált havat az ablaküvegnek, ítéletidő. Még mindig nem vagyok képes megszólalni, de nem szabad, hogy 36 összeomoljon bennem minden. Próbálom feloldani a feszültségemet, nem engedhetem, hogy keserűség látszódjon rajtam, lazábban kéne vegyem a dolgot. Némán bólintok arra, amit Harry mond. Közben eszembe jut, tavasszal hogyan tartottam a hátam a Nagyfőnök felé Harry zűrös költségelszámolásai miatt. Meg amikor a felesége égre-földre kereste napokig, én fedeztem a kimaradozásait, azt hazud- va, hogy nálunk aludt. De azt hiszem, nincs értelme semmit se mondani a helyzetemben. Harry elment, hűtöm a homlokom az ablak üvegén. Zakatolnak a fejemben az elhangzott sza- vak, nem értem, hol szúrtam el a dolgot Harrynál. Hallom, hogy nyílik az ajtó, Barbara jön be, vállamra teszi a kezét, melle a karomhoz nyomódik. Sejti, mi történt itt benn, és azt mondja, megért engem. A maga módján vigasztalni próbálna. De nekem most egyáltalán nincs szükségem az ő megértésére. Ezért hát nem fordulok hátra, össze- szűkült szemmel nézek kifelé az utcára, fagyoskodó járókelők feszülnek a szélnek. Barbara nem hagy békén, anyáskodó szemeket meresztve bámul fölfe- lé az arcomba, a kezével zavarában a blúza gombjait birizgálja. Nem bírom tovább a feszültséget. – Az úristenit Barbara, hagyja ezt kérem abba! Értse meg, hogy más dolgok is lehetnek az ember számá- ra fontosak, nem csak a szexualitás! Maga képtelen felfogni, milyen érzés, ha az ember életéből hiány- zik a munkájának elismerése, a szakmai megbecsü- lés. Maga legszívesebben behozná az ágyát ide a hivatalba, ahelyett, hogy keményebben dolgozna. Elfordulok, magamban az utcán tülekedőket idi- óta hangyáknak nevezem, a nyamvadt karácsony ész nélkül mászkáló oktalan hangyáinak. Táskák- ban, szatyrokban, hátukon hátizsákban egymásnak szánt ajándékokat cipelnek haza, otthon hülye helyekre eldugdossák, hogy huszonnegyedikén elő- 37 bányásszák, mint meglepetést. Amikor meg elmúlik a karácsony, ugyanúgy semmibe veszik egymást, magukkal törődnek mind, mint azelőtt. Barbara elkenődött szemfestékkel sírdogál, mi- közben a rendeléseket gépeli a másik szobában; hal- lom, ahogy a villanyírógép durva zörejjel sort vált. Egész éjjel esni fog a hó, sőt még holnap is. „Arra a következtetésre jutottam, hogy én egy anakronizmus vagyok. A feleségem és én további anakronizmusokat hoztunk létre: a gyerekeinket. Ez minden, amit az életben tettünk.” (Studs Terkel: American Dreams, Lost and Found) 38 Átkelés a hídon „Miért,... van valami? Miért,... nem a semmi van?” (H. Kung) Paul Barryt mindössze a híd tartja két kékség között; az egyik a víz, a másik az ég. A híd neve Longfellow-bridge, amely egy elővárost kapcsol össze Bostonnal. A híd maga kettős-alátámasztásos ívszerkezetű építmény, ha nem is kecses, de lénye- gében stabil, megbízható megoldás. Alul a Charles folyó folyik évmilliók óta; a fenti kékségnek nincs külön elnevezése, égboltnak hívják mindenhol. A hídon emberek haladnak át autóval, biciklivel, gyalog, de jóformán semmit sem tudnak a híd nevét adó hajdani költőről. Ami nem is baj. mert ez a név most már a híd önmaga. Longfellow: ami útirányo- kat szab, amin célok felé törekszünk, vagy épp találkát beszélünk meg rajta. Mi is többet nyerünk, ha inkább a hídon történtekre, és ott Paul Barry élő-létező személyére koncentrálunk. A nap még teljesen nem kelt fel. Nem mintha ez azt jelentené, hogy sötét van, sőt jócskán kivilágo- sodott, benne járunk a reggelben, de egy kósza felhőfodor még bújtatja a minden fényességek forrását. Szél fodrozza a Charles folyó vizét, Barry épp fölötte halad. Az alacsony felhőcsíkon áthatoló napsugarak jóformán alulról világítják meg simára borotvált arcát, tehát különlegességében szép, de szokatlan ellenfényben láthatjuk őt a Longfellow hídon. Jóvágású, vékony fiatalember, mozgásából sugárzik a ruganyosság, ahogy a biciklipedált tapos- sa. Arccal kelet felé halad, mindjárt hét óra, a munkahelyére siet. 39 Biciklizni praktikus dolog. Nem kell az ember- nek órákig parkolóhelyet keresni, és elakadni sem lehet vele a csúcsforgalomban. (Nincs kínosabb dolog, mint később érkezni a főnökünknél, és a parkolási lehetetlenségeket okolni dadogva.) Kerék- pározni igazából egy életstílus rohanó korunkban, ráadásul egészséges. Megmozgatja az egész napi agymunkában eltespedő szívet. Lám, a Longfellow- bridge, Barryt leszámítva is tele van biciklistákkal; mind a munkahelyükre igyekeznek. Az irány sajátos jelképet hordoz: hátuk mögött a pihenésre szolgáló otthon, előttük pedig, ami ennél talán még fonto- sabb: napi munkálkodásuk helyszíne. Mely a képes- ségeiket teszi próbára, életük értelmi, érdemi részét képezi. Érezte-e már Ön, reggelente az órájára nézve, azt a feszítő-sürgető érzést, hogy nem itt a konyhában kéne lennie a forró kávéját szürcsöl- getve, hanem valahol úton a feladatok, a sors adta Nagybetűs Feladatok felé? Paul Barry ezt a kihívást érzi, tehát még alaposabban beletapos a pedálba; csak a híd elején tartunk. Menet közben jobbra néz, csillog alant a víz, elsuhan előtte a négy hídfő tömör, erőt sugárzó oszlopainak egyike. Barry az alvásból ekkor ébred föl valójában. Mondhatni: a pillantás a folyóra a nap első tudatos perce. A sötétben felkelés-öltözés-készülődés csu- pán szokványos bevezető rituálé a hídon való átkeléshez. A híd ’átigazolás’ az álomból a valóság- ba, napi győzelem a biológiailag belénk épült egoiz- mus fölött, hogy aludni márpedig alapszükséglet. Az átkelés a hídon nem más, mint azonossá válás a társadalom hasznos tevékenységeinek valamelyiké- vel, aznapi létünk dátumozott értelmével. A híd felénél tartunk. Barry most előre kell nézzen, nagy az autósforgalom. Ügyesen kikerülünk egy kocavezetőt, a járdaszegélyhez húzódunk, aztán mégis visszakanyarodunk, mert egy szürke megüle- 40 pedett szemétkupacon kellene áthajtani és a kanális lefolyónyílása is csúszhat. Ügyességgel értékes per- ceket nyerünk. Barry fölveti a fejét, megelőz egy női biciklist. Aztán megint jobbra, a folyó felé néz, hó- fehér vitorlások húznak el a híd közvetlen közelé- ben. A vitorlákon halványkéken tükröződik a víz (vagy talán az ég); ki kéne egyszer próbálni, milyen lenne ilyenkor, ebben a fényben csónakázni? (Ez itt a reggelente egyetlen pillanatra szabadjára eresztett, gondolatbeli haszontalan kósza kívánságok kivetü- lése. Nem szabad vele különösebben törődni.) Aztán megint egy ügyes kerülés következik, három autónyi hosszal előbbre jutunk. És íme már lefelé tekerünk a Longfellow hídról, amely különleges, robosztus hídfőivel a közösségi alkotás erejét, nagyságát, a kitartás és a munkában való hit értel- mét sugározza Barrynek, arra haladtában mindig. És persze mindenkinek, akinek útja itt vezet el. Főszereplőnk a híd után balra kell forduljon, erőteljes, fiatal alakja eltűnik a szemünk elől a hiva- talnegyed felhőkarcolóinak emeletrengetegében. Már egy másik nap látjuk megint a barátunkat, Barryt, aki ma a hídra metróval érkezett. Régi híd ez, a földalatti vasút is jó régen épült, itt a folyó- parton a felszínre bukik, és villamos módjára, fenn a hídon íveli át a folyó széles kékes vizét. Zajosan csörömpölve robog az aszfaltba süllyesztett síneken a szerelvény. Paul Barry a harmadik kocsifülkében szorong, nagy a zsúfoltság. Nem jó metrón utazni, Barry sem szeret, de odakinn orkánszerű szél fúj, szaggatja az ágakat mindenfelé, mit lehet tenni? A biciklit ilyenkor otthon kell hagyni. Valamiképp viszont be kell jutni a munkahelyre, és még a metró a legbiztosabb garancia arra, hogy nem késünk el. Igaz, nagy a lökdösődés, Barry bordái közé is egy könyök nyomódik, épp készül beszólni miatta, de a behemót feketebőrű vésztjóslón néz rá, reméljük 41 hősünk csendben marad. Istenem, csak mihama- rabb bent lenne már a munkahelyén; a hídfők erőt sugárzó oszlopai sem adnak elég lelki támaszt ebben az eszetlen időben. Szerencsére a metró gyors, hamar teszi meg a távolságokat, máris befutott a híd utáni megállóba. Végre eljött a gyönyörű ősz, a juharfák levelei a Charles folyó partján a vörös, a sárga és az okker- barna minden árnyalatát a földre terítik elénk. Ezek a színek a betakarítás, az elvégzett munka eredmé- nyének és egyben értelmének szimbólumai. Barryt dzsoggingba öltözötten látjuk a hídon ma reggel, a járdán fut Bostonba, a felhőkarcolók felé, szinte együtt mozog a híddal, amely ritmusosan, minden lépésénél fel-feldobja a testét a folyóról felszálló párafoszlányokkal teli levegőbe. A futás-kocogás nem bolondság, hanem értelmes testgyakorlás ülőfoglalkozást végzőknek. Bármely orvos meg- erősítheti, mennyire pozitív hatást gyakorol a közérzetjavulás révén a munkahatékonyságra. Barry tehát futva jut be ma a Charles folyó hídján a munkahelyére, és ettől feltehetően egész nap jobb lesz a kedve. Bár Barry csak egyetlen ember, a nagy számok törvénye őt is magába foglalja: a statisztika kimutatta, hogy a rendszeresen kocogók sokkal kisebb hányada esélyes szív- vagy agyi infarktusra. Futunk tehát Barry barátunkkal felszabadultan, kezünk fejével letöröljük az izzadtságot a homlo- kunkról és egy pillanatra lenézünk a folyóra; a híd lábánál (jé!) a víz örvénylik, érdekes, ahogy pörög- pörög körbe, olyan mint ami él. De hagyjuk, fussunk tovább, hogy frissek, ruganyosak marad- hassunk az egész napunkra. A vasárnap egy híd életében is ünnep, főleg, ha süt a nap. Vágyak kusza sokasága veszi útját át rajta: három tinédzser egymás vállát fogva sörözni megy, egy családfő a gyerekeit gardérozza a híres Bostoni 42 Tengeri Akváriumba, egy szerelmespár csókolózás- hoz (és némi pettinghez) keres helyet a híd partra hajló íve alatt. Paul Barry barátunk pedig ebédelni megy. Kocsija oldalsó ablakait leeresztette, bal könyökét kiteszi az ablakon, a nyakkendője lazára van megkötve. Lendületesen hajt rá a hídra, haját meglebbenti a szél, a folyó telis tele van fehér vitorlásokkal. Mosolyra készteti, amikor eszébe jut, milyen ügyes volt pénteken az a határidős átutalási trükkje a Bay Bank hitelosztálya felé; a főnök arc- kifejezéséből látta, hogy legszívesebben megdicsér- né érte, de csak kacsintott rá egyet. Határozottan vannak pillanatok, amikor az ember bizonyosra veheti, hogy érdemes lelkiismeretesen dolgoznia. Lehet, hogy viccesnek hangzik, de legszívesebben most, ma is az irodába menne be inkább. Vajon a munkálkodásunk ajándéka a vasárnap, vagy a vasárnap ajándéka a hét többi napján végezhető munka? Ezen morfondírozik magában Barry, amíg a híd aszfaltja halkan surran a kerekek alatt. Hétfő megint, aprószemű, nyúlós eső esik, a nedves burkolat sokkal sötétebb szürke, mint szá- razon szokott lenni, hideg is van. Nocsak, aligha- nem meglepődünk: Paul Barry kocsival hajt a hídra, pedig hétköznap van! Persze, az eső miatt lehet, de akkor is, ez az ember kockáztatja, hogy dugóba kerül és elkerülhetetlenül elkésik. Már fél nyolc is elmúlt, és ennek ellenére láthatóan nem siet; valami nincs rendben a Barryvel? Ráadásul minden ok nél- kül lelassít a híd közepén, pedig nincs is előtte senki; az ördögbe is ember, mi van magával!? És most már biztos, hogy megőrült, nézzék meg mit csinál, a kormányt élesen balra rántja, amitől a kocsi megfarol, teljes hosszában keresztbe áll mindkét sávon. Barry leállítja a motort, kiveszi a slusszkulcsot és kiszáll. A hídkorláthoz lép, és csukott tenyerét kinyújtja a folyó fölé. Vár kicsit, 43 behunyja a szemét, aztán kinyitja a tenyerét. Elengedte: a kulcscsomó egyre gyorsulva zuhan a Föld középpontja felé, szinte csobbanás nélkül nyeli el a víz. Ez a Barry mindezek után zsebredugott kézzel lesétál a hídról, visszafelé, haza, mit sem törődve azzal a hatalmas dugóval, amit az ott- hagyott kocsija a munkába igyekvőknek okoz. Mindenki meredten bámul utána. Az eső az átázott hajáról az arcára és a zakója hajtókájára pereg. Nem törődik semmivel, megy. Egyszercsak visszafordul, a középső ujjával ordenáré jelet mutat a híd felé és még oda is kiált neki: – Get lost Longfellow! Tűnj el – fogai közül szi- szegve köpködi a szavakat a hídfőoszlop felé. Pedig tudhatná, hogy az csak élettelen kő, mit véthetett ellene? Még egyszer hátrafordul, kezeit ökölbe szorítva veszi elő a zsebéből, és most már villogó szemmel vadul ordítja: – Nem érted?! Tűnj el végleg, ne létezz soha többé! És Jesszusom, halljuk, mintha megreccsenne valami a tartószerkezetben, és a híd mintha ingana is kicsit. Szinte elképzelhetetlen, mi történhetne... De nem, mégsem, áll minden, talán csak azt hallottuk, hogy egy türelmetlen teherautósofőr az útból a sárhányó- jával feltolta a járdára a Barry otthagyta kocsit. Mit lehet ehhez még hozzátenni? Ázott cingár kisember, semmirevaló munkanélküli; egy hidat eltüntetni... mit képzeltél magadról Paul Barry? „Boston belvárosát a Charles folyó felett számos híres híd köti össze az elővárosokkal; így megem- lítendő a Harvard-bridge, az Anderson-bridge és a Longfellow-bridge. A hatalmas városkomplexum lüktető vérkerin- gése nélkülük megszűnne.” (Boston útikalauz) 44 Kezdd újra, elölről „A személyes boldogság eléréséhez a szerelem feltétlen hozzátartozik – ezt vallja a 18 és 49 év közötti amerikai felnőtt lakosság 85%-a. (A Playboy felmérése szerint 99%). (The ’Average Ameriacans’ Book) A történet főszereplőjének könnybe lábad a szeme. Az elkeseredettségtől és a csalódottságtól. Óvatosan körülnéz mielőtt kilép a folyosón álló készülékből; nem, senki se látta a balsikert. A cég alkalmazottai, körbe mind, energikusan szelik át a távot az irodák ajtajai és a sokemeletes irodaház vérkeringését biztosító páternoszter között. Udvari- asan egymásra mosolyognak és azt mondják: – Hello, how are you? – a válaszra nem kíváncsiak. A történet főszereplőjét Larrynak hívják. Larry, miután kilépett a készülékből, megigazítja a zakóját, még mindig ideges. Nem, senki se látta, mi történt, csak pár ember tartózkodik a közelben. Aprópénzt dobálnak be a kávé- és kóla-automatákba. Feszült, elfoglaltságot tükröző arcok, látni rajtuk, hogy a fejükben most is tennivalók járnak. Némi bűntudat- tal lopnak két-három percet a munkaidőből, a frissítők kedvéért. Larry már menne a dolgára, de milyen kínos, a főnök hosszúlábú szemüveges titkárnője közeledik; csak nem ő is az automatát akarja használni? A nő felismeri az oldalt sután álldogáló Larryt, megejti az obligát mosolyt és ’how-are-you’-t, de nem áll meg beszélgetni, továbbmegy, és – szentséges úristen! – belép a készülékbe. Épp behúzná a függönyt, amikor rápillant a készülék képernyőjére, a kiírás még az előző használónak, Larrynak szól: ’REDO FROM 45 START’. (Kezdd újra, elölről.) A titkárnő lenézően visszamosolyog, Larry arcát pirosság lepi el. Történetünkben ez a készülék fontos szerepet játszik; minden emeleten a folyosó sarkában, a lift- től nem messze az üdítőitalos automaták mellé van felállítva. Mindenki számára igen hasznos, könnyen használható szerkezet, lényegében úgy definiálhat- nánk, hogy speciális stresszoldó automata. A neve: ’Ölelkező-gép’. Még az előző igazgató hívott össze egy ötletelő-értekezletet arról, hogyan kéne enyhíte- ni a hivatali alkalmazottaknak a munkaidejük alatt felszaporodó tetemes érintés-, pontosabban testi kontaktus-hiányán. Egy ekkora irodaházban ugyanis rengeteg ízlésesen öltözött, szépen kisminkelt és illatosított, vonzó nő dolgozik. És ugyanígy, ápolt, elegánsan öltözött férfiak tevékenykednek az ügyek intézésén, az előbbiekkel összezárva napi legalább nyolc órán át. Ráadásul a helykihasználás érdekében a normális személyes távolságuknál jóval nagyobb sűrűségben. Az aktákban tárgyiasult produkciójuk ugyanakkor, ellentétben a női és férfi biológiai funkcióikkal, nemtelen. A munkájuk eredményeként ide s oda átadott akták tehát nem képesek levezetni a munkakapcsolatok során egymás látásától, érzéke- lésétől felgyülemlett testkontaktus-kívánást, illetve szexuál-feszültségeket; tenni kell hát valamit, mert e frusztráció felhője mindent elborít, rátelepszik az irodákra, de még a folyosókra is. És bizony néha ki- kisül. A legtöbbször stikában... Miáltal a munkavég- zés hátráltattatik. A probléma föltárását kreatív megoldás követte: ma már kezek simogató érintésétől, derekak átfo- gásától a forró ölelésig minden igényt kielégít ez a nagyszerű és hasznos gép, az ’Ölelkező-automata’. Sőt, magasabb nehézségi fokozatba kapcsolva nem csak a gép öleli meg az azt igénybe vevő alkalma- 46 zottat, hanem fordítva: a gép is megölelhető, tetszés szerinti mértékű emócionális töltéssel. Főhősünk, Larry ez utóbbit kísérelte meg; mint láttuk, bizonyos értelemben sikertelenül. Egy úgy- nevezett ’bensőségesen meleg szerelmes ölelés’-sel próbálkozott, de a gép az érintkezés során az ő irányából ennek töredékét sem regisztrálta. Úgy látszik, túl magas érzéki beleélés-szintet állított be Larry, amit az ölelésével végül is nem volt képes teljesíteni; mindössze egy suta, kamaszszintű átka- rolásnyi dolog jött össze. Hogy a bedobált pénz ne vesszen kárba, a gép ilyenkor felajánlja a megismét- lés lehetőségét; azaz megjelenik a ’REDO FROM START’ felirat. De Larrynak nem volt kedve újra próbálkozni. Végül is már közel negyven éves, mit lehet várni tőle? Persze szeretne szeretetteli emberi kontaktu- sokat, de hát nem ilyen körülmények között. Más az egy teánál, ahol beszélgetnek, félhomály van, halk lágy zene szól, kettesben van egy lánnyal, a lány teste forró, aztán a meztelen bőrük összeér, a karjaik átfonódnak egymás hátán. Ez kellene legyen az igazi ölelés. Egész más lehet, amikor a férfi egy igazi nőben van, a nőben pedig egy igazi férfi. Amikor egymás testével, egymás testében gondol- nak egymásra. Olyat, hogy a te örömöd legyen nekem is az örömöm, egyszerre! Ó, Istenem! Történetünk másik hőse Mary, egy emelettel lejjebb dolgozik, mint Larry. Mit is mondhatnánk erről az átlagos, harminc év körüli szomorú, de szép szemű könyvelőnőről? A haja barna, rövidre vágva, hogy ne legyen sok bajlódás vele reggelente. Hosszú ujjai vannak, valaha zongorázott. Szemüve- get visel, de nem hátrányára, előnyösen emeli ki arca apró szelíd szabálytalanságait. Bőre halvány, fogai szabályosak. Az átlagosnál apróbb kerek mellei vannak, szerencsére még ruganyosak. Kes- 47 keny dereka, szűk csípője a gyerekszülésnél esetleg előnytelennek bizonyulhat. Tömör, erős izomzatú combjai viszont – elvileg –, lehetővé tesznek egy olyasfajta tökéletes ölelést, amilyenről Larry álmo- dozik. Larryval a liftben szoktak találkozni. Testüket gyakran préseli egymáshoz a tömeg. Nemrégiben egyszer ugyanazon az emeleten szálltak ki. Mind- össze annyit beszéltek meg a kóla-automatánál, hogy találkozni fognak. Most is a liftben vannak, szorosan egymás mellett, Larry végre összeszedi a bátorságát, és a válla fölött súgva kérdi: – Mikor? – Ezen a héten még nem lehet – súgja vissza a Mary nevezetű szereplő, minimális szájmozgással, hogy beszélgetésüket lehetőleg senki ne vegye észre. Senki nem veszi észre, és végül jövő szerdában állapodnak meg, munkaidő után, ötkor. Jövő szerda van, Larry tesz-vesz a lakásban, megigazítja az állólámpa zöldesbarna búráját, ez a lámpa fogja majd előidézni a szobában az izgató félhomályt. A függönyök behúzva, a dohányzóasz- talról Larry gondosan letörli a láthatatlan port. A könyvszekrény peremét is végigtörli, azután kimegy a konyhába, teavizet tesz fel. Visszamegy a szobába, idegesnek látszik, sűrűn odapillant a faliórára. Végre öt óra. Larry a pamlag felé fordul, és visszafogottan, de némi feszült vibrálással a hangjában megkérdezi a szerepe szerint csendben, némán ott üldögélő Maryt: – Kérem, megkínálhatom egy csésze teával előtte? Mary bólint, ölébe eresztett karral illedelmesen ül, térdeit szorosan összecsukja. Larry a sztereo beren- dezéshez lép, bekapcsolja: halk, lágy zene szólal meg. Fölkapcsolja az állólámpát is, hátrateszi a kezét, tétovázik, de nem ül le. Mary maga elé néz, mindketten a teavízre várnak. Larry mégegyszer 48 igazít a hangerőn, tompítja a basszusokat; így most tökéletes. És íme a teavíz is forr. Mary végre kihörpinti az utolsó kortyot, felpillant a csészéből, pillantása találkozik Larryéval. Larry megköszörüli a torkát, kapar benne valami: – Kérem, megtenné, hogy leveti a ruháját? Ígérem, hogy elfordulok. Tényleg elfordul. Mary szemüvege koppan a dohányzóasztalon, ruhasuhogást lehet hallani. Egy műanyag csatt kattanása is kivehető, feltehetően a melltartó csattja. A sztereó nem túl hangos, a nesze- ket csak aláfesti. Mary lesodorja a harisnyáját és tétovázik, magán hagyjon-e valamit? – Larry, kérem, ön is vesse le a nadrágját. Mary sápadt a várakozás izgalmától; hátulról látja a féllábon ugráló Larryt, mert a félcipő beszorult a nadrág szárába, de hálistennek hamar túl vagyunk rajta. Larry megfordul, szótlanul nézik egymást, a csak kezeikkel takart csupasz testüket. Forró hullámokban elönti őket a valódi emberi kontaktus vágya (milyen régen is éreztük ezt!). – Ó Mary, tárjuk szét a karunkat! – mondja szinte kiáltva Larry, és megkerüli a dohányzóasztalt, hogy eljusson Maryhez. Így állnak a dolgok, és így állnak ők is, szorosan összefonódva, már egymás hátán a kezük, bőrükkel hihetetlenül nagy felületen képesek érintkezni, szinte egymásnak feszülnek a csontjaik is, mintha az ízületeik új kapcsolódási pontokat keresnének a másikuk testében. Elképesztő az eredmény, teljesen megváltozik a szerveik belső fiziológiai állapota; a pulzus gyorsul, a vérnyomásuk emelkedik, Mary vonaglik, elvész minden önkontrollja. Larry zihálva kapkodja a levegőt, a zene foszlányai elenyésznek a belső üvöltésben, az állólámpa felborul. Igen, ebben a pózban képtelenség meghatározni, melyik kinek a végtagja; ez a szorosan ráfont láb itt 49 talán Maryé lehet, de fentebb már Larry folytatódik, háta bőrében hosszú női körmök hegye. Vajon van-e valami régmúltból származtatható okszerűség, gének szállította parancs, ebben az értelmetlen kuszaságnak tűnő, határtalan hevességet tükröző összekapaszkodásban? Némiképp mégis jó lehet nekik, mert közben Mary egyre azt suttogja: – Jaj Istenem... még... kezdd újra... újra az egészet elölről! „Hibaüzenet: ’REDO FROM START’ Hibás inputot tápláltunk be a készülékbe! Nem kell mást tennünk, mint kezdjük az egészet elölről: megfelelő adatokat adjunk meg, és minden menni fog, normálisan.” (Használati utasítás a Commodore-64 számítógéphez) * „Vajon mi, pszichológusok, olyan ismereteket derítünk-e föl, amelyek tudása minden egyes ember javára válik; vagy ezek az ismeretek csak egy részük számára hasznos azáltal, hogy hatalmat ad nekik a többség manipulálására? (Sidney Jourard, pszichológus)” 50 Az olajmunkás keze, lába (tragikus mese) „Az ember képtelen naponta nyolc órán át enni, nyolc órán át inni, vagy akár nyolc óra hosszat szeretkezni. Egyedül a munka tart naponta nyolc órát.” (William Faulkner) A Nagy Hegyek tövében picinyke házikó, ezüst- színűre festve, alumíniumból készítve, négy kicsi keréken, hogy vontatni lehessen. A neve ’Guruló Otthon’, vagyis lakókocsi. A háttérben olajfúró to- rony. A picinyke házikóban három picinyke szobácska, mindenik szobácskában egy-egy fáradt szereplő, az asszony, a férfi és a gyerek. Fekszenek ágyaikban, alszanak, hosszú volt a nap. A férfi ágya fejénél sisakocska, rajta fejlámpa, arrább a széken izzadt overál. Az ágy lábánál letéve egy pár, lábat víztől-sártól védő gumicsizma. Holnap ez a csizma, ebben a funkcióban már nem tér haza, gazdája nagyobbacska üzemi baleset áldozata lesz. Három apró szobából és a hozzájuk tartozó három egymásrautalt személyből indul ki tehát a történet forgatókönyve, ahol a szereplők egyelőre alszanak. Semelyikük sem sejt még semmit a drámai kulcspontról; de a férfiszereplő számára ez az utolsó lehetőség fájdalom nélkül álmodni. Ugyanis a történések során lesz egy pillanat, amikor a fúró- torony hajtás-áttétele elkapja majd a lábfejét, az pedig maga után húzza a hozzákapcsolódó sípcson- tot és térdízületet, mely aztán a combcsontban folytatódik; és az egész természetellenesen kifordul. És reccs. Az a pillanat csupán egy üvöltésszerű ordításra lesz elég neki, ami színészi kihívásként lényegében egyenlő a semmivel. Az álmoknál tartunk tehát, az elme működésé- nek igazán béklyótlan időszakánál, amikor a lélekről 51 minden máz lemállik, a kötöttségek az ellentétükbe fordulnak, soha nem várt lehetőségek bukkannak fel a semmiből, formaságoktól mentesen csak magunk vagyunk a valóság. A szereplők tehát alud- janak és álmodjanak tetszésük szerint; álmukban hozhatják igazán azt a figurát, akik. Legyen mindez az első felvonás előtti állapot, és közelítésképp próbáljuk úgy átélni az egészet, mintha lejtőn men- nénk le egy elvakító nyári napon; a történet hirte- lenjében kettéválik előttünk komikumra és tragi- kumra, mi pedig megtörölve homlokunkat, eről- tetettség nélkül egyszerre kétfelé megyünk tovább. Oldalára fordul a főhősnek kiválasztott személy, a férfi; lábait maga alá húzza, tenyerét a párna alá teszi, mocorog néhányat. Olyan, mint egy kisgyerek, ahogy alszik. Lássuk, miről álmodik: „Fanyűvő óriás, nagy, erős tenyerem van – álmodja a főhős –, erőkarok és forgatónyomatékok gondosan szerkesztett mechanikája mozgatja; fel, egész a vállamig; ha meglendítném, erdőket kaszál- nék vele. Apró koboldok fejvesztve menekülnek, mert a kezemben fejsze van, hangos csapásokkal kocsikeréknyi farönköket hasogatok. Tenyerembe veszem a nyelét, a vasa felemelkedik, villan egyet, éle belészalad a tuskóba, az pedig engedelmesen kettéhasad. A vas is, a tuskó is tehetetlen tárgyak, számukra esetleges minden változás. Az se számí- tana nekik, ha nem történne semmi. De lám, varázsütésre összebeszélnek az izmaim itt a karomban, idegek rendszertelen hálója tetté avatja a titokzatos impulzusokat, a fejemben előre leképező- dik a hasadás, és íme: halom apríték keletkezik ott, ahol addig nem volt. A hasábok pedig szép sorban a karomra rakva, bejönnek velem a konyhába, tűz lesz belőlük. Egy óriási asszony levest forral a tűzön, tenyeremmel a fenekét lapogatom; hátra- fordul és kinevet. Sokmindenre jó ez a tenyér. 52 Estenként például a csípője alá csúsztatom, mezte- lenül fekszem rajta, az asszonyomon, a tenyeremen tartom, amíg magamhoz szorítom. Fénylő szent- jánosbogarak röppennek szerte lábaink közén a setétben. Azután idő teltével, pókhálószárnyú tündérek szőnek fénylő selymekből reggelt. Bogot kötök egy zsinórra, a zsinór vége papírsárkányban folytatódik, szállok, repülök a magasban szelet kenyérnyi szántóföldek fölött. Hó csillan a hegy- tetőn, az üvegpalota ajtaja-ablaka csukva, de a falon is át lehet látni; lehetnék benn is, meg kinn. Macskává szelídülnek, egérré töpörödnek a világot őriző oroszlánok, lesétálhatok a tengerpartra közöt- tük szabadon. Fekszem a homokon, bőrömön iszo- gatom a napsugarakat. Angyalka szálldos felettem.” Tisztában kell lennünk azzal, hogy ez az álom a történet szempontjából nem tartalmaz egyértelmű utalásokat a végkifejletre. Hogyan is tehetné, hiszen a balesetet senki sem láthatja előre. Mégis több ez, mint egyszerű álom. Ez maga a nyers, lecsupaszított teljesen emberi vágyak csokra, melyek sokszor irreális és még gyakrabban illogikus elemeikkel könnyen összezavarhatják a darab dramaturgiai felépítését. Talán egy-egy valóságelem kikölcsönöz- hető belőle; lényegtelen, de jellemző felhangot adhatnánk vele a főszereplőnek. Meggondolandó például, nem lehetne-e a megkapóan robosztus szeretkezési jelenet az indító beállítás esetleg... De ne hagyjuk elcsábítani magunkat az élet reali- tásaitól, hiszen mindjárt ordít Rob, a mindenes, hogy kész a háttér, kezdődhet az ébredés-jelenet próbája. A cselekmény első néhány epizódja a Nagy Hegyek tövében játszódik, mint már utaltam rá, az ezüstszínű picinyke Guruló-otthonkában, és a köze- li olajmezőn. Nos, a főszereplő már felébredt, és semmi nem utal arra, hogy emlékezne az álmára. Nyújtózkodik, már félig rajta az egyik legfontosabb 53 kellék, a ballábas csizmácska, de leveszi vissza, mert elébb az overál jön. A cipzárt húzza fel épp. Bütykös lábfeje még fedetlen, kerül rá zokni, aztán a csizmák. A helyükre mind. És még a munkavédel- mi kesztyűk, meg a sisak. Szemléljük meg az összképet: igen, ez az ember így dologra kész, már nincs köze az otthonhoz, az asszonyhoz, az üveg- palotához. Félreérthetetlenek a jelek. Ha az arcki- fejezése nem is különösebben jellegzetes, de ott az overál rajta, a számtalan célzsebek célszerszámokat rejtenek, amiket ez a lemoshatatlan olajfoltokkal átitatott, bütykössé lett tenyér (és itt a színészi teljesítmény kulcspontja) nemsokára célszerűen kézbe vesz, hasznos eszközökké tesz. (Közelíts rá a teleobjektívvel, kezén a pórusokat is lehessen látni!) Főhősünk tehát szakmunkás, terméket fog hamarosan előállítani. Odamegy a művezetőhöz (itt egy hátsó élfényt kérek a szereplőkre!) és megkérdi: – Ma is kettes rést hagyjunk a harminchetesen? A bólintásra a fúrótoronyhoz ballag, előveszi a villáskulcsot és kettes rést állít be, aztán átmegy a harmincnyolcashoz is, és ugyanezt teszi. A fúrófe- jekre apránként csordogál a hűtővíz. Lassan telik a délelőtt, lomhává válnak a negyedórák, pedig már nincs sok hátra a balesetig. Vakítóan süt a nap, ráadást a homok visszaveri a meleget, egészen eltompul az ember. Most a negyvenhármas torony- hoz ballagunk, elővesszük a villáskulcsot, mert itt inkább hármasra kéne állítani a rést mégis, de valaki a hátunk mögül kiabál valamit, hátra kell fordul- junk, mert lehet, hogy nekünk szólnak. És ekkor kapja be a hengerdobról lefutó áttétel a csizmácska orrát és benne a lábfejet, aztán a lábszárat, föl a térdig és egy kicsit tovább is. Hősünk odakap, erre megy vele a keze... A Nagy Hegyek tövében, picinyke házikóban ma csak két szereplő tesz-vesz, a harmadik kórház- 54 ban van. Az asszony forralja a levest, mint mindig; a férfi a kórházi ágyon fájdalmakat álmodik. Például, hogy a keze fáj, pedig az már nincs. A nemlétező lába szintén megjelenik a fejében véresen, más és más, folyton változó törött darabokban. A gumi- csizmák nagyjából megőrizték a formájukat. – Rossz beteg – mondja Rachel nővér az éjszakás- nak, – folyton csak nyöszörög. Apró csillagocskák gyúlnak ki az olajfekete égen az olajfekete hegy- gerinc fölött; valahol messzebb mindent-gyógyító tündérek szövögetik a hajnalt. Hónapokra rá, a Nagy Hegyek tövében a kicsi lakókocsi-házacskában nagy az öröm. Az Olajtársa- ság Központjába viszik és átképzésben részesítik a főhőst, ami után majd félláb-félkézzel ülőfoglal- kozást végezhet. Költöznek tehát, új helyre; az asszony a főhőst az ajtónyíláshoz segíti a tolókocsi- ban. Megnézheti még utoljára a Nagy Hegyek gerincét. A távolban porfelhő kerekedik, hatalmas vontató oldalán csillan meg a napfény. Lassú dübörgéssel érkezik be a színre, a szélesvállú sofőr leállítja a motort. Vidáman mosolyog, megbeszélik az útirányt, a szállítást a vállalat fizeti. A biztosítás- ból ugyan van némi pénzük, de a cég emberies gesztusa hálával tölti el őket, könnyeket csal a szemükbe. A főhős is boldog, megmaradt keze a tolókocsi nikkelezett karfáján pihen. A búcsú feledhetetlen pillanatai ezek: körülhordozzuk a te- kintetünket a homokos, sok verítékkel (és most már vérrel is) öntözött tájon, egybegyűlnek a szomszéd lakókocsik lakói, az olajáztatta tenyerek összeérnek. A nap megcsillantja a fémtárgyak felületét. „Az amerikai dolgozók kétharmada határozottan állítja, hogy a munkáját akkor is folytatná, ha amúgy elegendő pénze lenne a tisztes megélhetésre.” (NORC General Social Surveys) 55 Terápia, életfogytiglan „Ön hol húzná meg a határvonalat normális és abnormális, hasznos és használhatatlan, értékes és értéktelen emberek között? Az Egyesült Államok- ban 28 millió olyan tizenhét éven felüli amerikai él, aki ugyan nem analfabéta, de alig tud olvasni és nehézkesen fejezi ki magát. Nagyrészük megbízható, dolgos állampolgár. Tegyen értük Ön is! Education for Life Program” (Hirdetés: Channel-5, WCVB-TV, Boston) Kedves Samu Bácsi és a többi Ápoló Bácsi! Azért írom ezt a levelet, mert meg fogok halni. Az az igazság, hogy már nem is nagyon érdemes nekem élni. Ezt onnan tudom, hogy tegnap láttam magam a tükörben, ahol nem volt a fejem tetején egy szál haj sem, mosolyogtam, és tiszta feketére el voltak romolva a fogaim. Ránc hátán ránc volt az arcomon ráadásul. Különben is, Samu Bácsi mond- ta reggel, hogy látta a kartotékomon, hogy már harmincöt éve vagyok itt maguknál a Pennsylvániai Állami Intézetben. Hosszú idő, és biztos, hogy annak előtte is éltem valamennyit, hiszen felnőtt voltam, amikor behoztak. Ennyi már épp elég lehet az élésből. Kedves Samu Bácsi! Tudom, hogy szeret engem, hiszen maga minden betegét szereti, és nekem külön mondja, hogy én vagyok a maga haszontalan fiacskája. Az egész élete elmegy azzal, hogy vigyáz rám, meg a többiekre, és nevel engem, hogy rendes ember legyek. Egyáltalán nem azért csinálom ezt a halálosdit, mert akarnám, hogy elszomorodjon! Itt hagyok a levél mellett egy kalapácsot; ez a legszebb kalapács, amit életemben kireszeltem. Az alkotó- terápián mindenki csodálkozott és kezet fogott 56 velem, hogy ilyen szépre sikeredett. Eltehettem a zsebembe is emlékbe, Maga is hordja majd a zsebé- ben, rám fog gondolni, ha megtapogatja. Egyébként ma délután fogok meghalni, mert kettőkor ismét kezdődik a fémmunka-terápia. Megint reszelni fo- gunk, és reszelés közben én meg fogom enni az összes vasreszeléket, amikor senkise látja! Utána sétáltatáskor felállok majd a szökőkút peremére, és beleugrok. Tudom, hogy a szökőkút nem mély, de az ércsatornák a testemben tele lesznek vassal, mert a vérem addigra mindenhová elszállítja, és olyan nehéz leszek, hogy lehúz a víz alá, és senkise fog bírni kiemelni. Még világos lesz, amikor meghalok, Samu Bácsi csak ott fog állni a szökőkút mellett és csóválja a fejét, a többi Ápoló Bácsival együtt. Teresa néni is oda fog szaladni. Kedves Teresa Néni! Nincs a világon még egy olyan szakácsnéni, mint Teresa Néni! Én már sokszor meg akartam halni reszelés közben, mert arra gondoltam, hogy nem akarok többet reszelni, de aztán kiszámoltam, hogy nemsokára péntek lesz, és Teresa Néni szilvásgombócot fog főzni. Amikor pedig egyszer majdnem meghaltam a tüdőgyulladás- ban, Teresa Néni kakukkfűből, meg mindenféle titokfüvekből főzött nekem mézesteát, és azért nem haltam meg. Utána mind meg akartam tudni ezeket a titkokat. Hogy hogyan lehet ennivalót csinálni, meg meggyógyító italokat. Meglestem egyszer Tere- sa Nénit álmában is, hátha elárulja, de nem mon- dott semmit, pedig nyitva volt a szája. Csak aludt. Most majd én is úgy fogok feküdni a víz alatt, mint Teresa Néni az álmában. És maga oda fog szaladni, összecsapja a kezeit és azt fogja hajtogatni: – Micsinálsz Édes Fiam, micsinálsz?! A Főorvos Úrnak nem vagyok a fia! Nem is sze- retem őtet, mert csak akkor áll szóba velem, amikor őneki van szüksége rá. Egyébként meg neki csak az 57 a fontos, hogy meggyógyuljak, semmi másról nem tud beszélni. Hogy milyen jól haladok, mennyit fejlődtem, milyen jó lesz, ha megint hasznos tagja leszek a társadalomnak, higgyek a jövőben, meg ilyesmi, meg ilyesmi. És tudom, hogy mindenkinek ugyanezt mondja, velük is ugyan ezeket csinálja. Ha meghalok, a Főorvos Úr ideges lesz. Kárba vész az addigi munkája mind. Mert nálam ezidáig a munkaterápia összes fajtája bevált, akármit is találtak ki, hogy csináljam. Még az is, amikor csak ülnöm kellett egy székben, és egy hosszú-hosszú asztalszalagon ugyanaz a fémdobozféle haladt el előttem, és nekem mindig egy csavart kellett bele- csavaroznom ugyanarra a helyre. Nem tudom, hogy közben hová tűnt el belőle, amit előzőleg bele- csavaroztam. Most bajban lesz a Főorvos Úr, mert a jövő hétre megint új terápiát tervezett nekem. Valami érdemérem-terápiát. Nyakba-akasztós kis kerek korongokat kaptam volna, ha egyre több csavart csavarozok be szépen. De én már olyan sokat dolgoztam szépen, mégse nem lett semmi. Terápiák után mindig csak ülök az ablak előtt a szobámban, és kifelé nézek. Azt várom, hogy lesz velem valami. Vagy a tévét nézem, ha megengedik, de abban se van soha semmi. Semmi olyan, ami csakis nekem szólana. Pedig azt hiszem, kell legyen valahol valami, ami énhozzám passzol, mint kala- pácshoz a nyele. Valami, ami egyedül velem kapcso- latos. Különben miért én születtem meg? Néha reggel, mielőtt fel kell kelni, ágyban fekve eszembe szokott jutni olyan, ami csak rám vonatkozódik: például egy kiskutya megnyalja a kezem. Őbelőle érződik, hogy fontos vagyok neki. Tőlem akar, csuda tudja mit. De aztán dolgozás van, ahol másvalami mindig fontosabb. Azért jó volt érezni, hogy a Főorvos Úrnak szüksége volt rám. Mert mi lett volna nélkülem a 58 kísérletekből, amik értem lettek kifundálva? A Főorvos Úr mindig mondta, hogy a közösség- terápiákat pont miattam, az én érdekemben találta ki. Amikor minden beteg mindenki másiknak a problémáját végig kell hallgassa, mert még tanulhat belőle. És felhívta a figyelmünket, hogy nagyon rendesen vegyünk részt benne, mert ez a jövőnek is hasznára lesz. Az eredményünket bele fogják írni egy tudományos nagykönyvbe. Minden Ápoló Bácsi igazolhatja, hogy én nagyon lelkiismeretesen csináltam a terápiákat. Mert láttam, hogy a Főorvos Úr, ha nem is kedves, de okos ember, és nem véletlen, hogy ő a fő vezető orvos. Meg nekem is jó volt olyanba beletartozni, amiből kisülhet valami. És nem csak úgy lógok a levegőben, mint azok, akiket nem vettek be a csoportba. Biztos, hogy rám szüksége volt a Főorvos Úrnak, mert nehéz olyan esetet találni, mint az enyém, hogy nincs sok remény a gyógyulásra, mégis rendesen kiveszem a részem a tennivalókban. A demonstráció-terápia is azért volt, hogy a Főorvos Úr bebizonyítsa nekünk: van beleszólá- sunk a dolgokba, és lássuk, mennyire demokratiku- san élünk. Előző este nagy táblákra kellett írjunk olyat, amiket mondott, és délelőtt kiálltunk velük az Intézet kerítése elé az utcára, és körbe-körbe járva rázogattuk a fejünk felett a táblákat. Ha megszólí- tottak, el kellett mondjuk a járókelőknek, hogy mi egy híres nagy Pszichiátriai Intézet vagyunk, de a kevésnél is kevesebb a pénzbeli támogatás, amit kapunk. Irtó izgalmas volt az az érzés, hogy most itt tőlünk függnek a dolgok. Bárkinek elmondhattuk, hogy mi és hogyan lehetne jobb, eredményesebb, satöbbi. A Főorvos Úr se sietett el most sehová, és a többi Orvos Úrral lejött közénk egy idő után és ő is rázta a táblákat. Estig is ott maradtunk volna, de vége lett a munkaidőnek, a Doktor Uraknak haza 59 kelletett menni, és így minket is visszatereltek. Harold Bácsi a portáról figyelte, nem slisszol-e el valamelyikünk. Kedves Harold Bácsi! Arra kérem, hogy sodor- jon egy cigarettát a temetésemen. Ha nem kellett volna annyit dolgozni, órákig el tudtam volna néze- getni az életemben, ahogy a fél kezével meg tudja sodorni a cigarettát. Mert a másikat a vonat levágta, amikor váltókezelő volt és a váltó a hidegben beszorult. Nagyszerű, ahogy egy kézzel ugyanúgy kezeli a dolgokat, mint más kettővel. Az jutott róla eszembe, hogy magának a Maga félkeze is elég mindenre, nekem pedig kettő van, és azzal se vagyok mégse elégséges. Azért nem hiszem, hogy én mindenképpen élhetetlennek születtem. Kell, hogy legyen valami az emberben legbelül, ami megmondja, hogy amit tesz, helyesen teszi. Ahhoz, hogy jó legyen neki az élete. Aztán aszerint kellene a dolgokat csinálnia, mind. Például ha éhes vagyok, akkor nem reszelni kéne, hanem szilvásgombócot csinálni. Az állatok is el tudják látni magukat ennivalóval. Miért van, hogy én csak vasdarabokat kell csuszakoljak a reszelővel a műhelyben? Talán ha a Főorvos Úr egyetem- terápiára küldött volna, én is mindent meg tudnék csinálni magamnak. Talán még többet is. Például most kitaláltam, hogy tudok én magam- nak sírt ásni. Ha előbb csinálom meg, mint ahogy meghalok. Tegnap, meg tegnapelőtt éjjel ástam ki a pincében, pont akkora, amekkora én vagyok. Oda tegyen majd be Samu Bácsi, ha mégis sikerül kiemelnie a szökőkútból. Teljesen sápadt leszek, ahogy az ölében tart, a lelógó kezemről-lábamról csöpögni fog a víz. Kedves Samu Bácsi! Ne búsuljon, mert nem veszti el a fiát örökre! Mindig jönnek újak a munkaterápia-osztályra. Szeretném megvigasztalni 60 azzal, hogy magának hagyom a dollárka-zsetonokat, amit a hóvégi fizetés-terápián kapnék meg. Lehet, hogy az Magának nem sokat ér, mert csak egy műanyag korong, de esetleg az ápoltaknál elcserél- heti valamire. Csokira, például. Ha meghalok, azután úgy lesz, hogy minden nap lesz fizetés- terápia. Márhogy álmomban, nekem. Rengetegféle dolog lesz, amit a dollárkákért kaphatok, nem is kell majd gondolkozzak rajta, mit vegyek, le lesz rajzol- va az újsághirdetésekben, nekem csak rá kell bökni az ujjammal, hogy ezt akarom itt, meg ezt, meg ezt. Aztán a legtöbbjét mind idehoznám az Ápoló Bá- csiknak. Ha meghalok, az lesz, hogy mindenki boldog lesz. A mennyországban. Rengeteg szép virág fog ott nőni mindenütt, még a házak falán is, mert senkinek sem kell dolgozni. Csakis olyan terápiák lesznek, amiben mindenki azt csinál, amit ő akar. Vagy ha nem akar semmit, akkor olyan semmi- terápiát foghat csinálni. Én állandóan virágokat növesztek majd, ezért lesz virág mindenütt. Adok belőle csak úgy, magamtól bárkinek, szeretnek majd azok is, akik nem tudják a nevemet. Ennivalót megintcsak a virágokért kapok, meg tiszta ruhát, és fényképeket. Mert le fognak fényképezni a bíbor- szín bazsarózsával. Ha egyszer fiam lesz, mint a Samu Bácsinak, ő is virág-terápiát fog csinálni. Mit írhatnék még az Ápoló Bácsiknak? Nem jut eszembe több semmi. „Időm oda van kezem szorgos an fonja-bonja, kalapálja helyemet a társadalom ban” 61 Szabadságom szabadságod szabadságunk 62 Fa, ház, zanzásított történelem „A te véred és verítéked kell öntözze Amerika földjét, hogy itt élni engedtessél.” (Szoborfelirat Bostonban) Ekképp szólt a tanítás az újonnan jötteknek: „Itt azzá lehetsz, ki előtted még senki nem volt. Őseid, generációk százai enyésztek el Európában az idők során, nem hagyva több nyomot maguk után, mint a gyermekeikben újra megszülető saját képmá- saikat. És képmásaikban a saját sanyarúságukat. Szolgáknak születtek, ettek, utódot nemzettek, és természetesnek vették a meghalást. Tudatlan rótták életük köreit. Te azonban vedd kezedbe a sorsod, mert az erő benned van. Előtted pedig tér, így hát áldassál meg a szabadság hitével, és az időd végte- lenségének érzetével!” Ez volt arra a papírra nyomtatva, amit kitűztek, a törzsemre, mert messziről látható, hatalmas tölgy- faként álltam a tengerparton, a kikötésre alkalmas öböllel szemben. Lombozatom dússága ígéretesen termékenynek mutatta a földet, hol évszázadok óta büszkén dacoltam a tengerről fúvó szelekkel. És tényleg, százával, ezrével jöttek az emberek. Volt bátorságuk otthagyni az ismeretlenért az ismertet, hajókon átkelni a Nagy Vízen. Bíztak a maguk erejében. Kikötöttek, rátették talpukat egy- egy darab földre, miáltal kimondatott, hogy az az övék. Az itt lakó indiánok nem gondolták, hogy a föld Manitun kívül bárkié is lehet, és amíg elcsodál- koztak ezen, durranós puskákkal napnyugatra ker- gették őket. Az újonnan jöttek, akik elvették a lak- helyüket, már más észjárású emberek, új elképzelé- sekkel új értékeket teremtenek. Változtatnak az évezredes életrenden, más célját adják e földnek. 63 Igazi, férfias férfiak ezek, tervekkel a fejükben, dolgosak és iparkodóak. Megállnak a levélzetem adta árnyékban, szemügyre veszik tetemes faállomá- nyomat, tanácskoznak és döntenek. Ágaimtól megszabadítanak, oldalamra borítanak, szekéren elszállítanak, elmés gépekkel megsokszorozzák darabjaimat a fűrésztelepen. Okosan összeszerkesz- tenek, hangosan koppannak deszkavégeimen a szögek, de tudom, hogy ez hasznos feláldoztatás egy új világ kezdetéhez. Hasznosabb tán, mint elvénült odvas faként hamvadni el indiánok rakta tábortűzben. Emeletes nagy ház épült belőlem, amerikai otthonná lettem. Mi a csudáért törődnék azzal, hogy ez a nagy- darab vörösesszőke ember, ki elől vagy mi elől menekült Európából ide? Ha tett is ott rosszat, az első átéhezett kemény tél itt megadta néki a felol- dozást. Mindenhez értő ács, ő épített föl és ő lakik bennem; időnként büszkén meglapogatja a gerendá- imat. Dolgozik serényen, és éjjelente ágyékával gyötri az asszonyt, hogy több fiúgyereke szülessen, mint a többi bevándoroltnak. Mert az a munkában több kezet jelent, és nagyobb gyarapodást. Öregen csak pipáznia kell majd az ámbituson a hinta- székben, és ameddig a szeme ellát, szél ringatja a búzakalászt. Jött a nincstelenségből, és íme ha szertenéz, ez most körötte az övé mind. Keménykötésűek voltak a fiúk is, vörösek, sorjá- ban születtek. Kívülről tisztára az apjuk, de vala- hogy a kölykök nem eléggé eresztettek gyökeret ebbe a földbe. Belsejükben mások lettek, nemigen becsülték egymást, meg semmit se. Jócskán gazda- gok voltak, mégis könnyen megszaladt a kés, vér is folyt a tornácon. Nem olyan jó már itt háznak lenni, de odébbállni én nem tudok semmiképp. Vigaszom csak a fiatalka néger szolgálólány; gömbölyű térdein csúszkálva mossa föl a padlómat, énekel közben. 64 Végtére az utolsó alkoholista vereshajú kölyök is elivott a feje fölül engem, el kellett költöznie. Talán több szerencsém lesz a kapumnál tébláboló, kiöltö- zött urasággal. Le s föl járkálva nézeget körbe, méricskélget a szobáimba bejőve. Kereskedőforma gazdag embernek látszik, de ravasz, felét se fizeti a vereshajúnak, mint amennyit érek. Nincs közöm hozzá. Fő, hogyha megvesz, törődjék velem. Teszi is, terveket rajzolgat, építtet hozzám újabb szobá- kat, felújítja és megmagasítja a tetőszerkezetem. Igencsak urizál; brokát borítja be a benti falaimat. Helyi nobilitásokat, nagytekintélyű telepeseket hív vendégségbe tucatjával, lapogatják egymás vál- lát, politizálnak. Hangos, izgága népek, feszültség vibrál, terjeng a levegőben. – Ne legyünk többé gyarmat! A mi földünk a mi piacunk. Jogunk van arra, hogy magunk keresked- jünk. Le Angliával! Éljen a szabadság, éljen a szabad teakereskedelem! – merthogy sokan közülük tea- csempészésből éltek. Csak hallgatom a beszélőket, fülelek: íme így éled föl a vérontás vörös kakasa, szövődik szavakból a lázadás. – Nem hallott róla? Tegnap az angol katonaság tüzet nyitott a tüntetőkre. Hárman a helyszínen, ketten később haltak bele a sérüléseikbe. Erre fel a feldühödött teacsempész telepesek indiá- noknak öltözve a britek teaszállítmányát a hajókról a tengerbe öntik. Nahát. A történelem az előbbit Bostoni Mészárlásnak, az utóbbit Bostoni Teadélu- tánnak fogja elnevezni; ezt a trükkös tettet azóta is évente lelkesen ünneplik. Fújdogál a Függetlenségi Háború előszele. Eljött a nagy nap, a homlokzatomon csillagos- sávos zászlók hada, vígan lobognak a selymek a magasban: győztünk! A lojalistáknak annyi. Nincs többé hátrányos megkülönböztetés, eltöröltük a tea vámját és az adókat, Britanniával egyenrangúként 65 köthetünk békét és üzleteket. 25 ezren meghaltak és 25 ezren megsebesültek, de megszületett végre az Amerikai Egyesült Államok. Ne tekintsenek szerénytelennek, hogy büszkél- kedem vele: két ütközet között egyszer Washington harcostársa, Lafayette, mint gazdám vendége, falaim közt pár órácskára megpihent. Csak ült az ablaknál a fotőjben és kifelé figyelt: az ellenség nem jön-e. Örök becs ez nekem. (A látogatás a gaz- dámnak is tetemes hasznot eredményezett, lásd: katonai megrendelések.) S hogy a torta nagyobb legyen, az Államok aranyért sorba megvette elébb Luisianát a franciáktól, később az oroszoktól Alasz- kát, Mexikótól pediglen Kaliforniát. A nagyléptékű történelemformálás ideje volt ez. Ó, sokat tudnék mesélni az itteni, házon belüli perpatvarokról is. A megyei seriff a gazdasszonyo- mat az ura szeme láttára elszerette, miközben az hószámra hozzá se ért a nejéhez, hanem a cseléd- lányokat abajgatta sorba. Ígyen oszt jól érezte magát mindenki, a seriffnét kivéve, aki csak aszalódott. Fogta hát a hatlövetűjét az urának, és mikor az elaludt, hátbalőtte. Nem is kelt föl többet. Mulatós idők voltak, de hát mindenki megöregszik egyszer, kivéve a seriffet, no meg a gazdámat, akit hamarost megütött a guta. A sok szesztől. Gyerek nem volt, a házát, azaz engem, jó áron eladtak az államnak. Tiszti kaszárnyává lettem; közelgett a polgárháború. Szerencsémre ismét a győztes fél, az északiak kékzubbonyos hős parancsnokai szállásoltattak el tágas szobáimban. Ugyan nem Grant tábornok, vagy Ábrahám Lincoln maga, de neves tisztek, kik igaz hazafikká képezték ki az Unió legelszántabb, félelmet nem ismerő katonáit, német, ír, svéd és még számtalan nemzet nincstelen telepeseinek gyermekeiből. Naphosszat szólt a trombita, ment a gyakorlatozás, kár, hogy közülük a végére 620 ezren 66 haltak meg és 350 ezren lettek sebesültek. No min- degy, lényeg, hogy a már szabad Északi Államok győzedelmeskedtek a szintén szabad Déli Államok felett, és így megvalósulhatott az egyenlőség. A további történetem az újabb időkből már nem olyan érdekes. A katonák repülőgép-anyahajókra, a kiképzőtisztek West Pointra költöztek. Engem még vagy hússzor eladtak, hol drágábban, hol olcsób- ban, laktak bennem magyar, lengyel, baszk emig- ránsok, kínai mosodások, mindenféle szélhámosok, széllelbéleltek. Járt itt egyszer Don Corleone is valami elszámolás miatt; a saját szememmel láttam, ahogy egy bankigazgató kezet csókolt neki. Most már minden mindegy. Akár le is bonthat- nának. Hajléktalanok húzzák meg bent magukat, a padlót se söprik. Folyton megy a marihuánázás. Egyszer majd felgyújtanak, véletlenül vagy akarat- tal, hogy fizessen legalább valamit értem a biztosító. „1773 egy zord decemberi éjszakáján dühös hazafi- akból álló csoport, álruhában, mohawk indiánoknak öltözve, hangtalan léptekkel haladt a gyarmati sorban sínylődő Boston sötétbeborult utcáin. Le, a Griffin-mólóhoz igyekeztek, hogy részesei legyenek a történelemnek... Ha eljön hozzánk, Ön is részese lehet az ameri- kai történelem e fontos drámájának. Számos doku- mentumot találhat itt arról, miként indította el a Bostoni Teadélután az Amerikai Függetlenségi Háborút; továbbá megtekintheti a sokféle teafajták- ból összeállított teakiállításunkat. És még egy régi ritkaságszámba menő faragott teásládikát is, amelyet a szájhagyomány szerint ezen a nevezetes éjszakán dobtak vízbe a britek hajójának fedélzetről.” (The Boston Tea Party Ship & Museum) 67 Én, a forradalom „Az amerikai társadalmakban sem a tehetség, sem az intelligencia önmagában nem elegendő arra, hogy valaki vezető egyéniség lehessen. Legfontosabb a mély elkötele- zettség felsőbb célok és értékek iránt.” (J. W. Gardner: Exellence) Tizenöt óra hosszán át én voltam a forradalom. Nem szántszándékkal, tisztára véletlenségből. Mert az események végére én maradtam életben. Így az én nevem és fényképem jelent meg a híradásokban és az újságokban, mint a lázadás vezéréé. És ezzel a nyakamba varrták az egész cécót. De tudják mit: nem szégyellem, hogy a nevem fémjelezte a szabad- ságharcot. Igazi, véres egy buli volt. Elmondom az elejétől. Péntek este sötétedéskor még otthon vacakoltam, és így morfondíroztam magamban: – Na, Fernandez, pocsék egy hét van mögötted, egyedül is vagy, megérdemled, hogy az elkövetkező két napod fájintos legyen, csinálj hát egy görbe hétvégét. – ezzel beültem a kocsiba és kiruccantam a móló túlvégére, az alsó kikötőbe. Arrafelé alapból vidámabbak a népek, spanyolul hallani a káromko- dást, egyáltalán: görbülni ott a legélvezetesebb. Santinos csehójába keveredtem, ahol mindig nagy- ban megy az élet, hemzsegnek az emberek, feltartott kezükben korsókkal tülekednek, tenyérnyi helyen igyekeznek eljutni valahonnan valamerre. Közben folyton beszélnek valakihez, előrefelé vagy hátrafordulva; vagy épp nekem, hogy menjek arrább, ha tudok, és hogy nem láttam-e egy kockás zakós férfit? Ez az állandó nyüzsgés-zsibongás az attrakciója ennek a helynek, voltam már itt. El lehetek magamban, meg beállhatok a többi közé is. Ha úgy veszem, nekem szól minden mondatfosz- 68 lány, de megtehetem, hogy nem fogom föl a szavak értelmét, csak a folyamatos lárma macskadorom- bolását hallgatom és lazulok. Bort rendeltem. Még bele se ihattam, feltűnt Josemito, a have- rom, akinek az arca balfelén átfut egy hosszú forra- dás. Mélyen ülő szeménél kezdődik és végigszántja a keskeny pofacsontot az álláig; annyit lehet csak tudni, hogy az apja késének nyoma, összekülön- böztek, mikor két éve eljöttünk a szigetekről az emigrációba. Most kivételesen nem volt részeg, ennek ellenére összevissza habogott. Semmi értelmes nem volt abban, amit mondott, de valami eszetlen izgalom szállta meg, folyamatosan ránci- gált, hogy menjünk át a Tochequitába. Hiába mondtam neki, hogy legalább álljunk meg egy kis időre a Syracusában, mert ma még jóformán sem- mit nem ettem, inni meg pláne nem. Percek alatt éhen-szomjan halok. De ő megragadta a karomat, szinte kapaszkodott bele és egyre azt hajtogatta, hogy nem vagyok a barátja, ha nem megyek vele, mert ez olyan ügy, ami az életünknél is fontosabb. Jó, elmentünk a Tochequitába, de nem álltunk meg a pultnál, se a kajás részlegen, átvágott velem egy szűk folyosón, a budik előtt, egy vasajtóval záródó helységbe. Legalább harmincan voltak benn, többségében velem egyívású férfiak. Vágni lehetett a füstöt, mindenki egyszerre beszélt. Egyszerre mindenkihez. Más volt ez, mint a Santinosban, mert itt rögtön ki lehetett venni, hogy ugyanarról a dologról beszélnek, mégpedig határozott céllal. A szavak fennakadtak a levegőben, valami gőzös állagú, egynemű anyaggá álltak össze. Nem fogyott, sőt a hangzavartól egyre szaporodott ez a matéria, színültig átitatta már mindőjüket. A lelkesen gesz- tikuláló szemüveges egyetemistát és a hórihorgas tengerésztrikóst, ugyanúgy. A bajuszosokat, szakál- lasokat, és a csupasz állúakat szintúgy. Folyvást 69 ígérgették egymásnak, hogy ők majd ’megmutatják’. Ahogy az idő haladt, följebb és följebb hergelődött a bátorságuk, már-már a vakmerőség mákonya terjengett a levegőben. Középen, nem túl magas emelvényről egy öregebb kopaszodó férfi magas fejhangon jelszavakat kiáltozott az arcukba bele: – Nem szolgaságra születtünk! – a többiek pedig skandálták utána ugyanazt. – Ha semmit nem teszünk, megérdemeljük a sorsunkat! Kezdtem kapisgálni, mire is megy ki a játék, példa- képként említődött a név: Che Guevara. Josemito utat tört magának az emelvény felé, elmaradtam tőle a tülekedésben. A fal mellé sodródtam, egy nagydarab csapottvállú fickó egészen közel hajolt, és azt mondta, de inkább sziszegte bele a képembe: – Ez az utolsó lehetőség embermódra élni! – majd hosszan fürkészve vizsgálta az arcom, eltartott talán egy percig is. Világos, hogy várt valami választ. – Vagy alkalmasint meghalni, dettó embermódra – humorizáltam, és már amikor kicsúszott a számon, legszívesebben visszaszívtam volna. Igazából nem akartam én cinikus lenni vele. De Pablo, – ahogy később megtudtam a nevét – egyáltalán nem vette annak, sőt. Lapát tenyerét a vállamra tette, barát- ságosabb lett a nézése. – Nem látszol beszarinak, pajti – mondta elnevetve magát, – te fedezheted a hátam a partraszálláskor. Feküdtem otthon hanyatt, jóformán semmit se fogtam föl az egészből. Hogy hol, és ki ellen? Meg miért? Az ágyam fölött hiányzott egy tenyérnyi vakolat, képzeletemben egy alaktalan állat még alaktalanabb árnyéka. Mozdulatlan feküdtem ott a hátamon, és csak arra tudtam gondolni, hogy ide, ebbe az üres, hámló vakolatú szobába többet nem akarok hazajönni. Két hét múlva megkaptuk a lőszert, a fegyvere- ket, meg a három jókora gumicsónakot, és az is 70 tisztázva lett, melyik teherhajó visz minket a sziget- hez partközelbe. Pablo lesz a parancsnok, Josemito nem jön velünk, mert a Santinos előtt azóta téve- désből megkéselték, a jobb arca is forradásos lesz, ha felépül. Legfeljebb majd sajtótájékoztatót tart itt, az Államokban a forradalmunk céljáról. Emberi ésszel megfoghatatlan a tengernek ez az állandó hullámzása, a parton még csak lehet érteni valahogy, feljön a víz, meg visszacsurog, de itt a tenger közepén mi ráció van abban, hogy ez a sós lötty egyik helyen feltüremkedik, máshol meg kimélyül? Tök sötétben, éjfél után eresztettük le a vízre a csónakokat, de hamar felkelt a nap, mire apály ellen kieveztünk a partra kivilágosodott, hülye volt, aki így időzítette. Lényeg, hogy a tengerpart üresnek látszott, idétlenül nézhettünk ki, ahogy géppisztollyal meg tölténytárakkal keresztben- kasban megrakodva ténferegtünk a napozópadok között. Elröhögtem magam, de a többiek lepisszeg- tek, a szállodát néma csöndben kellett elérjük. A portás feje fölött a táblán pontosan a 13-as szobaszám állott; vagy üres volt a szoba, vagy a benne lakók elmentek és leadták a kulcsot, mert az ott lógott a karikán. Pablo belelőtt a bóbiskoló portásba, a golyó átszaladt a fején, a fatáblában állt meg, a kulcscsomó megcsörrent. Felrohantunk az első emeletre és pillanatok alatt lefegyvereztük a miniszterelnök álmos testőrségét, egyedül Pablo halt meg, mert az egyik gorilla kicsúszott a hátsó ajtón és az ablakból géppisztollyal vaktában vissza- lőtt. A miniszterelnök a szeretőjével az ágyban remegett, mondtam neki, hogy öltözzön föl, de a kisasszonynak nem muszáj. Ezen mindenki jót nevetett, miközben megkötözték az őröket. Húsz perc telt el a partraszállás óta, nem rossz részidő. A miniszterelnököt közrefogva beültünk a nagy fekete 71 páncélozott merdzsójába, a sofőrt leütöttem és kilöktem; elhajtottunk a kormányzói palotához. Semmi felhő nem volt az égen, kihalt a város, meleg reggel ígérkezett. Az őrszázad a helyzetet látva hozzánk csatlakozott, felmentünk az épületbe a túszunkkal együtt, és rádión tárgyalni kezdtünk a csapategységek parancsnokaival. Még egy óra se telt bele, kiderült: a túszra nincs is szükségünk, sőt a miniszterelnöki posztra se, mert Martenosi tábornok, a gépesített haderők ve- zére teljhatalmú kormányzó akar lenni, sőt többségi részt követel a Forradalmi Tanácsban is. Miguel, Pablo helyettese belement, az épületet épp most körülzáró páncélos zászlóalj ellen úgyse tehetnénk semmit, de kikötötte, hogy a kormányban három kulcshely a miénk, emigráns partraszállóké, és csak a többit lehet felosztani a fegyvernemek között. És hogy jöjjenek megbeszélésre. A miniszterelnöknek ekkor pisilni kellett, átvittem a titkárnői szobán át a klozetre, zöld csempe az egész, még a WC-kagylók is, és minden csempén ugyanaz a kékes rajzolat: pálmafák alatt csobogó patak. Hagytam még, hogy letolja a nadrágját, aztán főbelőttem az elnököt; tiszta volt az út Martenosi tábornok előtt. Hiába vártunk azonban két óra hosszat, nem jött és nem is telefonált senki. A páncélosok elmen- tek, az üzletek nem nyitottak ki, a por finoman bevonta az aszfaltos teret a palota előtt. Üres volt végig az út, egészen a kanyarig. Ebédidőben ott a kanyarban, illetve valamivel azon túl találtuk meg a tábornokot egy szétroncsolt katonai terepjáróban. A repülősök szárnysegédtisztje egy jól elhelyezett nehézgéppuska-fészekből lekaszálta az egész kisére- tével együtt. Nem volt mit tenni, úgy látszik a fegyvernemeknél az erők kiegyenlítik egymást. A házfalhoz lapultunk, megeresztettünk két-három 72 sorozatot vaktában, de válasz nem jött. Vissza- araszoltunk a palotába. Ahol közben az történt, hogy Miguelhez bevezettek egy parasztkülsejű suhancot, aki állítólag tudott valamit Miguel bátyjának hollétéről. A srác teljesen csapzott volt, a szeme be volt gyulladva és körbe megduzzadt valamitől. Furcsán ejtette ki a szavakat, hiányzott elől az összes foga. Miguel báty- ját tényleg ismerte, de nem mondott semmit arról, hogy most merre van, csak előkapott egy vékony- pengéjű rövid kést az inge alól, és belevágta Miguel torkába. Végül is ettől kerültem én a forradalom élére. Hogy pofája legyen a dolognak, volt persze szava- zás, két palotaőrségbeli altiszt voksolt csak ellenem, azokat a helyettesem, Ferrino elintézte. Győzött a forradalom, még este a rádióban kihirdettem az emberi szabadságjogokat. Kedvem lett beszédet tartani. – Nem szolgaságra születtünk – mondtam –, hanem hogy embermódra éljünk! Hogy a veríté- künk annak hajtson hasznot, aki kiizzadja! Nekünk! Többé senki ne tiporhasson se születés, se bőrszín, se erő, se rang jogán a másikba! Ne a pénz, a vagyon, hanem a munka kapja és érdemelje ki a javakat. És ne a szükség szülje a munkát, hanem az értelmes munkánk legyen a mi szükségletünk. Emberek! Tanuljuk meg: a boldogság nem szűk szobákban leledzik, hanem a szabaddá tett térben. Tanuljunk meg nevetni, és éljen a forradalom! Ilyen egyszerű ez, gondoltam, és éjszaka úgy aludtam, mint a bunda. Az elnöki dolgozóban volt egy bársony kerevet, arra feküdtem le ruhástul, szemben velem a fotelben Ferrino; ő vigyázott rám. A pisztolytáskát letettem, de a fegyvert magát csövével előre a hónom alá dugtam, a bordáim és a takaró közé. Íme a forradalom lázmérője! Ferrinót 73 hamarébb nyomta el az álom, figyeltem a csöndet egy darabig és azon gondolkoztam, hogy lehet ilyen halotti mozdulatlan a város, amikor forradalom van. Aztán már elaludtam én is, hosszú volt a nap. Egy majdnem szabályosan négyszögletes, nem túl nagy térségen vagyunk, a térség oldalait beton- falak határolják, három irányban. A negyedik oldal is egy ablaktalan többszintes épület által lezárt, ezen van az ajtó, amin most bejöttünk. A térség közepe felé tartunk, ahol emelvényen akasztófa áll. Délelőtt tíz óra. Reggel a palotában lábdobogásra ébredtem. Fel- kaptam a fejem, repülős-egyenruhás tiszteket láttam az ajtóban. Rögtön lőttem is, de csak Ferrinót találtam el, éppen kifelé vonszolták; értetlenül néztek rám, hogy mit csinálok. Ferrino azonnal meghalt, engem is lefogtak, egy kölniszagú százados csavarta hátra a karomat. 15 óra hosszat, ha az éjszakát is beleszámítjuk, én voltam a forradalom vezetője; ezért kell most bűnhődjek. A forradalom elbukott, ez a négyszög- letes szűk térség az ebből eredő következmény. Azaz semmire nem ok, innét már nem fog folytatódni semmi, az események látszólagosan vég- teleníthető láncolata megszakad. A fejemet átdugják egy kötélből megformált körön, az állam alatt szorosabbra húzzák, visszafelé sehogy nem férhet ki rajta. Magamról ez a kép marad örökre, nyakam folytatásaként véglegesen testrészemmé válik e kö- tél. A repülős-százados olvas valamit egy papírról, figyelem a lélegzésemet: beszívom a levegőt, kifújom, aztán megint be, megint ki. Már csak az számít, mikor szorul meg a hurok; ha belégzés előtt, akkor tágabbra nyitott szájjal halok meg. „A forradalmi célok az eszközöket nem szentesíthetik. Fordítva méginkább nem...” 74 „Az egyéni kezdeményezések nélkül a közösség csupán stagnál; viszont minden kezdeményezés halálra van ítélve, ha a közösség egyetértése azt nem támogatja.” William James (Felirat a W. James Hall homlokzatán, Harvard Egyetem, Cambridge) 75 Vega a világ „Amerikában mindent lehet. De mi az, amit érdemes?” Az államalapító Washingtonról elnevezett téren vagyunk, kövezett felület egy átlagos amerikai kisvá- ros központi részén, marha meleg van. Két bukó- sisakos lovasrendőr unatkozik izzadva az egyetlen felhőkarcoló árnyékában; egyenbarna lovaikon alig szájmozgással lóhátról beszélgetnek, semmiségeket. Hátulról figyelem őket, áll a két ló egymás mellett, fegyelmezetten, moccanatlan. De nem egészen mégse: az egyik ló óvatosan megemeli kissé a szép hullámosra kifésült farkát, és az úttestre néhány gömbölyded valamit pottyant. Fatális a véletlen: épp ott keskeny repedés van a betonban. A lepoty- tyant lócitrom közepén pedig – ugyanekkor pont – egy megemésztetlen magocska kicsírázik. Hosszú- kás fehér gyökeret ereszt a megtrágyázott repe- désbe, és közben növekedésnek indul felfelé is. Délelőtt tizenegy óra, az ég ólomszínű, az egész valahogy sejtelmesen valószerűtlen... Most a lovasrendőrök rutinból hátranéznek, és észreveszik a mögöttük félméteresre cseperedett magoncot. Közönséges gyomnak vélik, nem a térre való, ki kellene húzni. Nem tehetik azonban, mert hirtelenjében tüntetők kerülnek elő, fejük fölé emelt táblákkal. Már tucatnyian állják körül a zöldellő életet, az öklüket rázzák. – Ki fákat öl, az esztelen! Ha kell, megvédjük azt meztelen! – a természetvédők skandálása messze elhallik, jönnek számosan újak, megtelik velük a tér. Sokan vannak, végül nem is kell levetkőzniük. Rendőrautók érkeznek, de nem igazán tudnak tenni semmit, csak a forgalmat próbálják biztosítani, úgy 76 ahogy. Ekkorra már kiderül, hogy a lényeget tekint- ve ez egy almafa, furcsán ágas-bogas, meglehetős gyorsan növekszik, és egyáltalán nem biztos, hogy meg fog állni a növekedésben ott, ahol az almafák normálisan amúgy megszoktak. A tv-stáb és a nyilatkozó pomológus-szakértő izgatottak, a téren toporgó lelkes tömeget áthatja a „Nem hiába éltünk, ma is tettünk valamit!” felemelő érzése. A felhőkarcoló mögött lassacskán lemegy a nap. A másnap reggel merő meglepetés, erre aztán tényleg senki nem gondolt volna; a rendőrök, együtt a tüntetőkkel csak tátják a szájukat. A fa csúcsa a felhőkarcoló negyvenhetedik emeleténél tart és láthatóan még növekszik. Ágai behajolnak az abla- kokon, körbefonják a fából készült berendezési tár- gyakat, a polcok, székek, íróasztalok és ruhafogasok kileveledzenek. A Városi Vízművek értetlenül áll a megnövekedett vízfogyasztást jelző műszerek előtt, kapacitásuk határára értek. A lapok példányszámát a duplájára emelik, már mindenki tud a történtekről. Óriási a szenzáció, és a tömeg is a környéken. Botanikai érdekesség, hogy az almafa közben horizontálisan is folyvást növekedik, ágai az utcák struktúrája szerint rendeződnek, végigfutnak a sugárutakon, a tereken kiterebélyesednek, a véko- nyabbak a sikátorokba is beereszkednek. – Jesszusmáriám, mi lesz ebből – sikkant fel egy feketebőrű, szélesfenekű, középkorú asszony össze- csapva a kezeit, és keresztet vet kétszer. A közleke- dés megbénul. A felhőkarcoló legfelső emeletén a polgármester és a rendőrfőnök feje egyszerre fáj, homlokukat az ablaküveghez szorítják, mélyen alattuk terül el a város. A Tanács tagjai a döntésükre várnak. Hosszú vajúdás után ellépnek az ablaktól; igen, nincs más kiút, vállalniuk kell a népszerűtlenséget. A Tanács rábólint. A rendelet kiadatik. Szirénázó tűzoltó- 77 autók próbálják megközelíteni a fent szóban forgó teret, az erdészettől nagyteljesítményű láncfűrésze- ket kölcsönöztek. Makacs ellenállásba ütköznek, a legelszántabb természetvédők mégiscsak nekidurálják magukat és mezítelenre vetkőznek. Mint hajdan az emberpár az Édenben, a csupasz testükkel övezik körül az alma- fát, arccal kifele. A néma, de eltökélt szembenállás egész éjjel és másnap is tart, lényegében állóharc, pajzsos-bukósisakos rendőrök karéja keríti körbe a mezteleneket. Ki tudja, mi lett volna mindebből, ha a fa eközben nem fordul termőre. Határtalan, és a népesség minden szegmensét érintő volt a boldogság: beköszöntött az almában való dúskálás kora. A látható, ízlelhető, kézzel fog- ható végtelen gazdagság örömét élte át mindenki. A legszegényebb embernek is csak ki kellett nyúlnia az ablakon és szakíthatott a gyümölcsből bármeny- nyit. Nem volt annak ára, és láthatóan nem fogyott el soha, télben se nyárban. Mindenki dugig jóllak- hatott belőle, és ettől állandósult az emberek között a béke. Okafogyottá váltak az érdekellentétek, nem létezett ’enyém’ és ’tied’, ha bárki ráéhezett az almára, volt. Nem léteztek többé vevők, eladók és viszonteladók; se termelők, se felhalmozók. Ráadá- sul a fáról frissiben szedett almánál frissebbet el sem képzelhetsz. Mindez eldöntötte az események hovatovábbi menetét: a polgármestert leváltotta a népharag, a rendőrfőnököt majdnem meglincselték. A Zöld Párt korlátlan számú mandátumhoz jutott. A földi élet nagy átalakulása kezdődött ezzel el. Kreatív háziasszonyok almából készíthető régi s új ételek receptjeit csereberélték, ezrével. A dietetiku- sok dicsőítették az alma táplálkozás-élettani értékét, szorgos biokémikusok pedig bebizonyították, hogy az emberi szervezet számára szükséges ásványi anyagok, valamint az összes vitaminok, az almában 78 ott vannak benne. Az élelmiszerpiac pangott, nem volt többé értelme bármi választéknak, hisz itt az alma ingyen. A húsboltok is bezárhattak; az árú rájuk rohadt, mindenki a jóféle, ízletes, természet adta egészséges táplálékot ette. Az általános jóléttől az egyebek iránti kereslet is elenyészett, a gyárak lassacskán felhagytak a működéssel, mert ha min- denki azzal, ami van, elégedett, akkor termelni sincs kinek. Boldog emberpárok sétálnak a füvesedő utcákon a mondhatni városnyira nőtt almafa alatt, a békes- ség gyümölcsei számolatlan ringanak fejük fölött az ágakon. A zöldellő hajtások behatolnak az emberek lelkébe, a kipattanó rügyek, mint madarak zenge- deznek a szívükben. A nagydarab hentes bárdhoz szokott nehéz tenyerével a feleségét simogatja, és bocikámnak szólítja, sok év óta megint. A vasutas szabadra állítja az összes szemafort és elmegy aludni; mehetnek a vonatok, amerre tetszik. Mivel az élethez már nem kelletett pénz, a dolgozók útilaput kötöttek entalpukra, otthagyták végleg a munkaadóikat, és a gyárakból hazamentek. Szerencsére az utolsó öreg csirkegyári munkásnak még eszébe jutott, vajon mi sors vár ezekre az aprójószágokra, ha itt már senki se lesz, és nem adnak enni nekik. Komótosan visszaballagott, át a tátongó gyárkapun, és sorban kinyitogatta a tizenöt- ezer ketrec ajtaját. Leírhatatlan volt a boldogság, felhőkben szállt a toll, amikor a szárnyas sereg nagyhirtelenjében a szabadságot megízlelte. Én, aki ezt mesélem, egy fehér, Leghorn fajtájú kétéves kiskakas vagyok. Sétálgatok a Madison- sugárúton az emberek lábai között, sok ezer más csirkével egyetemben. Az embereknek nagyon kell vigyázniuk, hogy véletlenül ránk ne tapodjanak, mert mogorva csendőrtollas kakasok figyelik, ha ez megtörténne. A Zöldekből újjáalakult Városi 79 Tanács ugyanis világraszóló, sorsfordító törvényt alkotott: „1.§: Az összes élőlénynek egyenlő és elidegeníthe- tetlen joga van élni. 2.§: Az állatok birodalmából származók életét má- tól tilos kioltani. (Mellesleg ide értendők az almafák is.) Aki ilyesmiről akárcsak tudomást szerez, bűn- pártolás terhe mellett köteles jelenteni. 3.§: Mindenek, halak, vadak, szárnyasok és em- berek békés egymás mellett élése megkívántatik. (Valamint az almafáké.)” Lényegében az életben semmit nem kell csinál- junk. A haláltól félni se, az emberek már nem esz- nek csirkehúst. Én is almát eszem, mert a Tanács azt szereti, ha abból minél több fogy. Félreeső helyeken – ha senki sem látja –, azért néha kapargatok. A baj az, hogy a törvény erre is kiterjed: a kikapirgált kukacokat se szabad megenni. Gyakran elfog a vágy, csak úgy nézegek a távoli semmibe, ilyenkor lassú, kövérkés gilisztákat látok elnyúlva a horizonton. Nem azért látom én ezeket, mintha éhes volnék, nem is megenni akarom, hanem elkép- zelem, ahogy a csőrömbe véve büszke fejtartással felkínálom őket egy naiv fiatal pipinek. És ha arra jönne egy másik kakas – de szép is lenne – felborzolódna a nyakamon a toll. Sajna, a jövő számomra nem ezt tartogatja. Csupán örökkévaló sétálgatásokat ebben a város- ban, százezer másik kakassal együtt, véget nem érő békességben. No meg néha egy pohár italt, meg- bundázott vasárnapi baseball-meccseket, és egy házasságot, amiben menetrendszerűen jönnek a tojások, de mi közöm hozzájuk? Jönnének, ha nem lennék akkor is, legfeljebb nem kelne ki belőlük még egy tucat csibe. Folyományaként a töprengéseimnek most itt ácsorgok a városi felhőkarcoló kilencvenhatodik 80 emeletén, ez a tető, efölött már nincs följebb. Messzire ellátok innen, lakóhelyek lámpái fénylenek a belvárosban és körös-körül a külső városrészek- ben, bár néhol takarják az almalevelek. Egyedül vagyok a szédítő magasban, látom fenn az égen a csillagokat. Széttárom a szárnyaimat, borzolja a szél rajta a tollakat. Talán eső közeleg. Mint láthatták, idáig igencsak sokat rágódtam az életem értelmén. Alaposan átgondoltam, és amit le- szűrtem, le is írtam. Nem változott tőle semmi. Mi jöhet még számomra, ami jó a létezésben? Akkor hát most összecsukom a szárnyaimat szorosan. El vagyok szánva. Ugrom, és nem nyitom ki őket. Sokáig fog tartani a zuhanás, messze van a föld, míg oda leérek. Kivilágított ablakok előtt suhanok, apró halk sikollyal vagy értetlen tágranyílt szemekkel bámulnak utánam a bentiek. A legtöbben persze észre sem vesznek, esznek, tv-t néznek, ezt-azt arrébb tesznek. Az alvóknak pedig a szemük csukva van, nem láthatnak ők se. Az utolsó pillanatban szeretném meggondolni magam, amilyen szélesre csak tudom, kitárom a szárnyaimat, de már késő. Csupa alvadt vér a járda. Immár negyedik napja élettelenül fekszem egy rózsabokor és a szemetes- kuka árnyékában. Jóltáplált testes pondró mászik ki belőlem, útját a porhanyós talaj felé veszi. Felemelt fejjel néz körbe, mielőtt eltűnik a földkupacban. „A comb és szárnyrészekről fejtsük le a húst, majd a kockákra darabolt mellehússal együtt kevés szójaszószban marináljuk. Pároljuk együvé a zöldsé- gekkel, és frissen adjuk föl a vendégnek.” (Mme Wu: Kínai főzésművészet) 81 Ezer apró darabra tört a nap... „Van, amikor az abszurditás áll legközelebb a valósághoz.” Órák óta ment az az ember az öreg Fordjával a 128-as úton, melege volt, leeresztette az ablakot. Surrogtak a kerekek, hallgatta a rádiót, a reklám- blokkban ötödször mondták be, hogy a Pert sam- ponnál jobb a Permasoft. Mindegy, megvakarta rövidsörtés fejét és beleegyezően bólintott arra is, amikor a bemondónő felhívta a figyelmet a banános hajbalzsam hasznára. Aztán végre zene jön, örjön- gős Chuck Berry rock’n’roll, a „Johnny B Goode”, rá meg Madonna, a „Like a Virgin”-nel, az emberünk ritmusra ütögeti a kormánykereket. Sajnos utána megint a samponos szöveget nyomat- ják. Arra gondol, vajon lehet-e még valaki az Államokban, aki nem hallotta? Kikapcsolja a rádiót, inkább az utat nézi, a hosszú szürke egyenes szalagot, aminek a végét már nem is látni, eltűnik a mezők közt valahol a messzeségben. De ő bízik benne, hogy amikor odaér, mégis lesz ott út. Eddig mindig volt. Már elhagyta a rockporti elágazást, ismerte a járást, tudta: egy sziklába vájt hirtelen kanyar követ- kezik, utána megint hosszú egyenes. Nyomja a gázt erőből, nemsokára hazaérhet. Alkonyodik, nincs sok hátra és lenyugszik a hasasodó veres nap, de most még vakítva süt szembe. A kanyar közepénél kezd a kocsi csúszni. Próbálja, de képtelenség ráfékezni. Átfordul kétszer az árkon, gellert kap egy fatörzsön és a sziklába csapódva áll meg. Ő összesen annyit érzékel, hogy már nincs táj előtte, se mező, se fák, se ég, se nap. A kanyar sincs sehol. Megannyi éles fényhasáb vág a szemébe sokszoro- 82 zottan, a szélvédőn számtalan repedés fut keresztül- kasul, és az üvegcserepek sokszögeiben széttörve látható a nap, ezer apró darabban. Ezer apró darabra tört a nap. Ebből eszmélt rá, hogy lát, tehát nem halt meg. Kimászott az égő, felismerhetetlenné összezúzódott roncsból, s nem értette, miért van életben. Ép volt mindene. Arra gondolt: talán kiválasztatott. Saját lábán ért haza, otthon felvette a bélelt kiskabátot és összepakolt néhány dolgot a háti- zsákba. Nem volt messze a fatelep, elment, vett két vastag fenyőgerendát, egy hosszabbat meg egy rövidebbet, és hat jókora ácsszöget. Kettő majd a gerendákat tartja össze, a többivel fölszögezheti magát. A tulajjal nem állt le beszélgetni, fizetett és szótlanul kifordult az ajtón. Csodálkozott is a jóember, hiszen húsz éve ismerik egymást. Visszament a kanyarhoz. Arrébb a hajlatban na- gyobb kopár domb magasodott, oda föl igyekezett. Összeszorította a száját és felvonszolta a gerendá- kat a szarvasok kitaposta csapáson, egészen a tete- jére. Megizzadt bele. – Itt megállok – mormolta félhangosan. Leült kis időre, amíg kifújta magát, utána felállította a keresztet. Megrángatta minden irányban, hogy jól tart-e, aztán egy kislétrán felmászott rá, nekivetette a hátát, és körülhordozta a tekintetét a dimbes- dombos vidéken. – Jól van – mondta megintcsak magának; lehajolt és odaszögezte a lábait. Majd a jobbkezével még úgy- ahogy föl tudta szegelni a balt, de tovább már nem ment a dolog. Nem tehetett mást: azzal csak úgy átkarolta jobbfélen a keresztrudat. – Fönt vagyok hát – gondolta és ebben megnyugo- dott. A Smithson család anyagi biztonságuk és vadonatúj Datsun kocsijuk ellenére válságban van. 83 Most is, ahogy a 128-as úton haladnak északi irányba, heves szóváltásba keverednek, a férj keze meg-megremeg a volánon idegességében. Az asz- szony pipogyának nevezi, melle előtt keresztbe rak- ja húsos karjait, duzzogó arckifejezéssel, elfordított fejjel bámul ki oldalra. Szítja a tüzet ráadást, hogy a hátsó ülésen a gyerek állandóan nyafog, hogy pisilni kell neki. Végül nem bírják kivárni míg egy benzinkútra érnek, a férfi dühöng, de megáll a leállósávban. A gyerek az útpadkára pisil, a nap felettük delel, döglesztő a meleg. Az asszony a gyerek nadrágját fogja, hogy eltartsa, le ne pisilje. A baj mégis megtörténik, mert a fiúcska egyszercsak mindkét kezével elereszti a fütyülőjét, és a kopár dombra mutogatva izgatottan hadarja: – Ott a jézuska, jézuska! Az apa megrökönyödésében mérgelődni is elfelejt, a kesztyűtartóból előkapja a távcsövet; semmi két- ség, a dombon az egy kereszt, és egy ember lóg rajta, élve. A közeli middletowni tűzoltóság gyorsreagálású egységei majdnem azonos időben érkeznek a domb lábához a hírügynökség tv-stábjával. A közkedvelt és csinos riporternő hosszú ujjait határozott moz- dulattal fonja rá a mikrofon nyelére; villogó piros fények és a tűzoltószirénák vijjogása festi alá ezt a szenzációsnak ígérkező riportot. – Egy, kettő, három, próba – kezdi szokásosan, majd a gyors helyszínismertetés után nekibátorodva a létrára is fellép, úgy próbálja fölnyújtani a fentlevő szájához a mikrofont. – Mondjon már magáról valamit, ki maga? – bizalomkeltő csábos mosollyal biztatja, de az csak elnéz a fejek fölött és nem szól semmit. Olyan, mintha a kereszt részeként ő is fából lenne. Az idő telik, tanácstalan mindenki. A sheriffet kell megvár- ni. Érkezik végre, remélhetőleg tisztázza az ügyet. 84 A helyi sheriff, testes-bajszos ötvenes, szúrós szemmel néz körbe. Leveszi a kezét a pisztoly- táskájáról, csípőre teszi és fölkiabál a keresztre: – Jöjjön le! – Választ nem kap. A kocsija hátsó üléséről előhúzza a hangosbeszélőt: – Ki szögezte föl magát oda? – kiabálja most már tagolva, még jobban hallhatóan, de ezzel se megy semmire. Megvonja a vállát, ő is tanácstalan. Mindenesetre a tényálladék felvételéhez csináltat a helyettesével néhány fényképet a Keresztenlévőről. Külön a szögekről is. Mint szentjánosbogarak villannak a vakuk a leszálló estében. Billy Coe agilis fiatal fickó, de nem abból a fajtából, akik az ifjúságukat hívságokra eltékozol- nák. Az eddigi írásmunkáiból látható az a kitartás és alaposság, mondhatni eltökéltség, amivel interjúi során riportalanyait – akár azok tudatalattijának szintjéig – lenyomozta, és tetteik legrejtettebb indítékait is könyörtelenül a világ elé tárta. Vérbeli oknyomozó újságíró válhat belőle, a zsákmányt üldöző nagyragadozók szívósságával és a sebzett vadat kereső vadászkutyák szimatával. Nem adta föl most se. A többi riporter már rég otthagyta ezt az abszolúte szótlan, szorosra zárt szájú, félig- háromnegyedig keresztre feszítődött embert. Ő nem. Hetente három-négyszer is kimegy hozzá, körbejárja, különböző perspektívákból figyeli. Feljegyzéseket, sőt, kevéske rajzkészségével kezdet- leges vázlatokat készít a látott arckifejezésekről, és a távolbanézések irányát is rögzíti. Benyomásaiból alapvetően arra a lényegi kérdésre keresi a választ: mi késztette ezt az embert föl, oda? A maradék idejében Billy a hivatalokat bújta. Jelentéktelennek látszó apróságokból sikerült rájön- nie, honnan származnak a gerendák, el is ment a fatelepre, de a tulaj annak az embernek csak a ragadványnevét ismerte, valami Jesus, és meglehet, 85 hogy ács, mert gyakran vett tőle egész tetőnyi faanyagot. „Nomen est omen”, nyugtázta Billy a felfedezést, és kutakodott tovább a közeli városka népesség-nyilvántartásában. Fárasztó hetek után végre egy társadalombiztosítási szám adatai vala- mennyire összeegyeztethetőek voltak a Keresztenlé- vő ismérveivel; a neve valójában John Zack, 53 éves, foglalkozására nézve asztalos és ács, Atlantá- ban született átlagos amerikai állampolgár. Ez azért már több a semminél, és Billy a Repub- likánusok Hetilapjában meg is írt egy rövidke beszámolót a fejleményekről, megtoldva azzal a hallomásból kapott információval, hogy ez a John néhanap az amerikai himnuszt dúdolja a kereszten. Billy Coe az utóbbiért nem vállal száz százalékos felelősséget, mert informátora csupán egy tizenkét éves pásztorfiúcska volt; de nem is teljesen valószí- nűtlen a dolog. Valójában az ő általa feltárt személyi adatokat is csak közelítő bizonyítékként, némi fenn- tartással kell kezeljük, mert kevéssé tűnik a valósá- gosnak, hogy egy kiegyensúlyozott körülmények között élő átlagos amerikai, fogja és keresztre feszíti magát. Minden ok nélkül. Közelebb állhat az igaz- sághoz egy valamiféle transzcendentális magyarázat; ad absurdum lehet, hogy mi csak képzeljük azt, hogy ez megtörtént, és valójában senki nincs ott. Tekinthetjük vallási performansznak is, a kereszt, mint egyetemessé vált hitbéli szimbólum miatt, ugye. Lehet esetleg szó még egy váratlan reinkarnációról vagy inkább átlényegülésről; volt már ilyen keresztrefeszítéses eset a történelemben, de az az illető 33 éves volt. Lassan téliesre fordul az idő, már a hétvégi kirándulók sem szívesen keresik fel a kopár dombot a hideg latyakban. Csak egy közelben lakó, hízásnak indult, darabos arcú negyvenes asszony jár még oda a gyerekével, mindig szürkülettájban. Elébb letérdel 86 a Keresztenlévő előtt, mintha imádkozna, aztán ha a gyerek nem figyel oda, azt suttogja: – Szeretem magát. Vár kis ideig, majd kézenfogja a fiát és hazamennek. Szenteste is kimentek, a fiú karácsonyfaégőkből piros füzért akasztott a keresztre körbe (az autó aksijáról működtették), és kicsit tovább maradtak ott, mint szoktak. Az asszony arcán hálakönnyek csillogtak az egyre kékesebb színbe hajló sötétedés- ben. Mert ő volt az egyetlen, akihez mégiscsak szól- lott ezegyszer a Keresztenlevő. – Meg akarna halni? A mi bűneinkért; azért van ott? Ezt kérdezte az asszony, fölnézve reá. Az pedig visszanézett, megvonta a vállát és azt mondta: – Nemigen... csak így közelebb vagyok ahhoz, aki életben hagyott. „Az első hálaadást a mai Egyesült Államok területén 1621-ben ünnepelték a Mayflower fedél- zetén. Az európai vallásüldözések elől menekülő telepesek mintegy fele, a megérkezésük utáni első télen, a hideg, az éhezés és az idegen mostoha környezet áldozata lett. A telepeseket a wampa- noag indián törzs segítette ezekben a nehéz időkben, megtanítva nekik többek közt a helyi halászatot és vadászatot, a kukoricatermesztést, és a juharszirup kinyerésének titkát. A történet szerint az őszi bőséges termés után az életben maradt 51 telepes vezetője, William Bradford nagy ünnepséget rendezett, ahová az indiánokat is meghívták.” 87 Csereértékek 88 Perfordulás „Esküszöm, hogy a vallomásom az igazságot, és csakis az igazságot tartalmazza. De mi legyen, bíró úr a féligazságokkal?” Tényálladék: – Felperes keresetet nyújtott be cserbenhagyásos gázolás tárgyában. A Woburni Állami Kórház iga- zolása szerint 1985. május 17-én a felperes autó- baleset következtében valóban térdficamot, és bal combjának külső felén zúzódásokat szenvedett. Ebből kifolyólag a felperes, a kórházi költségeken túl, minimálisan 2000 dollár kártérítést követel az alperestől, fájdalomdíjul. – Most pedig mondják el, ami történt, szóról szóra! Eskü alatt vallanak, ne feledjék, a való igazat kell mondaniuk. Felperes: – Nem születtem én kérem igazi rablótolvajnak. Ott a nagyfőnök, Bill O’Bill a hentes, akié a mexikói étterem, meg fölötte a hegyen lévő házak itt Wo- burnban, tőle is megkérdezhetik. Másfél éve dolgo- zom a keze alatt: kisebb munkákkal foglalkoztat, hozzam el a házbért innen és innen, vigyek el darab bélszínt valaki annak (de csak akkor adjam oda, amikor egyedül van), vagy szerezzek bizalmas infókat a vágóhídi sutyiktól. Szeretek én nála dolgozni, szinte apámnak tekintem, de ő is azt gondolja, nem vagyok én jó semmire. Sose vett emberszámba, pedig nagyon is jó főnök. Ha elküld egy megbízatással, azt mondják, arra csak félig számít, mert tudja, majdnem tuti, hogy elcseszem. Mindig káromkodik, amikor raportra megyek hozzá; úgy, hogy közben a szivart se veszi ki a szája 89 sarkából. Még egyszer se dicsért meg a másfél év alatt, nem csoda hát, hogy elvesztettem az önbizal- mamat. Legutóbb aztán nagyon nagyon begurult rám, rossz helyre vittem az ingyen bélszínt a város- házán, nem az ügyésznek, hanem az ügyvédnek adtam oda. Balfácánnak nincs munka, mondta, és hogy menjek a francba. Meg hogy nem fog velem évekig szarakodni, álljak a magam lábára. Tudja, bíró úr, nem vagyok én ebbe a világba való, úgy fogok elrohadni ezen a földön, hogy nem lesz a zsebemben egy negyeddolláros se. Erre gondoltam én akkor is, amikor behajoltam az ablakon az autó- ba, hogy legomboljak az alperesről némi dohányt. Alperes: – Marbleheadből tartottam éppen hazafelé, egyedül, igen, a feleségem ottmaradt a nyaralóban. Nem, nem vagyunk haragban, de gyakran vagyunk külön. Tudják, a mi házasságunk már nemigen nevezhető bensőségesnek. Mondhatni, akkor van békesség, ha nem látjuk egymást. Az igazság az, hogy elindulá- som előtt is veszekedtünk. Koszos kétszáz dollárt kértem tőle erre a hétre (mert ő kezeli a pénzt), de nem adott egy vasat se. Rávágtam az ajtót és elindultam a város felé. Nem a legrövidebb úton, de hogy miért nem, ahhoz meg kell tudniuk valamit Katherináról. Nem, Katherina nem a feleségem, ő másvalaki felesége, de vele szeretjük egymást, és a woburni hegytetőn lakik. Jó, persze hogy az sem arrafelé van, ahol a baleset történt, de őrá gondol- tam a város irányába menet, ahogy a rézsút eső esti fényben hosszabbodtak az árnyékok, szerelem- keltően, romantikusan. Ilyenkor hat óra felé szokta ledobni magáról a rózsaszín fürdőköpenyét, és a testét, ami arányaiban pont olyan, mint az arany- metszés, beleereszti az illatosított, langyos-meleg fürdővízbe. Sajnos hozzá aznap nem mehettem, a 90 férje pár nap óta irtó dühös kedvében volt valami mamlasz alkalmazottja miatt, és Katherina félt, hogy nagy baj lesz abból, ha minket rajtakap. Felindulásában a férje meg is ölné talán. Így inkább nem akarná, hogy mi ketten találkozzunk többé; ezt súgta a telefonba bele, amikor felhívtam. Felperes: – Amikor O’Bill elküldött a francba, nem tudtam, mifene lesz velem. Álltam csak, és bámultam ki a fejemből. Igaza volt, még ahhoz is tökkelütött hülye voltam, hogy a mindennapi betevőmet megszerez- zem. Bementem példul a 24-órás-sztórba holmi kajáért körülnézni, noha két és fél dollárnál több nem volt a zsebemben, és látom, hogy a pénztáros- nő előtt hosszú a sor, nem figyel ide, az egyik mindenes épp most megy a raktárba befele, a másik pedig a sarokban árcímkézik, az se lát erre. Nosza rajta, berakunk egy apró üvegecske kaviárt a hónunk alá a nagykabát ujjába (legyen egyszer jó napunk), meg egy kisüveg töményet. A kenyeret meg majd ártatlan pofával kifizetjük a pénztárnál. Már lépnék odébb, mikor a tulaj elékerül vala- honnan, joviális feje van, mosolyog barátságosan, és végignézve ócska kabátomon azt mondja: hagyja csak, nem kell kifizetni, az a kenyér úgyis tegnapi. Kifele menet jóindulatúan megveregeti még a vállam, mire persze a kaviár leesik, meg a pia is. A két széttört üvegből ott folyt szét a padlón az egész ebédem. A nagyfőnök, Bill, ezegyszer még kiváltott, megadtam a telefonját a tulajnak, és ő azt mondta neki, ne hívjon rendőrt rám, kifizeti a kárt. Utána persze magához rendelt, kaptam tőle hideget- meleget. Három nap haladékot adott, hogy a dupláját fizessem vissza annak, amit miattam kellett fizetnie a boltosnak. Állítólag azért, hogy többé ne jusson eszembe rá hivatkozni, ha hülye vagyok. 91 Alperes: – Helyzetemet átgondolva úgy döntöttem, jobb, ha most nem megyek el Katherinához. Tudhatni per- sze, hogy azzal a gyöngysorral, amit a múltkor látott a Jordan Marsh áruházban, azzal azért levehetném a lábáról (némi etyepetyével bevégezve), de mit csináljak, ha nincs rá pénzem. Zafírberakásos vagy micsoda, potom kétszáz dollár. Nyilván nem ma- gyarázkodhatok neki azzal, hogy annyi pénzem nincs; merthogy a feleségem ül az anyjától örökölt családi vagyonán, én meg csóróskodok. Bennem is van büszkeség, koszos kétszáz dollárért nem állok le hízelegni az asszonynak. Meg akkor le is kellett volna feküdjek vele. Mindazonáltal elviselhetetlenül élőn láttam szemeim előtt Katherinát, amint kiemeli hatalmas ringó kebleit a kádfürdő vizéből, bárso- nyos bőréről gyöngyöznek lefelé a vízcseppek, és az egészet mohón beissza a törülköző. Ezért hajtottam tehát a Jamaica-negyed felé, és nem egyenesen haza. A hitelkártyámon már semmi, de maradt még nálam úgy húsz-harminc dollár, ezzel megpróbálhattam felcsípni valakit az estére. Leginkább a japán lányo- kat szeretem ilyenkor, aktus közben nyüszítgetnek, mint a kismacskák. A Pussycat mozinál lelassítot- tam, hogy felmérhessem a terepet, lépésben araszoltam a járda mellett, két szőkeség beszólt a lehúzott ablakon, de nem, inkább még körülnéz- degélek. Egy harmadik, kakadufrizurájú egyértelmű jelet mutatott a hüvelyk- és mutatóujjával, de intettem, hogy nem. Valami a fejemben belül egyre azt hajtogatta, Katherinához volna jó menni, mert ő az, aki nekem igazából kell. Percről percre biztosab- ban éreztem ezt, és el is döntöttem: zaklatott érzé- keim nyugvását másfelé kell keressem, fönn a woburni hegyen álló házban. Lehetetlen, hogy Katherina visszautasítson, ha szeret. Zöldre váltott 92 a lámpa, éppen indultam volna, amikor a felperes behajolt felém az ablakon. Felperes: – Elhatároztam, hogy végleg otthagyom a főnököt, inkább eltűnök a városból, merthogy honnan a fenéből szerezzek én neki kétszáz dollárt? Lelépek valahová Délre, lehetnék a magam ura elvégre, csinálhatok, amit akarok. Mert mi köt végül is O’Billhez, meg ehhez a tetves városhoz? A Dél az egészen más, lehet hogy a nap, meg a meleg teszi, de még a lányok izzadt szaga is izgalmasabb ott, amikor órákig riszálják magukat az utcán. Topeká- ban, gyerekkoromban, megült a szélhordta por a járdaszegélyeknél, lábujjal firkáltam bele a kurvák beceneveit, ők erre kinevettek, de megsimogatták a fejemet. Ott éreztem azt, hogy lehetne az élet szebbik vége az enyém; de mikor meg a stricik elvertek, úgy éreztem, az életből semmise illet meg. Aztán arra gondoltam, mi van, ha O’Bill kitalálja, hogy Topekába mentem, megkerestet valami span- jával és kiontatja a belemet. Jobb őt kiengesztelni, ha megszerzem neki a pénzt, talán még vissza is fogad és ad valami munkát megint. Így hát a Pussycat környékére sétáltam, hátha adódik valami kis pénzmag, amivel Billnek törleszthetek. Meg- tapogattam a keskeny kis tollkést a farzsebemben; éreztem, hogy most sikerülni fog. Piros volt a lámpa, amikor az amúgy is lépésben haladó alperes megállt a kereszteződésnél, senki se volt mögötte, odaléptem hát a kocsijához. Benyúltam a nyitott ablakon, megfogtam félkézzel a kormányt, és súgva azt mondtam udvariasan, hogy kétszáz dollárra volna szükségem. Mondta, hogy neki is, de nem hagytam viccelődni, a felsőkarjához nyomtam a tollkést. Úgy látszik ez az, amit nem kellett volna, mert az ipse ettől annyira berezelt, hogy teljesen 93 váratlanul tövig a gázra lépett. A kocsi kipörgött, én meg féllábbal a bal hátsó kerék alá szorultam, mert nem engedtem el, eszetlen markoltam a kormányt, és ezzel magam felé rántottam a gépjárművet. Röntgenezés közben a kórházban tértem magam- hoz, és rögtön tudtam, hogy a szerencsém madarát fogtam meg, mert ez kérem gázolás volt, méghozzá cserbenhagyásos. Az alperes ugyanis elhajtott. Végzés: – Noha a cserbenhagyásos gázolás ténye megálla- píttatott, a felperes kártérítési igényének nem adunk helyt. A vallomásokból egyértelműen kiviláglik, hogy alperes nem ártó szándékkal, sokkal inkább kényszerhelyzetben, mondhatni azt, önvédelemből cselekedett, amikor a gázra lépett. Tettét lényegében a felperes provokálta, a kormányt is ő rántotta félre, éppen maga felé, lábán kismérvű személyi sérülése- ket okozva. A gázolás és cserbenhagyás pánikhely- zetben következett be; felperes csupán önmagát okolhatja a történtekért. A helyzet logikai rekonstruálása és a fenti vallo- mások alapján, egyúttal eljárást indítunk felperes ellen, rossz-szándékú fegyveres rablási kísérlet vádjával. Ugyanakkor kötelességünk tudatni az al- peressel, hogy O’Bill húsipari kisvállalkozó 2000 dollárt követel, felesége, Katherina jóhírének a bíróságon való meghurcoltatása miatt. A bíróság a tények alapos ismeretében, csökkentett mértékben ad helyt az igénynek, 200 dollár kártérítést ítél meg O’Bill-nek, az alperes terhére. „Pénzen sem ész, sem boldogság nem vehető meg. Akkor hát minek is van?” (10 things money can’t buy. Power of Positivity) 94 Tisztelt Öreg Barátaim! Tisztelt Kentucky Öregek Klubja! Merre halad a világ? „Az a megállapításom, hogy öt-tíz éven belül különböző pszichoterápiás és farmakológiai beavat- kozások kombinálásával elérhető lesz az, hogy az emberi intelligenciát jelentős mértékben megnöveljék, és ezzel megváltozzék eddigi világunk. Számomra aggasztó kilátás, és Önöket is kellene, hogy aggassza. Meg fogják látni...” (David Krech, tanuláspszihológus) – Barátaim, nem tudom, hogy merre halad a világ. Őszintén meg kell mondjam, mai összejövetelünk fő- és egyben címadó kérdésére nem fogok tudni választ adni. Becsületesen elolvastam az idevágó irodalmat, sőt a probléma peremét érintőeket is, de nem lettem okosabb. Így hát, ha vállaltam, hogy ma én beszélek, hadd mondjam el, mit gondolok erről én magam. Régi bölcsesség, hogy nem az írás a fontos, hanem hogy milyen gondolatokat ébreszt. (Rövid taps, helyeslő bólogatások.) – Nincs is semmi bajom a társadalomfejlődésről szóló irományokkal addig, amíg csak arról értekez- nek, hogy ez a tárgyi világ miként alakult át körülöt- tünk, milyen óriási technikai teljesítmények szület- tek, és milyenek születhetnek még, alkalmasint. A dolog attól fogva kezd nem tetszeni nekem, amikor kiderül, hogy a mi bőrünkre megy a játék; vagyis milyenné kellene az embert, az emberi pszichét átalakítani ahhoz, hogy a technikát jól működtes- sük, fejlesztésének gátja ne mi magunk legyünk. Azt hirdetik, egyes tulajdonságaink nem illenek a techni- ka fejlesztésének menetébe. Nem vagyunk eléggé kooperatívak, eléggé konfliktus- és ösztönmentesek. 95 Vagyis nem eléggé punnyadtak. Meg igen nagy baj, hogy tele vagyunk agresszivitással. Hát Istenem, tényleg! Ükapám anno levágta az általa megölt indiánok fülét, mi a rossz abban? Valahogy csak bizonyítania kellett a hadvezetésnek a politikusok felé, mennyi sok indiánt öltek meg. Nem fér a fejembe, miért van az, hogy ami évszázadokon át hősies, dicsőséges tette s megbecsült tulajdonsága volt a férfiembereknek, az ma már nemtetsző, nem humánus, és úgymond zavarja a ’normális társadalmat’. Én azt mondom, ha ezek az agresszív ösztönök – ahogy az az európai Lorenz nevezi – belénk épülve tényleg bennünk vannak, akkor azokat vállalnunk is kell. Hagyni kell előjönni ésszerű mértékig. Vállaljuk, akik vagyunk! Ha már megöltük az ellenséget, hát vágjuk is le a fülüket. Az asszonyok meg bátran messék át a csirkék torkát a főzéshez. (Csend, itt-ott, egyet-egyet bólogatnak.) – Kedves Öreg Barátaim! Azért ne higgyék, hogy célom a vérszomj. Nem vagyok én háborúpárti! Az agresszió kiélhető a versenyszellemben is. Elvégre kapitalizmus van. Humanizmusból nem lehet jól- lakni. Erre ki is lettünk okítva. Fiatalabb éveinkben mindőnk kezében juttattak afféle könyveket, mint a „Csillagok felé ívelő karrier biztos útikalauza”. Biztatást és perspektívát adó írás. Mert végül is milyen tanács kell az élethez? Vállalkozzunk és le- gyünk abban rámenősek, tapossuk ki magunknak az utat, és használjunk ki minden kínálkozó lehető- séget; sohase mutassuk ki a gyengeségeinket, és az ellenfeleinket győzzük le, mégpedig sajnálat nélkül. Nos, a siker receptje azóta sem változott. Íme itt tartom a kezemben a legújabbat: „A nagyság gyöke- rei” sokadik kiadását, valami Denis Waitley-nek a könyve. Csak pár fejezetcímet had olvassak belőle, aszondja: ’Azzá leszünk, amit teszünk’, ’A céljaid aranybányája’, ’A pozitív hitnek ereje van’, ’A győ- 96 zelem akarása maga a győzelem’. És a csúcs: ’A sikered érdekében sugározz sikerességet’. (Intenzív bólogatások.) Csak azt kérdem: ha ez a valaki tudja a receptet, miért nem főzi meg magának? (Nevetés.) – A legszebb, hogy el is hittük, sőt, kívülről meg is tanultuk a könyvekben leírt harács-tanácsokat. Hittük még akkor is, amikor öt-tíz év múlva már világosan látszott, hogy nem milliomosként, hanem egy könnyen helyettesíthető apró csavarkaként fog- juk befejezni az életünket ebben a társadalomnak nevezett óriás mamuttrösztben. Bizony, nem gon- doltunk arra, mi lesz az emberfajból, ha mindenki csak önmagáért teper. (Gyér taps.) – Mert mindezen dolgok ellenkezője vagyon le- írva a Bibliában, és ott nem a kapzsiság neveztetik emberiességnek. Sem most, sem hajdan. Elmúlt ötven-hatvan év fölöttem, elkerült a siker és a szerencse, de embernek máig emberséges ember maradtam. Büszke vagyok rá. Isten a szegénységet jelölte ki utamként, és én végigmegyek rajta, végig a mennyországig. Szeretetben. És ha valaki kérné a kenyerem felét, önzetlenül odaadnám. (Bólogatá- sok, néhány taps.) És ha rászorulnék, és én kellene kérjek, ugye senki nem vetne meg a szükségem miatt? (Néma csend, a fejek félrenéznek.) – Szomorú, de a fejétől bűzlik a hal. Mert a sikerhajhászó nézetek mögött mindig is ott áll a tudomány. Például az a híres harvardi pszichológia- professzor, Burrhus Frederic Skinner afféléket terjeszt a „Magatartás technológiája” címszó alatt, hogy – felolvasom – „A fizikai, kémiai és biológiai technológiák önmagukban nem oldhatják meg a világ jelenleg legégetőbb problémáit. Alapvető változást kell létrehoznunk az emberi pszichében és viselkedésben, újfajta magatartás-mintázatot kell kiformálni a Homo sapiens számára. Kísérleteink gyakorlati eredménye mutatja, hogy az emberi 97 magatartásminták, a környezeti körülmények vál- toztatásával radikálisan átalakíthatók. Következés- képp ha az ember környezetét megfelelően manipu- láljuk, úgy a viselkedése is tetszőlegesen alakítható.” – Még ha netán igaz lenne is ez, a bökkenő ott van, hogy ki vagy mi szabja majd meg azt a tetszőleges irányt? (Helyeslő bólogatások.) Aztán meg öregek is vagyunk mi már ahhoz, hogy megvál- toztatgassák a környezetünket bárhogy is. Már az is sok, ami az eddigi életünkben más lett. A kompjú- ter, meg az atom! Bevallom férfiasan a maradisá- gom: nekem ma is hiányoznak azok a jó kis Al Capone-féle lövöldözések a harmincas évekből. Boldog volt – annak mondhatom – az egész akkori gyerekkorom. (Bólintások, taps.) – Hanem emberek, fújdogálnak azért más szelek is. Épp az ellenkezőjét állítja egy másik tudós koponya, ráadásul ugyanazon az egyetemen. Edward Osborn Wilson szerint nem csak az agresszivitás, de még – mit mondjak példának –, a hűség meg az önzetlenség is az idők kezdetétől bennünk van. Megváltoztathatatlanul. Mivelhogy az önzetlenség is haszonnal jár a fajunk fennmaradásá- ban. Öröklődik ez a jótulajdonság valamiképp egyik generációról a másikra. Nem is volna rossz, ha a génjeimnek épp az a darabkája volna ott az unokámban, amelyik segítene neki megszeretgetni az asszonyokat. (Vihogás, lelkes taps.) – Ilyen hát a tudomány, van benne ez is, az is. Szemezgessenek belőle a döntéskreálók kedvükre, csak olyat ne találjanak ki, amivel még jobban a nyakunkra ülhetnek. (Taps.) A kedvenc okostojá- som, Harry Browne, írt egy könyvet arról, hogyan váljunk szabaddá ebben a kötöttségekkel teli világban. Ennek indíttatására jöttem el hozzátok, hogy az ő nyomán elmondjam néktek, Öregek: „Ki kell szabaduljunk a társadalmilag ránk lőcsölt 98 bugyuta nagypapa-nagymama szerepek csapdájából ugyanúgy, mint az itt fáj ott fáj terméketlen önsajnálkozás csapdájából.” Ezt mondja a Harry, és én ezt úgy értelmezem, hogy az embernek létre kell hoznia valamit (két fájás között) akkor is, ha tudja, hogy az új kor semmire nem becsüli. Önmagának, önmagáért. Az életet élni kell, és nemigen lehet abba belenyugodni, hogy ha már nem tudunk eléggé ’változni a korral’, akkor ki kell legyünk dobva a szemétdombra. (Mindenki bólogat.) – Tény, hogy megöregedtünk, de miféle elvek azok, amik alapján szimplán azt mondhatják, hogy értéktelenek az öregek? (Taps.) Használhatatlanok vagyunk csak azért, mert mostanra más világ lett, mint ezelőtt ötven évvel? Végül is ma már nem eldönthető, hogy az ember fejleszti-e a világot olyanná, ami neki jó; vagy a világ formálja át az emberlényeket speciális posztokra speciális munka- eszközökké? Az éppen adódó szükséglete szerint. Látjuk, amíg lehet átalakít minket; aztán eldob. (Merev tekintetek, döbbent csend.) Nem emberi lénynek való szereposztás, hogy tehetetlen rész- alkatrész, átprogramozható biorobot legyen. Olyan, aki nem maga irányítja sorsát ebben az evolúciónak nevezett vircsaftban. (Vihar előtti csend, a fejek egyirányba mutatnak.) – Ezért hát Öregeim, azt mondom nektek, legyen vér a pucátokban és csináljatok forradalmat! Az Öregek Forradalmát! Hozzatok létre egy saját világot magatoknak, ami pont olyan lesz, amilyet valaha tényleg akartatok, és életetek végére se fordul ellenetek. (Viharos dörgő taps.) Ki az utcára emberek, még ha visszeres a láb, magas a vérnyo- más, akkor is! Mert nem mindegy, hogy a semmiért vagy magunkért halunk meg. Föl a barikádra azokkal is, akik tolókocsiban jönnek, vagy csak a hátukon fekszenek; lássa meg a világ, hogy még 99 vagyunk! (Ütemes dübörgő taps.) Hiszen egy életet leélni és megöregedni már önmagában érték. Legyen az a jelszónk, hogy ’Öregember nem vénember! Inkább mondható az evolúció csúcsá- nak’! És a fenébe is, szabjuk meg mi magunk, hogy mit nevezzünk fejlődésnek! Soha többé ne nőjjön túl az emberen a világ! Hosszantartó taps, az ősz, csüngőbajszú előadó megtörli kiizzadt homlokát a zsebkendőjével. Fele- meli a fejét, leteszi vastagkeretes szemüvegét. Még egyszer körülhordozza a tekintetét a termen, aztán bólint a teremőrnek. Az odajön hozzá, az előadó kifizeti neki az egyórányi terembérlés díját és elindul kifele. Az ajtóban pillanatra megáll, egyszerre sok a beömlő zaj és fény, a kinti sűrű forgatag. Nagy levegőt vesz, a buszmegállóban leül egy padra. A teremőr kikapcsolja a taps- és bólintó-auto- matákat, elhízott fenekével nehézkesen bemászik a bal négyes sorba: meg kell igazítania ott egy fejet, mert a szemüveg szára mögül kilóg a halántékon a rúgó. Emitt meg egy idősödő háziasszony-figurának félrecsúszott a kendője. „San-franciscói terapeuták egy csoportja széles körben nagy sikerrel alkalmazza az úgynevezett ’előadás- terápiát’. Azokban az esetekben várható jelentős javu- lás, – mondják –, amikor a páciens elsődleges tünetei szociális-beilleszkedési zavar, és depresszióra hajló, inkább passzív, mint aktív társadalomellenesség.” (Psychology Today magazin) „Bármely találomra kiválasztott egészséges újszülött- ből, a környezeti feltételek alkalmas megválasztásával, tanulás révén bármilyen speciális képesség kinevelhető. Akár válhat belőle sebész, jogász vagy kasszafúró.” (John. B. Watson, a behaviorizmus alapítója) 100 Kihívás „You know, that’s ’Hungária’, isn’t it? Te lenni madjar.” Szociográfiai felmérésünk alanya egy szerény modorú, értelmes tekintetű, talán kissé befelé forduló fiatal értel- miségi férfi, kutató. A statisztikai feldolgozás számára külön jelentőséggel bír, hogy Kelet-Európából került az Egyesült Államokba, adatbázisunkban ez a térség alulreprezentált. Hungary-ból jött, tehát származására nézve magyar. Mindössze öt éve hagyta el az országát. Érdekesnek ígérkezik kielemezni, milyen szociológiai mozgatórúgók késztették arra, hogy itt telepedjék le Amerikában, végérvényesen hazát cserélve. Az anyag összeállításánál készséggel állt rendelkezésünkre. – Tudják, egy kígyó létezhet többféle alakban. Amikor erős eltökéltséggel kúszik nyílegyenesen a kitűzött célja felé, ilyenkor kiterjedt teret foglaló, hosszan elnyúló, impozáns hüllő. Harmonikus hul- lámzó mozgása közben oldalán érzi a napsugarakat, a hasán ismerős a fűszálak surranása, a hátát a szél szárogatja. Villás nyelvét nyújtogatva követi a zsák- mány szagát, jó neki élni. De lehet összetekeredve is, egyre kisebb karikákban egymáson, mintha a farkába harapna. Vár valamire mozdulatlan, hosszú- hosszú ideig. Egyhelyben. Kupac kaka. – Igen, ilyen egyre kisebbedő karika voltam Magyarországon én is. Csak ültem nyolc órát na- ponta a laborban a munkahelyemen, és vártam arra, hogy történjék velem valami. Adódjék egy komoly feladat, lehetőség; olyasmi, ami igazi megmérettetés. Közben lassan fölemésztettem az összes lelkesedé- semet, optimizmusomat. Hat éve volt már akkor, hogy befejeztem az egyetemet, színjelesen. Évre rá megírtam a kisdoktori disszertációmat genetikából, 101 mindenki nagy jövőt jósolt nekem. Futott a csikó. A házasság is egyszerűnek látszott, a fölötteseim lapogatták a hátamat az esküvőnkön lelkesen. Minden távnak az elejét a legkönnyebb lefutni. Kaptunk egy egyszobás lakást, örültem, mint majom a fülebotjának, éjjel-nappal dolgoztam még otthon is, továbbképeztem magam, mert azt éreztem, sínen vagyok. Aztán kezdtek csak úgy fémjelzés nélkül, maguktól elmúlni az évek. Egyik a másik után. Született két gyerek, ahogy kinőttek a járókából totyogni kezdtek, és így a szoba egyre ki- sebb hányadába szorultam. Képtelenség volt otthon még egy szakcikket is elolvasni, egyre kevesebbet jártam haza. Megesett az első válóperem is, de aztán együtt maradtunk mégis a feleségemmel. – Nem, a laborban sem volt jobb a helyzet. A profom valahogy nem akart megöregedni, jottányit nem kerültem följebb. Lassacskán kiszámítottam – sok ész nem kellett hozzá –, hogy mire a helyébe kerülhetek, ha valaha elmegy nyugdíjba egyáltalán, már én is ötven fölött leszek. Mit tudok én már akkor az életben bizonyítani? Addig meg lehetek mellette lelkes, de okos nem. Szóval egyre kisebb lett a karika. – Nem, nem a pénz vagy a rang vonzott. Nem akartam én mást, mint kutatni. Semmi nem adhat annál nagyobb önbecsülést, mintha mi magunk kigondolunk valamit, egy kísérleti helyzetben meg- vizsgáljuk, és sikerül olyanra találnunk, amit még senki se látott előttünk a világon. Ez az, ami a nagybetűs ’Felfedezés’. Többet tudni, a természet újabb s újabb törvényszerűségeire rálelni, szerintem ez méltó az emberi elméhez. „A mindenséggel mérd magad!” – mondja a költő, csak hát, ha az embernek főnöke van, az méri magát elébbre... Vagyis jobbára ő szerette kigondolni a kísérleteket, és még jobban szerette a végeredményt is előre 102 megjósolni. Aztán ha nem az jött ki, az egész nem érdekelte. Pofákat vágtam, idővel elege lett belőlem. Végül azért kibulizott nekem a prof egy egyéves ösztöndíjat, ide az Államokba; mondhatni rendes volt tőle. Simán ki is rúghatott volna. Egy hosszú köszönőlevelet írtam neki innen, hogy milyen hálás vagyok, hogy az utamat egyengette, meg hogy annyit segített nekem. A levél végén megírtam azt is, hogy ne nehezteljen rám, de én kinnmaradok itt az Államokban, minek köntörfalaztam volna. – Igen, ez az Amerika jelentette nekem a nagy lehetőséget az életemben. Az igazi kihívást. Választ- hattam a között, hogy az évek során megaszalódom otthon a munkahelyemen (és közben képzelhetem azt, hogy a legjobb vagyok, de a világ soha nem fog megismerni); vagy itt az élmezőnyben, az elitnek próbálom meg bizonyítani, mit érek. Az utóbbit választottam és azt gondolom helyesen. – Nem, itt az Államokban az eddigi kutatási területemen nem volt lehetőségem elhelyezkedni. Most egy nitro alapú mezőgazdasági vegyszereket gyártó nagyvállalat laboratóriumában dolgozom. Érdekes a munka is, de az igazán óriási a szervezeti felépítésük, érdemes lenne otthon is bevezetni, akárcsak próbaképpen. Az az óriási benne, hogy a rendszer a specializáltság egy-egy szintjén belül egyáltalán nem hierarchikus. Nekem például nincs is közvetlen főnököm, legalábbis olyan, aki naponta ellenőriz. Fölöttem csak egy testület, olyan téma- kontrolláló menedzserféle ’team’ van; ez adja meg a direktívákat arra nézve, hogy milyen új vagy olcsób- ban előállított termékféleségekkel lehetne a piacra betörni. Vagy legalábbis borsot törni a konkurencia orra alá. Ők bírálják el a kihozott eredményeket is. Velem együtt vagy két tucat értelmes koponyát gyűjtöttek össze a világ minden tájáról, van közöt- tünk dán, indiai, japán, német, és adtak egy-egy 103 laboratóriumi helységet. Meg tetemes pénzt, hogy mindenki műszerezze be és szerelje fel az elképzelé- sei szerint. Később mindegyiket annak arányában fejlesztik tovább, hogy mennyi hasznot hajtó ered- ményt képes produkálni. Ez aztán meghozza persze a hajtást, mindegyikünk igyekszik előbb kitalálni azt, amit a másik még csak sejt. Itt nincs haverság, nem babra megy a játék. Mert akiről egyszer kiderül, hogy nem tudja teljesíteni az elvárásokat, az megy a süllyesztőbe. Szóval az ember érzi, hogy van önálló- sága, és mégis benne van egy hatalmas, átgondolt, jól működő rendszerben. Jó érzés hatékonynak tudni magunkat még akkor is, ha csak egy kis része vagyunk az egésznek. – Nem, természetesen ezek nem olyan hordere- jű feladatok, mint amilyenekről az egyetemen álmodtam, de rendesen megfizetnek érte. Bevallom, néha monotonnak érzem. A legszórakoztatóbb az, ha olyan munkát kap az ember, ami lényegében már ipari kémkedés. Magyarán szólva le kell koppintani egy konkurens cég sikeres termékét, majd kicsit változtatva rajta, és más címkével, a mi cégünk hozza forgalomba. Tiszta krimi az egész. Konferen- ciákon véletlenül elejtett félszavakból, sorok között olvasott jelentésekből, maradékelemzésekből kell reprodukálni az adott gyártási folyamatot, amit a másik fél értelemszerűen igyekszik ködösíteni. Néha megvesztegetések is vannak, de az persze nem az én asztalom. – Nem, a kollégáimmal nem járok össze. Már csak azért sem lehetnek a barátaim, mert a munka terén versenyben kell álljunk egymással. Nem mind- egy melyikünk nyeri el a következő grantot. Mert az pénz, mégpedig sok. A felszínes haverkodásnak meg nincs semmi teteje, nemigen veszek részt ben- ne. Hogy kiket neveznék a barátaimnak? Nehéz kérdés; talán a szembenlakó bérlőt, ő is külföldi, 104 szoktunk egymástól neszkávét kölcsönkérni, ha elfogy. – Nem, bárokba, ’pubokba’ nem járok. Egyszer meghívásra elmentem egy esti összejövetelre. Olyan házibuli-forma volt, félhomály, dum-dum zene, tánc, az a modernebbik fajta, ahol alig érnek egymáshoz. Én is táncoltam egy lánnyal, elég sokáig, és jócskán ittunk is. A csípőjére tettem a kezem, hogy közelebb húzzam magamhoz. Bele- sziszegett az arcomba: „Get off”. Nem értettem, mit akar, akkoriban még az angoltudásom erősen a szakmai nyelvre korlátozódott. Otthagytam a kezem. Erre ellökte, és jó hangosan rámkiabált, mindenki előtt: „Damn pooped, get your hands off my hips! I’m not interested in an unwilling sexual flurry! I do it, if I want myself!” – Amit valahogy így fordíthatnék le: ’Nyavalyás alak, vidd a kezed a csípőmről! A te kósza szexuális gerjedelmeid nem érdekelnek! Akkor csinálom, ha magamtól akarom!’ Az egész társaság dőlt a röhögéstől, mire sikerült le- fordítanom magamban, amit mondott. Vörös arccal húzkodtam magamra a kabátot, otthagytam őket. Nem, azóta nem járok el. Egyáltalán nem tetszenek az amerikai lányok, mert milyen már az, ha nem a férfi kelti fel a nőben a vágyat? Hanem ő maga. – Nem, a családom nincs velem. Az elején egy- szer, amikor még ösztöndíjas voltam, a feleségem kijött a gyerekekkel, de két hónap után hazamentek. Nem neki való világ, azt mondta. Pedig megvolt mindenük, autó, színes-tv, béreltem nagyobb lakást nappalival és kis kerti úszómedencével. Mégse érezték jól magukat, állítólag unatkoztak. Merthogy nem tudtak angolul, nem voltak barátaik, folyton a magyarországi dolgaik hiányoztak nekik. Ők tudják. Én itt jól megvagyok. Kocsim van, felruházkodtam, megtehetem, hogy ízlésem szerint szabadon öltöz- ködjek. Ez a hasítottbőr zakó rajtam négyszáz- 105 ötven dollár volt, mehetek benne bárhová, akár színházba is, itt nincsenek kötöttségek. Praktikus minden, például télire pehelykönnyű és mégis meleg anorákokat gyártanak tisztán szintetikus anyagból. – Igazából amit idáig elmondtam, az a kígyónak csak az egyik alakzata. A hosszúkás első, amelyikkel ebben az országban talán nem lesz problémám; megyek a célom után, előrefele. Nyílegyenesen. Van azonban a léleknek egy hátsó része, ami hajlamos arra, hogy mozdulatlanná összegömbölyödjék, ha régi dolgok, emlékek jutnak az ember eszébe. Ha őszinte akarok lenni, sokszor voltak olyan pillanata- im, amikor Amerika minden előnye dacára szeret- tem volna hazamenni. Jó dolog a szabadság meg az önmegvalósítás, de nehéz azt elviselni, ha az ember magán kívül nem tartozik senkihez. – Nem, már nem járok kirándulni. Az erdő se olyan, mint otthon; satnyább, gyérebb. Talán a talaj teszi, ezeken a sziklás részeken nem képződik elég mélységben. Fáradt is vagyok az egésznapi munka után. Becsukom a szemem és zenét hallgatok. Még reménykedem abban, hogy a feleségem talán majd meggondolja magát, és valahogy utánam jön. Neki se lehet otthon sok esélye a két gyerekkel. – Nem, nem gondolom, hogy én magam túl zárkózott lennék. Se az életem. De most ez van. – Nem, állampolgárságot még nem kaphatok, nincsenek meg hozzá a letöltött évek. „Kanada Ontario tartományában az 1981-es nemzetiségi statisztikai adatok szerint 46120 magyar anyanyelvű felnőtt élt. Ebből önálló vállalkozóként 3190 fő, alkalmazotti státuszban 41480 fő. A munkanélküliek száma 1215 fő.” (Ontario Állampolgársági Minisztériuma) 106 Mit nem csinálnék én abból az országból ha hazamennék „1984. december 9-én a Vitézi Rend Ohio Csoportja nagysikerű ebédet rendezett az evangélikus egyház nagytermében vitéz nagybányai Horthy Miklós, a Vitézi Rend alapító főkapitányának nevenapjára.” (New Yorki Magyar Élet) Riporter: – Közel negyven éve él itt Amerikában, mit csinálna Ön Magyarországból, ha hazamenne? – Demokráciát. Persze én most az igazi, nyugati demokráciára gondolok. Ami éppenséggel nálunk is lehetett volna a világháború után. No nézze csak fiatal barátom, mit tud maga a ’48 előtti időkről? A Schlahta-pártról vagy a Kisgazdákról? Akkor bizony pezsgett a parlamenti élet; ha hallotta volna azokat a közbekiabálásokat, ordibálásokat a képviselőktől, amiket én hallottam! Tudja maga például, hogy mikor disszidált Svájcba az ország kisgazdapárti miniszterelnöke? Meg hogy mit mondtak erre a szocdemek? Az utolsók közt jöttem el, szerencsém- re. Maga akkor még nem is élt. Úgyhogy nem tudhat semmit a demokráciáról, mit akar kérdezni? – Na ja, ha összesen egy párt van, abból nem sülhet ki demokrácia. De a kettő se sokkal több, itt az USÁ-ban. Méghogy egymás ellen a republikánusok meg a demokraták; aztán azt csinálják, mint ’84-ben Massachusettsben, hogy demokrata szenátort vá- lasztanak, közben pedig a republikánus elnökjelölt- re, Reaganre szavaz a többség. Én bizony az ilyeneket mind kizárnám a pártokból, egyikből is, 107 másikból is. Meg aztán az se helyénvaló, hogy a szavazóknak több, mint a fele nem is ment el szavazni. Kötelezővé kéne tenni, hogy a demokrati- kus joggal, ha már van, muszáj legyen élni. Teszem azt, vegyék el végleg a szavazati jogot attól, aki kétszer egymás után nem szavaz! – Barátocskám, barátocskám, túl békések ezek az otthoni magyarok, magán is ezt érzem. Nem volt a magyar mindig ilyen tutyimutyi. Harcos népek voltunk, lóhátról hátrafele nyilaztunk. Meg volt bennünk agyafúrtság, gondoljon csak a Szvatopluk- nak küldött fehér lóra, hogyan foglalta el csellel Árpád apánk a hazát. Megéltünk sok száz vérrel és könnyel áztatott esztendőt a török-hódoltságban, majd a Habsburg-átok alatt, volt, amikor nékünk már csak Erdély maradt. Most meg ülnek a seggü- kön a szovjet igában az otthoni magyarok, és még annyit se csinálnak, mint az észak-írek, akik kishíján sikerrel felrobbantották az angol miniszterelnök- asszonyt a brightoni Grand Hotelben. Ugyan, ne jöjjön nekem azzal, hogy az is csak ember, meg hogy ráadásul nő! – Hát persze, a magyarországi új gazdasági eredmé- nyek. Láttam én is a Kádár képét a Time címlapján és olvastam a teli közértes-polcokról, meg az öne- rős vállalkozásokról. Ne is röhögtessen azzal a fotóval ott a cikk végén, tudja, a piaci árusról, akinél a Zsiguli csomagtartójában hét malac van lefotózva, és onnan árulja őket vigyorogva. Na ja, az jó, hogy most már ha valaki több pénzt akar keresni, dolgozhat gebedésig túlórában, gmk-ban vagy maszekolhat egyedül. Ha akar pénzt! Na de mi van azokkal, akik netán nem akarnak? Gondolt maga erre? Mert minden olyan ember veszélyes a társadalomra, akit nem hajt a pénzt. Sőt, veszélyes már akkor is, ha nem akar abból többet és többet. Ezért hát én büntetném a munkakerülőket. Rendőri 108 erővel vitetném el őket. Ja, hogy most is ez van otthon? Kiment a fejemből. – Hanem tudja, mit vezetnék én be mégis Magyar- országon? A munkanélküliséget! Olvasson csak bele néhány itteni közgazdasági zsenipalánta könyvébe, megtudhatja belőle, mire való és mennyire jó a munkanélküliség. A munkás a munkájába akkor fogja beleadni a szorgalmát, a képességeit, minden igyekvését, ha mögötte nem egy főnökhajcsár, hanem a félelem áll. A félelem, hogy egy másik, munkanélküli munkás kiveszi a kezéből a szer- számot. Mert hajlandó olcsóbban dolgozni. Nem csak Marx jött rá erre. Magának se ártana, fiatal barátom, megismerni a munkanélküliséget, mindjárt gyorsabban forgatná a cerkáját... – Hej, ha Magyarország valahol itt, a Missouri és Iowa állam között volna, mit nem csinálnék én belőle! Itt valahol a Thompson folyó mentén, ahol az 1848-as emigráns Újházi is megálmodta, és kis szabadságharcos csapatával megalapította New Bu- dát. Egyszer-egyszer talán még Kossuth apánk is komolyan gondolta, hogy itt lesz az Új Magyaror- szág. Aztán Újházi összeveszett valami csacskasá- gon a többiekkel, kihantoltatta a felesége holttestét, szekérre rakatta és elköltözött vele Texasba; nagy idők voltak ezek. Aztán ezzel vége is lett a nyolc-tíz házból álló kis településnek, az amerikai Magyar- honnak. A helyén ma szántóföldek vannak, és jóformán senki se emlékszik holmi magyarokra. – De ha az USA egyik állama lenne Magyarország, hát az egy aranybánya volna. El tudja maga képzel- ni, kis barátom, hogy a magyar paraszt szívóssága és szorgalma mi tőkehozamot hozna itt össze annak, aki eszesen fektet beléje? Én biztos rája hajítnám a banki tőkém felit. Szinte látom magam előtt a magyar kéz vetette hatalmas búzamezőket, mérföl- deket autózhatna mellettük az ember Chicagotól 109 Wichitáig a prérin. Hullámzana lágyan végestelen végig, mint a tenger. Jól van, én is tudom, hogy errefelé se minden farmergazdaság rentábilis, a búza is lehet ráfizetéses, de hát szemesnek áll a világ, nemigaz? És kishalak nélkül nem létezhetnek nagyhalak. – Fogadok, hogy sose jönne rá, mi itt Amerikában az igazán nagy biznisz. Ismeri maga a McDonald’s márkanevet? Vagy a Burger Kinget, meg a Dunkin Donutot? Ők a szendvics és sütemény nagyhatal- mak. Amerikában és a világon. Azzá válhatna mindenki, mert igen egyszerű a képlet: az emberek- nek enniük kell. Nade ha dolgoznak, akkor nincs idejük a kajával való vacakolásra, ebédet főzőcskéz- ni maguknak nettó időpazarlás. Kell tehát valami kész megennivaló, amit csak kézbe kell fogni és harapni. Ez hát a hamburger, a hotdog és más, húsokkal, zöldségekkel, szószokkal töltött kifli- és zsemleféleségek. Ha napjában mindenki csak egy- szer eszi ezt az egyenkatyvalékot löncsnek nevezett ebédként, már az is tengernyi pénz hozhat. De egy kis pszichológiával belapátoltathatunk belőle még többet. Csak a mindenkiben ott bujkáló önsajnálat- ra kell apellálni: elfáradtunk a fárasztó munkában. Együk hát a készvackot vacsorára is! Reklámozzuk, hogy aki dolgozik, megérdemli a jót. Sőt, a mégjobbat! Tehát költsön magára többet, egyen dupla-hamburgert. Ami ugyanaz, mint a szimpla, csak kétszer annyi hússal és gizgazzal. Persze jóval magasabb áron. Naná, hogy a több hús kevesebb kenyérrel még finomabb, nem nehéz rászokni, és a nép már élvezetből fogja enni, amikor nem is éhes. Jókedvében is, bánatában is, aztán meg megszokás- ból. És ezután jöhet a fogyókúra-biznisz. Én mondom magának, milliókat kaszálnék abból, ha egyszer hazamennék, és csak kiadnám a jelszót: ’Löncsöt a magyarnak!’ 110 – Az itt kitanult üzleti fogásokkal tudnék én még mindenfélét trükközni is otthon. Csak példaként (mert a magyar borivó nép): teszem azt van nekem raktáron ezernyolcszáz hektó veresborom. De a megrendeléseknél kibukik, hogy a fehér másfélsze- res áron menne. Hát ’iszen lehet abból fehér, csak egy kis jófajta vegyporocskát kell hozzá ismerni, ami elveszi a veres színét. Oszt’ kezelgetni vele kicsit. (Úgyse én iszom meg...) De azt már nem árulom el magának, mi az a szer. – Fordítsuk elvi síkra a szót, megmondom én magának magyarán, hogy a biznisz hol érzi jól magát. A kommunizmusban! A biznisz valójában a kommunistáknak való. Nem tűri a céltalanságot, az egyénieskedést, a devianciát. Azt kell termelj, amit megvesznek. Az üzletnél nem lehet a ’népfelség’ véleményét semmibe venni. Nem elég rést találni a piacon; bukta, ha nem a tömegek eszével gondolkodsz. A kereslet és kínálat kérlelhetetlen egymásrautaltsága: ez a kapitalizmus dialektikus materializmusa. Téved, aki azt hiszi, hogy a vállalkozásában önmagát valósítja meg; valójában közakaratot teljesít. A haszon érdekében mást nem tehet. A hasznot pedig megint csak a köz kívánalma szerint kell befektesse, különben kishal marad, akit – mint tudjuk – egykettőre megesznek a nagyhalak. Ha nincs profit, nincs hitel se; az meg nyilvánvaló ugye, hogy a pénz elli a pénzt. Szóval a keresletet, mint a nép akaratát, nagyon kell tisztelni. Vagy előírni, ahogy teszik otthon a kommunisták. – Azért itt nyugaton is van lehetőség a közakarat buherálásra. Ugyebár jól jönne nekünk, ha minden- ki azt akarná megvenni, amit éppen mi kínálunk neki. Tehát spékeljük meg az egész dolgot zsigerek- re ható vágykeltéssel, azaz olyan reklámokkal, ahol félpucér nők, cukorfalat gyerekek, vagy kutyák, macskák dobják föl, amit kínálunk. Így aztán a 111 kereslet és a kínálat végül puszipajtások lesznek, ami már majdnem olyan, mint a létező szocializmus ’eszed, amit kapsz’ szabálya. – Persze a szexből lenne a legnagyobb üzlet Ma- gyarországon. A pornográfiából. Ki van éhezve rája a nép. Ne álszenteskedjen nekem, egyetlen állam- formát sem tett még tönkre a pornó. Katonai puccsról már hallottam (a CIA is alkalmazgatja), de hogy egy kormányt az örömlányok döntöttek volna meg...? Aki akarja, nézze a pornót; aki meg nem, az szörnyülködjék rajta kedvére. Mindkettő hasznot hoz. Amerika minden városkájában fellelhet egy-két sztriptízbárt, XXX mozit, meg kukkolós videotékát; attól még a többség szolid nemi életet él, garantál- tan. Csupán tápot ad nekik a fantáziáláshoz. És a fantáziálásban már benne rejlik az üzlet. Majd min- den ember, néhanapján beleképzeli magát ezeknek a magukat illegető, folyton vetkőző sztároknak a helyébe. Nosza adjuk meg nekik a lehetőséget! Olyan sztriptízbárokat nyitnék, ahol a nap huszon- négy órájában mindig valaki a közönségből vetkőz- hetne a színpadon, ahogy akar, tetszése szerint. Később fejlesztésképp, lehetne még akciózni is, plénum előtt. Na, mit szól ehhez? – Hogy mi lenne a legelső, amit csinálnék, ha most hirtelen Magyarországon lennék? Jó kérdés. Ennék egy igazi jó szaftos zsíros sültkolbászt kenyérrel. Meg töpörtyűt. Utána meg elválnék a feleségemtől, mert azt ott marha olcsón megtehetem. „Utazzon Magyarországra! Vagy hozassa ki hozzátartozóját! Egyéni és csoportos utazások már 778 $-tól. Az útlevelet, vízumot, hotelt és autóbérlést mi elintézzük Önnek.” (Melody World Travel) 112 Nekem mindenki hiányzik „Gondoljon távollévő szeretteire! Hívja föl a kedvesét! Hívja föl a barátját! Ha hiányzik, hívja néha a mamáját is... ...és nyugodtan beszélgethet velük hosszasan, mert este tíztől reggel hatig féláron teheti.” (New England Telephone Company) – Halló! Szia! Jól hallasz? Igen? Na, hogy vagytok otthon? Nől a gyerek? Mi újság a többiekkel? Megvagytok ott az óhazában? Meg egyáltalán, mi a helyzet? Lehet hallani, amit beszélek? Nálad is recseg valami? Anyával mi van, miért nem ír? Mondd hangosabban, már túl van rajta? Min van túl? Kórházban volt? Mivel? Persze, hogy írtam neki, de ő nem írta... Hallasz? Azt mondtam: írtam. Kétszer is. Neked is. Talán még nem kaptátok meg. Két-három hét a posta. Jól van, na, nem kiabálok. Kösz, én itt megvagyok. Igazából. Persze, hogy hiányoztok. Mit? Nem, senkivel. Csak dolgozok. Nem értem, beszélj tagoltabban! Nem, hidd el, hogy senki. Ica, ne gyerekeskedj! Rengeteget kell dolgozzak, ha akarnék se érnék rá ilyesmire. Itt is esik az eső, majd’ minden nap. Fagyott is. Igen, síkosak az utak, de ne izgulj! Nem értem, amit mondasz. Nem, a hétvégeken se csinálok semmi olyat. Akkor is dolgozok. Lehet egyáltalán hallani, amit mondok? Értsd meg, hogy nem csallak meg. Engem most ez egyáltalán nem érdekel, van ezer más bajom, azt hiszed könnyű itt nekem magam- ban, teljesen idegenek között? Persze, neked se. Ne bőgj, mert akkor semmit nem hallani! Igen, biztos hogy nagyon szeretlek téged. Vigyázz a gyerekre! 113 Nem, nem foglak elfelejteni, nem is lehet itt semmit elfelejteni, annyira más minden. Inkább mondj valamit még! Hagyd abba a sírást és mondd még egyszer! Igen, most már értem. Te is nagyon hiányzol nekem. Na, ja. De nekem itt mindenki hiányzik, neked meg csak én. Érted, amit mondok? Igen, mindenki, de nem a főnök titkárnőjére és nem is a bérszámfejtő Klárira gondolok. Ne butáskodj, inkább próbálj megérteni! Marha nagy honvágyam van. Itt nem mondhatom ezt el senkinek. Itt nekem nincs olyan, hogy na mi van a haverokkal, él-e még az ivós Karcsi. Igen, Karcsi is hiányzik, pedig már nemigen élhet, és otthon meg nem is hiányzott. Nem, nem gondolom, hogy zavaros vagyok. Inkább figyelj rám: itt lenni olyan, mintha eddig nem is éltél volna, lezárult, ami otthon volt, az az ittenieknek tök érdektelen... Na jó, majd megpróbálom kifejteni levélben. Vigyázz a gyerekre! Rendben, vigyázok magamra én is. * Drága Kedvesem! Az éjjel azt álmodtam, hogy Debrecenben va- gyunk a szüleidnél. Pontosabban Debrecen lett New Yorkban, mert épp metróval mentem a zöldkártyámért az idegenrendészetre, és amikor kijöttem a lejáróból hirtelen nem tudtam, merre kell menjek: minden irányban és minden utcanévtáblára az volt felírva, hogy Debrecen-Nagyerdő. Végül kikötöttem apád házánál, aki hátul volt a kertben, a szőlőnél vacakolt valamivel. Úgy tűnt, örül nekem, nevetve veregette a hátam és állandóan Amerikáról kérdezgetett. Én világosan értettem, amiket mon- dott, de képtelen voltam válaszolni rá magyarul. Angolul jutott eszembe minden. Némán hallgattam csak. És aztán ugyanez volt veled is; kijöttél a házból, mindenféléről beszélgettünk, de amikor 114 Amerika került szóba, mindig angolra váltottam. Szégyelltem érte magam, kínosan feszengett min- denki, de akkor szirénázó rendőrautók fogták körül a házat, amerikai egyenruhás rendőrök ugráltak ki a kocsikból és tüzelőállást foglaltak el a kertben. Én pedig kiálltam az udvar közepére, szembe velük, felemeltem az öklömet és azt ordítottam feléjük: – Get out! Hey, get out! Erre azok lassú, kiszámított mozdulatokkal vissza- hátráltak a kocsijaikhoz és elhajtottak. Büszkén mentem föl a tornácra, te a nyakamba borultál, de apád szigorúan a szemembe nézett, összevonta a szemöldökét és csak annyit mondott: – Nem magyar ember az, aki a saját portáján idege- nek nyelvén szólal meg. Valahogy ennyit tudok neked mondani arról, hogyan érzem itt magam; iszonyúan egyedül vagyok és várom a leveled, hogy vannak a gyerekek? Csókollak: férjed, Sándor. * Drága Férjem, nem is tudom, hol kezdjem, mert Pistike megint megfázott, annyira, hogy Maripent kellett adni neki. Az orvosnő kiírt vele három napra, de tovább nem. Így hát anyádékat kellett megkérjem, hogy vigyázzanak rá, amíg haza nem érek a munkából. Az ovi az oka mindennek, egysze- rűen hanyagok a dadusok meg az óvónők. Nagyon jó, hogy küldtél pénzt, mert egy fizetés- ből nem nagyon telik semmire, és még az évvégi nyereségrészesedés is csak fele annyi volt, mint amire mindenki számított az osztályunkon. Az árak meg persze mennek föl; az egyetlen biztató hír, hogy valószínűleg az öreg Sántha Zoltán bácsi lesz az osztályvezető-helyettes és ki tud harcolni valami kis fizetésemelést nekünk, irodásoknak is. 115 Nagyon érdekes, amit a leveledben írtál, csak azt nem lehet érteni, hogy miért fogják körbe a rendő- rök a házat?? És miért ne tudnál apámmal magyarul beszélni, ha akarsz!? Egyébként kéthete víkenden én is voltam apáméknál Debrecenben, mutattam a leveled is, és mindannyian nagyon örülünk, hogy ennyi élményben részesülsz ott a távolban. Azért már nagyon hiányzol nekünk, és számolom a napo- kat, hogy mikor látlak viszont!!! (Remélem Te is...) Írj hamar! Csókol: Ilona. U.i.: A szülinapodra vettem ajándékot neked, de nem küldöm ki, úgyis nemsokára hazajössz. Nagyon-nagyon sokszor csókol: a te Ilonkád. „A ’honvágy’ szó jelentése angolul: ’homesickness’.” „A ’honvágy’ szó szószerinti fordítása: ’wish for homeland’.” „A ’homesickness’ szó szószerinti fordítása: ’honbetegség’.” 116 Most jó e ez így? „A bőrünk palástként beborít bennünket min- denhol; szerveink közül a legősibb, legérzéke- nyebb. Elsődleges eszközünk a kommunikációra, és persze a leghatékonyabb védelmezőnk. Az agy után, talán a bőr a legfontosabb...” (Ashley Montagu: Touching) – Anyámmal és a gyerekemmel élek ebben az öreg pesti Rákóczi úti lakásban, ugyanott, ahol hat évig vele éltem. Anyám sokat segít, mert gyakran későig dolgozom; egy nőnek, ha vezető pozícióban akar maradni, kétszer annyit kell teljesítenie. Amikor hazaérek a gyerek már alszik; ledobom magamról a ruhát és beesek az ágyba. Legtöbbször mégsem tudok elaludni, csak fekszem a hátamon és pörög az agyam. Ha a mellemhez ér a takaró, elkezd égni a bőröm, óhatatlanul őrá gondolok, ahogy itt aludt velem. Rágom a szám szélét a sötétben. – Úgy aludt mindig, mint egy gyerek. Hol szétdobálta a karjait, hogy alig fértem el mellette, hol magzatpózba kucorodott és a lába közé dugta a tenyerét. Rengeteget forgolódott, gyakran kellett betakarjam. Néha, amikor megnyugodott, nyál- csepp jelent meg a szája szögletében; ebből tudtam, hogy szépet álmodik. És ha összeért a bőrünk bár- mely kicsiny része, akárcsak alvás közben vélet- lenül is, rögtön megszaladtak bennem odalenn a darazsak. – No, mindegy, az éjszakák nagy részében ébren vagyok, egyedül az ágyban. Utálok egyedül aludni. Nem tudom, érted-e: csak hozzáérni szeretnék valakihez. Nem csupán szeretkezéskor van szüksé- ge az embernek arra, hogy érezze a férfi bőrének testmelegét. Ide-oda forgolódok, mocorgok, erőnek 117 erejével behunyom a szemem a sötétben. Kergetőz- nek a fejemben a tegnapok, évek; nem tudok a semmire gondolni, hogy elaludjak. Ha kinyitom a szemem, akkor meg csak az utcai fénypászmákat bámulom, ahogy másznak a falon, a plafonra föl, aztán le megint. Idegesítően mindig ugyan úgy futnak át a filodendronon keresztbe; autók kanya- rodnak be ilyenkor az ablak előtt a ház sarkánál. Meg tudnám tapintani a kinyújtott kezemmel a szú percegte neszeket. Akkora a csönd és annyira ismerem már ezeket. Legjobb, ha felgyújtom a villanyt, bár nyilvánvaló, hogy az olvasáshoz az egész napi képernyő előtti munka után reménytele- nül fáradt vagyok. Mindenesetre, ha felkapcsolom az éjjeli lámpát, nem vagyok annyira egyedül. A hirtelen lámpafényben a valóságtól elrugaszkodott fura árnyékok fröccsennek szerte széjjel a szobá- ban, aztán megállnak és engem bámulnak mind. Várakoznak. A nagyváza a fotel mellett a legfélel- metesebb; az elszáradt tavalyi nádakkal és a mögé ledobott alsóneműimmel tisztára egy kopjás lovas, élesrefent hegyes lándzsáját éppen nekem szegezi. – Ha megkérdezed, nem mondhatok mást, minthogy valóban szerettem őt. Bizonyos értelem- ben ő volt a mindenem. Már értem ezalatt, hogy nem csak a szexet szerettem vele, de hozzám tartozott mint társ és ember is. A munkám mellett nem is kellett nekem más az életemben. No meg persze a gyerek. Szerettem elmondani neki a napi gondjaimat; hogy csaklizta el a beszerzési osztály azt az ötletemet, amivel előbbre lehetett volna hozni a kivitelezés határidejét, hogyan csaptam patáliát belőle a nagyfőnöknél, aki végül nekem adott igazat. Ilyen napi kicsiségeket meséltem; de néha az volt az érzésem, nem igazán érdekli, amit mondok. Pedig ennyi munka mellett mi más kellhet 118 az embernek, minhogy a szerettei rá figyeljenek, ő lehessen a középpont. Legalább otthon. – A munka hozott össze is bennünket, egy külker-konferencián ismerkedtünk meg Prágában; én nem tudtam visszafojtani a kuncogásomat az egyik előadó nyökögésén, ő meg lepisszegett. Az esti díszvacsorát követően éjfélre már egy ágyban voltunk. Nem titok persze, hogy az ilyen külföldön rendezett konferenciák mindig jó alkalmak egy kis lepedőgyűrögetésre, de most lehetett érezni, hogy valami másról is szó van. Az elhalkult mondatvégei, a szavak közti szünetek, a vágyakozó bánatos nézé- se és a visszafogott mozdulatai mind azt jelezték, hogy belém zúgott, de nagyon-nagyon. Tetszett benne a szabálykövető kisfiússága, és hogy én volnék neki élete legjobb nője. Ő mondta így, miközben hatalmasakat sétáltunk a Károly-híd környékén, és öreg százéves sörözőkben fogtunk marokra korsónyi habzó aranyat. Pedig én nem is bírom az italt. Régebben már járt Prágában, ő mutatta meg ezeket az eldugott helyeket, egy csomó sörpocakos figurát, akikhez élettörténeteket talált ki, tisztára Hrabal-életérzés volt az egész. Ritkán keltünk ki az ágyból ebédelés előtt, jóformán minden előadást negligáltunk. Meg is kaptam érte később a letolást. Jottányit nem érdekelt, tiszta bolondok voltunk, a többiek mind hazautaztak, őt is várta otthon az előző felesége, egy szőke nagy- darab hárpia, de Péter azt mondta, ne törődjünk semmivel, és még pluszban három napot ottmarad- tunk Prágában. Utánunk a vízözön. – Szerelem volt, na. A válópere másnapján már nászúton voltunk, irány Parassapuszta-Šahy, ott léptük át a határt, és meg sem álltunk a Lomnici- csúcsig. Naná, hogy Zólyomban azért söröztünk egyet (černé pivo 12°-os), Besztercebányán meg ebédeltünk. Annyi szlovák szó addigra már ragadt 119 ránk, hogy bolondot csináljunk a pincérnőből: felolvastattuk vele az étlapot és mindenre nagyon udvariasan azt mondtuk, hogy ’djakujem peknye, nye proszim’, azaz köszönjük szépen, nem kérjük. Már vöröset látott a pipától, mikor egy elejtett félszóból rájött, hogy magyarok vagyunk; és undok hangsúllyal magyarul kérdezte meg, hogy akarunk-e egyáltalán valamit. Gurultunk a nevetéstől, nem tudta elvenni a jókedvünket, és hatalmas knédli- kajálást rendeztünk. – Egy évre rá jött a gyerek; nem éppen a leg- jobbkor, mert épp akkor minden erőbedobásomra szükségem lett volna, hogy kinevezzenek ágazat- vezetőnek. Nem mindennapi lehetőség egy nőnek, főleg fiatalon. Jól feküdtem a felsőbb főnökségnél is, évek alatt megteszik hatásukat a mindennapi kedves rámosolygások, ártatlannak látszó csevegé- sek, persze a fontos ügyekben, ha kell, határozott fellépéssel egybekötve. De hát nőtt a hasam, és szülés után legkevesebb három hónapot muszáj volt otthon maradjak. Szerencsére anyám végig mellettem állt, így nem kellett abbahagynom a marxista estiegyetemet. Péter is rengeteget segített, fürösztötte, böfiztette, még pelenkázta is a gyereket, mindig ő ébredt föl elsőnek, ha éjjel fölsírt, és rárakta a mellemre. Annyit tutujgatta, hogy néha az volt az érzésem, neki kéne megszoptatni is. Nagy- szerűen elvoltak egymással mindig, meccsre jártak, mikor Gáborka már négy éves volt. Néha gondolt egyet, nem vitte el az oviba, bevitte a dolgozójába. Eljátszott ott a gyerek az íróasztala másik felén, rajzolgatott, papírból repülőket hajtogatott, egész nap együtt voltak. – Nem tudom megmagyarázni, hogy mitől, de gyakran éreztem úgy, mintha nem lenne helyem a családban. Hanem csak úgy, minden ok nélkül lennék ott. Ha mentünk az utcán, a gyerek folyton 120 az apja kezét fogta, én meg mögöttük kullogtam. A beszélgetésüket se értettem sokszor, valami center- halfot meg szögletrúgást emlegettek a meccsről hazajövet. Volt, hogy csak egy cetlit hagytak a kredencen, hogy melyik játszótérre mentek; ülhettem otthon egymagam a munkából hazaérve. Aztán nyolckor vacsora, fürdés, fektetés, meg mese a gyereknek; mire mi is ágyba kerültünk valahogy elsikkadt az, hogy foglalkozzunk egymással. Hóna- pokig nem szeretkeztünk, nem értettem az egészet. Pedig a szoptatás nem tette tönkre a mellem, láttam abból, ahogy a férfikollégák rámnéztek. Megfogha- tatlan, Péternek miért nem kellettem az ágyban. Idővel már napközben sem vette föl a telefonom. – A vállalati nyomozó barátságból elvállalta, hogy utánanéz a férjem ügyeinek. Cserébe én fedez- tem a hiányzásait a főnöke felé. Jó sok ideig kellett nyomoznia, amíg végre eredményre jutott. Egy pénteki napra beszéltük meg a leleplezést; minden kétséget kizáróan nő volt a dologban. Több, mint egy órát taxiztunk a város másik végére; végig imád- koztam, hogy ne találjuk meg azt az utcát, vagy legalábbis ne találjuk ott őket. A nő lakásával szem- közt lesbe álltunk. A nyomozó szerint délelőtt ki- lenc tájban a ház előtt szoktak találkozni. Láthatóan élvezte a helyzetet. Hivatása magaslatán érezte magát, hogy itt a más ürülékében kotorászhat. Soha embert még úgy meg nem utáltam azalatt a tíz perc alatt, amíg várakoztunk abban az idegen utcában. Aztán megláttam a férjemet, a zöld dzsekije volt rajta, amit tavaly hoztam neki egy kiküldetésről. Megállt a kapu előtt, hátát a málladozó vakolatnak döntötte, zsebredugott kézzel dudorászott. Tisztára beleszerethettem volna, ha nem épp megcsalni készül. A buszokat figyelte. Már a harmadik kanya- rodott ki a megállóból, mögötte egy kistermetű, vékony nő vágott át keresztben az úttesten. Péter 121 hirtelen elrúgta magát a faltól, mindannyian egy- szerre hallottuk a fékcsikorgást. Mintha mágnes lett volna ott, egy pontba futott össze a tömeg, a vékony nő, a férjem és egy Zsiguli köré. A férjem a karjánál fogva rángatja a nőt a járdához, őrülten rázza és ordít. A nő zokog, a sokkhatástól bénultan áll a járdaszélen, a férjem kétségbeesetten egyre csak szorítja magához és kiabál mindenkinek, hogy tűnjenek el a francba. Annyira szorította magához, hogy nem bírtam nézni, sírni kezdtem, és elfordí- tottam a fejem. – Az ő hibájából mondták ki a válást, nálam maradt a gyerek. Ki kellett költöznie a lakásból, egy darabig annál a vékony nőnél lakott, aztán kiment Amerikába. Nem tudom, most jó e ez így? „Szükségem van rád – mondja az egyik szereplő. Szükségem van rád – válaszolja a másik, a tükörnek.” (Geg, egy amerikai tv-játékból) 122 Ha nem tudod, mit kell szeretni... „Az Amerikai Egyesült Államok 4000 világhírű, rendkívül érdekes, vagy csak egyszerűen az Ön számára is elmulaszthatatlan látnivalóját gyűjtöttük egybe ebben a kiadványban...” (Free Attractions, USA) Aki nem tudja, mit kell szeretni Gloucesterben, ne is menjen oda. De ha mégis odavetődik, szívja be a tengerpart szagát, ízét, velejét, váljon eggyé a zöldmoszatos cölöpökkel a kikötőben, lássa meg, a távolban miként hever az ég a tengeren. Tudnia kell azt elképzelni, hogy ő egy cölöpre vagy sziklára fölragadt kagyló, itt él egyhelyben örök idők óta, ringatják, s mindig ringatni fogják le-föl a partot nyaldosó hullámok. Ha azonban a képzelete mellett a lábát is kívánná használni, meg kell tanulnia a tenger széleszegélyén járni. Ott, ahol kifut a víz a partra, majd vissza; itatgatja tengeranya a puha fövenyt, adja s elvonja csecsét a földtől, de hullám- nedvei kevesét azért beissza a homok. Ezt a ritmust kell a szívverésünkké tenni, s így járkálni hosszan a víz, az ég, a végtelenség szépségei között, hogy táplálékul magunkba szívhassunk belőle valameny- nyit. Cserébe hagyjuk ott a lábnyomunkat; vissza- nézve láthatjuk, hogy annak kontúrjai hamarosan elenyésznek; elszakad a híd a most és a volt között. A napsütötte levegő és a vízfelszín kettős csillogása végül megteszik a magukét: állsz arccal a tenger felé mozdulatlan, mint a sirályok, bokáig vízben, és érzed a lényeget: az élettől nem kell több, mint létezni ebben a napfény-forrás adta határközegben. Még nagyobb dolog kint lenni a tengeren. Ahol a mozgás olyannyira viszonylagossá válik, hogy kép- telenség megállapítani, haladunk-e, és mihez képest 123 előre. Íme, a hajónk oldalától méternyire egy jókora uszadékfa bukdácsol a vízen és tart velünk közel azonos sebességgel; épp olyan áramlatba ért, amely ki, a nyílt tenger felé hajtja. Kis szerencsével gyorsabban úszhat, mint mi; ekkor hozzá képest bizony hátrafelé haladunk. Ezt pörgeti ki nekünk a logika. Legalábbis ha nem hisszük azt, hogy mi vagyunk mindeneknek a középpontja. Amikor a tengerész tengerre száll, a maga szá- mára egyetlen célja, hogy a végletekig leegyszerűsít- se a látható világot. Legyen csak ég és víz körülötte körbe, a kettő közt a horizont. A tengernek közepé- re kiérve valahogy megkönnyebbedik a dolgok súlya. A testé is, a léleké is. Emelkedik és süllyed, de nem száll fel és nem merül végképp le a mélybe. Alattunk lélegzik a nagy víz, föl s le hullámzik, nyeldekli a levegőt milliárdnyi hullámtarajával; mi és a hajónk egyként himbálódzunk vele. A tengeren nem lehet a víznél nem könnyebbnek lenni. A hajónk neve Yankee Spirit, másfél órája hagytuk el a kikötőt, bálnalátogatásra igyekszünk. Ráérősen, hosszantartó csikorgással nyílott föl a vashíd előttünk a kikötő bejáratánál. A tenger alig- hullámzással, egykedvűen várakozik. A kapitány szerint Gloucester itt Massachusettsben olyan a bál- náknak, mint Mekka a mohamedánoknak. Évente összegyűlnek a tengernek ezen a részén, seregestül. Van, hogy hónapokig maradnak, ki tudja miért. Mindenesetre üzletnek megéri a kis bálnanéző hajókat fenntartani. Nem mindig könnyű megtalálni őket a végtelennek tűnő nyílt vízen; így hát izgalom- mal telve haladunk a bizonytalan cél felé. Lelkesen pásztázzuk távcsöveinkkel a mérhetetlen felszínt, melegvérű rokonaink csöppnyi jelenlétét keressük a tenger hatalmas tömegű hideg vizében. És tényleg, kicsit balra a távolban gejzírforma apró gőzoszlop jelenik meg egy-egy pillanatra a víz fölött: ott 124 vannak a bálnák! A távcső megremeg a kezemben, katartikus találkozás. Biztosra veszem, hogy ők is észrevettek minket, hiszen megfordulnak, láthatóan erre jönnek. A kapitány irányba fordítja a hajót és kikapcsolja a motort, hogy az a bálnákat el ne ijessze; a megmaradt lendülettel siklunk az óriások felé. Közelebb érve az összes turista, felnőttek, gyerekek feléjük, a hajó bal oldalára rohannak, belém hasít, hogy esetleg felborulhatunk. De nem. Mutogatnak mind a felbukkanó fej-hegyekre, fény- képezik a kráterszerű szájakat és a kecsesen vissza- integető mázsányi farkakat, melyek eltérő mintázata megkülönböztethetővé teszi őket. A tengerkutatók eszerint adnak egyenként neveket nekik. Úgy vélem, részemről hasznos tulajdonság a biológuskíváncsi- ság; levetem hát az ingem, nadrágom, cipőm, és a vízbe ereszkedek. Le közéjük. Alig négy-öt méterre tőlem hatalmas testével békésen úszik el Nusca, Papilló felesége. Hirtelen irányt vált, pár méterrel mélyebbre bukik, és áthúz a hajó törzse alatt. Felbukkan a másik oldalon, mintha bújócskázna; a gyerekek sikongatnak a meglepetéstől. Papillónak is tetszhet a mutatvány, mert követi párját. Hatalmas örvényt kelt a vízből függőlegesen kiemelkedő farok, és egy pillanat múl- va a feje bukkan elő a túloldalon. A hajót igencsak meghimbálja, alig nagyobb az a két bálnánál. Széles tempókkal hátrébb úszok, Papilló is visszatér hoz- zám, a vállát veregetem elismerésül. Több bálna is érkezik, körbeúszkálják a hajót, kattognak megint a fotoapparátok. A bálnák viszont nem fényképeznek turistákat, nagyjából egyformák azok mind. A hajó utasai lassan kifáradnak az élményektől, az izgalmat felváltja arcukon a fásultság; a kapitány beindítja a motort, a kikötő felé veszik az irányt. Messze a part, ideje nekem is indulnom, visszavedleni emberfor- mába, pedig már egész jól megértem a bálnákat. 125 Tempósan úszom, a levegőt, mint ők, bugyborékol- va eresztem ki. Testemet a víz puhán az ölébe veszi, érezteti velem, hogy a lenti mélység a biztosíték a fennmaradásomra, ússzak hát kitartóan. Sziklákkal körbevett kavicsborította partszaka- szon értem földet, fókák tanyáztak ott. Kevésbé ba- rátságosak, egy hatmázsás hím azt állította magáról, hogy ő Huba, és hogy tűnjek a francba. Meztelenül azonban mégsem stoppolhattam az országúton, leültem hát egy fa tövébe és az árnyékából fonalat sodorva, szorgalmasan szőni kezdtem egy takarót. Gyerekfókák értetlenül álltak, illetve ültek körbe; idővel rám untak. Sötét, szürkéskék szövet kereke- dett ki végül, magam köré tekertem, mint az indiai nők a szárit. Autó egy se állt meg, mezítelen talpam kóstolgathatta a fűcsomókat a parti úton végig, míg visszaértem Gloucesterbe. Éhes lettem, valamit már ennem kéne. Gloucesterben még a sószagú halászhálókat kell szeretni. Ehhez ki kell ülni a mólón a halászok kedvelte kisvendéglő teraszára akármi jeges ital mellé, karnyújtásnyira a száradó varsaszerű rákcsap- dáktól, és rendelni kell egy jókora frissen fogott homárt, sok vajjal és főttkukoricával. Az élő homárok ollójába a halászok apró fadarabkákat illesztenek, hogy a tárolótartályban, életük utolsó előtti állomásán, kárt ne tegyenek egymásban. Forr a víz, a vendéglős, mint gondos gazda, óvatos mozdulatokkal rakja be őket a kicsapódó gőzbe, az elmúlás perceit az egyre pirosodó szín jelzi a páncéljukon. Különös rítusú ez a lassú halál, elejétől a végéig olyan láncolat, amit az ember talált ki csak azért, hogy homárt egyen. A halász tegnap kirakta a csapdákat, mert tudta, hogy a vendéglős ma megve- szi a zsákmányt; a vendéglős pedig csuda tudja hon- nan, de tudta, hogy én vagy te jövünk, nézzük a zöldesszínű tengert a teraszról, megcsapja orrunkat 126 a sós hálók szaga, és friss homárt akarunk majd enni. Megköszönjük tehát a rákhalászok szorgalmát, megkenjük vajjal a cső kukoricát, és kettéroppant- juk a rák nagyobbik ollóját. Ne felejtsük el a rákhúst is olvasztott vajba mártani, mielőtt a szánkba tesszük az emberi előrelátás kreálta ízletes falatkát. Golden Bay, Arany Öböl a neve a motelnek, ahol a gloucesteri élményekkel teli fejünket megér- demelt álomra hajthatjuk. Lehet vagy százhúsz kilós az éjszakai portás, pultjának szinte minden szabad részébe már belehízott, érthető a kedvetlensége, amivel elénk ejti a szobakulcsot. Meleg este van, ritkás párák úsznak át a kinti lámpák fénykörein, a parkoló kavicsa megcsikordul a beálló kocsik kere- kei alatt. A szoba kicsi, de barátságosak a narancs- sárga falak; hanyatt dobom magam az ágyon, és megszámolom a sarkokat, alul-felül. Egy, kettő, három... hét. Nyolcadik nincs, mert fönn egy pók a hálójával egészen szabályosra lekerekítette az utolsó sarkot. Hiába no, az élőlények utálják a szögletes- séget. Pizsamát veszek fel, fogmosás közben bele- nézek a tükörbe; lám, mekkorát úsztam a tengerben ma is. A testem szívóssága a gazdagság érzetét kelti bennem. Elégedetten lefekszem, a kislámpát elol- tom, és megkérem a sarokban a pókot, hogy ha lehet, egye meg a fülem körül döngicsélő szúnyo- got. Az oldalamon szoktam aludni, a tenyeremet a párna alá dugom; messziről olyannak látszódom, mint a gyerekek. Szú perceg a gerendában, mindjárt el fogok aludni, de előtte még jó érzés arra gondol- nom, hogy holnap is leszek. „Az ember nem azért utazik, hogy megérkezzen valahová. Hanem magáért az utazásért.” (Robert Louis Stevenson) 127 A szerző előzőekben megjelent kötetei: Kérdő jelek (1993) Arcjátékok (1995) Van egy nap (1997) Létezéskönnyítések (2003) Kerek a világ innen is, onnan is (2013) Szerelemkedések A-val (2013) (írotta: Nemes Jankó Bálint) Meleg ruha hideg időkre (válogatott versek) (2016) Bondajkó és Onejka (2018) Bondajkó az égben (2020) 128